Erzsébet

Két félidő

2011.11.05. 14:59

Programkereső

Nem pokoli, csak színházi. És bár nem etikus olyan előadásról kritikát írni, amit nem lát az ember végig, mert elmenekül a szünetben – s ezért nem is teszem –, talán mégis tanulsággal szolgálhat.

A craiovaiak nemrég Budapesten is játszották Camus Bocsárdi László rendezte, a hatalom őrült természetének pontos (kór)képét adó, a kegyetlen tetteket és az azokra adott hideg és abszurd magyarázatokat felmutató, a nézői intelligenciában bízó, remek színészi teljesítményeket felvonultató Caliguláját, ezért a bukaresti Metropolis Színház zenés Windsori víg nőkjére cseréltem el a jegyemet. Így lett az estém a tervezetthez képest másfél órával rövidebb.

Nem nevezném musicalnek ezt az előadást, mert a dalok nem simulnak organikusan a drámába. Inkább a zenés játék kifejezést használnám a szerkezetre, amelyben a shakespeare-i történetet rendszeres időközönként, de soha nem helyzetben, meg-megszakítja egy dal. Többnyire szólóként vagy duettként indulnak, és hogy mindenki rendesen megdolgozzon a pénzéért, rendre fináléra rendezett együttesekké alakulnak, ami azon túl, hogy folyamatosan azt érezzük, itt a vége, még azt is eredményezi, hogy a kicsi színpadon egymás sarkát tapossa a húsznál is több közreműködő. Egy hattagú zenekar élőben kíséri a produkciót, s ez mindenképp növeli az energiaszintet. Amit látunk-hallunk, arra viszont a passzé a legobjektívebb kifejezés.

Szedett-vedett, kifejezetten csúnya, ötlettelen jelmezek lógnak a színészeken - a van itt skótszoknyás úriember, angol bobby, kvázi-lederhosés stüszi vadász, palesztin kendős hajós, negyedosztályú Brüno-imitáció, sírjából kiszabadult múmia, nyilván vérkomolynak gondolt, de paródiába fulladó Tina Turner-tribute, a stílszerűen Ford felvarrható matricás kertésznadrágban megjelenő Ford úron meg már meg sem lepődünk -; egy kettévágott cirkuszi porond díszlet, középen hatalmas, természetéből adódóan amorf módon szétnyúló babzsák. Körülbelül ilyen alaktalan, szétfolyó az előadás is, a színészi játék a műkedvelés szintjét éri el; megállapíthatatlan, hogy egy erős kezű rendező és "rendes" alapanyag esetében mit nyújtanának. A hangzás - nem csupán a rossz hangosítás miatt - erősen a hetvenes éveket idézi, a klasszikusság és az örökzöldség azonban hiányzik belőle. Egy zavaros esztrádműsor nagyszabás nélkül. Utólag, a műsorfüzetből kiderült, Nicu Alifantis musicaljét 1978-ban a Piatra Neamt-i Ifjúsági Színházban Alexandru Tocilescu már színpadra vitte, s most, több, mint két évtized után miért érzett olthatatlan vágyat a remake-re, rejtély, s az is rejtély, hogyan került ez kakukktojásként a román színház reprezentatív seregszemléjére. Biztos vagyok abban, hogy a megfejtés a nem látott második felvonásban sincs benne.

Objektív okok miatt - át kellett érni egy szebeni Purcarete-rendezésre (ó, sznobéria!) - eleve egy részre terveztem Radu Penciulescu Macbeth (tanulmány) című Shakespeare-adaptációját, amelyet a Ion Saváról elnevezett színházi kutatóközpontban készített, és amelyet a I. L. Caragiale Nemzeti Színházban, a színpadra rendezve, körülbelül háromszáz-háromszázötven fős nézőtér előtt játszottak. De az az igazság, hogy az első félidő végén nem éreztem olthatatlan vágyat arra, hogy maradni kellene, mert lemaradok valami nagyon fontosról. (Sajnos, aztán Silviu Purcarete és a szebeni társulat sem váltotta be a hozzá fűzött szép reményeket és nagy elvárásokat, de erről majd egy másik alkalommal.)

Macbeth - Román Színház Fesztivál 2011
Macbeth - Román Színház Fesztivál 2011

Tehát Macbeth. Ráadásul deklaráltan tanulmány. Méghozzá egy vállaltan kísérleti műhelyben. Itt aztán az 1930-as születésű rendező igazán ereszd-el-a-hajamat mutathatott volna. Az előadók közül mindössze hárman igazán fiatalok, a boszorkányokat játszó lányok, a többiek mind tapasztalt színészek, köztük a színházat igazgató Ioan Caramitriu. Generációs ellentétekre tehát nem hegyeződik ki a dráma. Nagy húzások, jelentmódosítások sincsenek, így a konvencióktól eltérő, játék- vagy értelmezési hagyományt felforgató előadásról sem beszélhetünk. Az, hogy Macbeth harcoló katona, Banquo pedig katonaorvos, és a jóslatot fegyverszünetet követő szabadságos eltávozáskor kapják, ugyancsak nem képez kontrasztot a királyi udvar harcoktól távol élő, befelé forduló értelmiségi jellegével, és a boszorkányok kifosztottságával, koldusszegénységével, azzal, hogy a túlélést jelentő aprópénzért vagy ételért égre-földre esküdve minden jót megjósolnak.

Kihegyezhetné Penciulescu a drámát arra, hogy háborúban más törvények uralkodnak, így adhatna felmentést, okot vagy legalább ürügyet Macbeth tettére, de semerre nem megy a történet. Három oldalról üljük körül a játékteret, a negyedik oldal egy szürke, döngő fém fal, tolóajtókkal, lépcsővel, a gyilkosság után kigyúló vörös neoncsővel. A fény egyszerre van rajtunk és a kijelölt játéktéren, de ez sem jelentéses: nem vagyunk Macbeth cinkosai, nem tartozunk Banquo klánjába sem, a királyi udvarhoz sem, nem játsszuk a mindentudó megfigyelőt. Ülünk érdeklődésből, kötelességből, udvariasságból, s aztán arra gondolunk, mindenki jobban jár, ha a szünetben nem megyünk vissza. És sokan vagyunk így, ráadásul közülünk nem is mindenki siet át a másik előadásra.


Román Színházi Fesztivál - 2011. október 28.-november 6., Bukarest

A windsori víg nők - Metropolis Színház, Bukarest

Rendező: Alexandru Tocilescu

Macbeth (Tanulmány) - Ion Sava Színházi Kutató- és Produkciós Központ, Bukarest

Rendező: Radu Penciulescu