Salamon

Úrinők, bunda nélkül

2011.12.02. 11:35

Programkereső

Az egy évvel ezelőtt felolvasó-színházi keretek között bemutatott Gardénia idén novembertől a Kortárs Drámafesztivál jóvoltából teljes, szcenírozott formában is megtekinthető a Thália Színház Új Stúdiójában.

Illene azzal indítani, hogy a Thália Színház Gardéniája - jelentsen ez bármit - ízig-vérig nődráma. Nőelőadás. Nőszínház. Szerzőstül, rendezőstül, mindenestül.  Száger Zsuzsa és Urbanovits Krisztina, a színre vivő KV Társulat két alapítója is megerősíti ezt: munkáikkal hangsúlyosan a hazai színházakban előszeretettel mellőzött nőtémákra reflektálnak; azonban az előadás ötödik percében nyilvánvalóvá válik, hogy a 20. század történelme, a maga minden mélységével és (ritkább esetben) magasságával uniszex.

Adott egy család, egy nőcsalád. A férfiak (hol apák, hol férjek) ezúttal nem kapnak helyet a színen. Ha kapnak is, csak annyira, hogy az általu(n)k írt történelemkönyvek tabuit és sztereotípiáit sorra vonultatja fel, majd robbantja szét a négy főszereplő. Négy névtelen Nő négy generáción átívelő, alkoholtól és verejtéktől szagló mikrotörténelme: a náci tisztekkel kényszerből kacérkodó, méltóságából kiforgatott anyáé, az annak bűneit kíméletlen munkával kompenzáló lányé, a merev életszabályokat felrúgó, alkoholista unokáé és a megváltás steril angyalának képében tetszelgő dédunokáé. Konfliktusok egész hálójára felépített családtörténetük alapélménye egymás tagadása, elvetése, majd újra felismerése.

Gardénia - Thália Színház
Gardénia - Thália Színház

Elżbieta Chowaniec drámája szorosan illeszkedik azon szövegek sorába, melyek egyszólamú történelemismertetés helyett személyes történetek sorára fűzik fel a 20. század kisebb-nagyobb eseményeit. A túlnyomórészt monológokból építkező darab alakjait olyan, egymástól fényévekre eső történelmi tapasztalatok határozzák meg, melyek eleve kódolják a párbeszéd képtelenségét, épp ezért az egyéni történetek morális megítélése helyett mindvégig a múlt kibeszélésének gesztusán van a hangsúly. A lengyel történelemből gazdagon merítő drámaszöveg Markó Róbert dramaturg erős húzásainak köszönhetően egy globálisabb kontextusba kerül át, mely a nem polonista néző szempontjából mindenképp szerencsés döntésnek könyvelhető el.

Pelsőczy Réka a darab többszólamúságából kiindulva rendezését monológáriákból és panasz kvartettekből felépülő prózai operaként jelöli meg. A szín gyakorlatilag üres (díszlet, jelmez: Nagy Fruzsina), egyetlen domináns díszletelem a játéktér bal szélére állított zongora. Ezzel átellenben félkörívben földre szórt gardéniaszirmok: a virágé, amely a babona szerint szerencsés házasságot hoz, és amelyből három generáción át minden nőnek jutott egy szál a menyasszonyi csokrába. Az előadás kezdetén századfordulós manírokkal tarkított entrée-val lép színre a zongorista (zeneszerző: Kákonyi Árpád). Jelmeze épp annyira karikatúrája egy kornak, mint Chopin és Joplin között egyensúlyozó kísérődallamai. A négy színésznő beléptét minden egyes alkalommal (felvételről bejátszott) ováció és körreflektor kíséri. Díszes jelmezeik alapján primadonnák: olyan nők, amilyeneknek mindig is képzelték magukat. Mozdulataik, magánszámaikat követő meghajlásaik túljátszottak, érezhetően nagy rájuk a nagyvárosi operadíva szerepe. Játékuk mindvégig frontális: nekünk, a nézőnek mondják monológjaikat, hol egyedül a színen, hol egymás mellé állva. Az előadás egyik legbravúrosabb jelenetei közé tartozik, mikor a színen álló négy Nő egymás szavába vágva, másikat hol kiegészítve, hol félbeszakítva, kánonban feszül egymásnak.

Gardénia - Thália Színház
Gardénia - Thália Színház

Urbanovits Krisztina polgári létből alkoholizmusba deklasszálódott dédnagymamájának gesztusaiból érezhetően visszaköszön a későbbi generációkból tökéletesen kikopott elegancia. A család legidősebb tagjaként amolyan megfigyelő pozíciót tölt be, utódai monológjait a háttérből figyeli, kommentálja vagy egyszerűen csak egy biggyesztéssel nyugtázza. Száger Zsuzsa Nő II. szerepében mindvégig feszült, ideges, hisztérikus. A nagymama nyomdokaiba lépő Bartsch Kata apró, érzékletes mozdulatokból építkezik, egyetlen fejdöntéssel képes jelezni, hogy sminkje valójában férjétől szerzett monokliját rejti.  Spiegl Anna fegyelmezett visszafogottsággal tagadja felmenői félresiklásait, ám angyalfehér jelmeze és kimért szavai mögött tudható, hogy harmónia helyett egy újabb szélsőség rejtőzik, a történet pedig sosem ér véget.