Gyöngyi

Micsoda nők!

2011.12.07. 07:08

Programkereső

A londoni National Portrait Gallery Az első színésznők című kiállításán a 17-18. század sztárjait mutatja be, mellőlük azonban nem hiányzanak a ma csillagai sem.

Az első angliai, professzionális színpadon engedéllyel fellépő nő kiléte vitatott, de az biztos, hogy erre a színháztörténeti eseményre 1660-ban került sor, és az Othello Desdemonáját alakította a hölgy, két évvel később azonban Thomas Killigrew és William Davenant drámaírók és színházi vállalkozók már olyan engedélyt kaptak, amely szerint "minden eljátszandó női szerepet előadhatnak hölgyek, inkább, mint női ruhába öltözött férfiak". Ám ebben a korban ritkán álltak színésznek a nők, s akik megtették, azokat nem ritkán a kétes erkölccsel azonosították. Segítette e sztereotípia, azaz a híresség mellett a hírhedtség kialakulását az, hogy a Covent Garden és a Drury Lane a teátrumok mellett nem kevés bordélynak is otthont adott, s nem kevés színésznőt említhetünk királyi és egyéb arisztokratai rajongás - nevezzük nevén: testi vágy - tárgyaként, ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy társadalmi osztályuk más tagjaival ellentétben ezek a nők jóval műveltebbek voltak. Tudtak olvasni, hiszen a szerepet másképp nem tudták megtanulni, remek memóriával kellett rendelkezniük, kiigazodtak a divatban, a stílusban, és nem nélkülözhették a tánc- és énektudást sem. Aztán a 18. században ezek a nők elkezdtek írni, és a színház egyre inkább az esélyegyenlőség terepévé vált.

A sztárok iránti igény az 1770-es évek Londonjában, ha nem is jelenkori, de komoly méreteket öltött. A város hat napilapja terjedelmesen, kritikákban, hírekben, pletykákban foglalkozott a színházzal, tömegtermelt nyomatokon, legyezőkön, burnótos szelencéken, porcelánfigurákon vihette haza kedvenceit a közönség, memoárok és életrajzok jelentek meg. A nézői voyerizmus tehát kielégíttetett.

A londoni National Portrait Galleryben kiállított festmények, rézkarcok és a már említett hétköznapi tárgyak és csecsebecsék színésznőket mutatnak - Nell Gwynt, Kitty Clive-ot, Hester Bootht, Lavinia Fentont, Peg Woffingtont, Sarah Siddonst, Mary Robinsont, Dorothy Jordant, Elizabeth Farrent, Giovanna Baccellit vagy épp Elizabeth Linley-t - a színésznőség minden vélt vagy valós attribútumával. Az idealizált szépségű, szimmetrikus, szabályos arcú, a kornak megfelelően kívánatosan gömbölyded nők egy Hogarth-rézkarcon pajtában öltöznek, szétdobált jelmezek mindenfelé, néhány széptevő, hormonjainak már nehezen parancsoló úriember kandikál be az ajtón, a nők egymással csacsognak, arckifejezésükből ítélve intrikálnak, az őszinteségnek nyoma sincs. Az első portrékon kioldott felsők, kikandikáló mellbimbók - amiket csak a hatalmas hajzuhatagok rejtenek -, Vénuszként még több megmutatott testrész, és kacér tekintetek vonzzák a szemeket. A női bájak a színháztulajdonos részvényeseknek ugyanis komoly bevételt jelentettek. Arról sajnos nem szól a fáma, hogy e portrékat akkoriban milyen nyilvánosságnak szánták, a Royal Academy of Arts megrendelései - ezeken a festményeken színpadi szerepekben vagy múzsaként ábrázolják a színésznőket - viszont határozottan sokat lendítettek erkölcsi megítélésükön. Később egyre jobban fölöltöztek a hölgyek, de a könyv, a kotta, a maszk vagy a lant ekkor sem hiányzik az idilli könyvtárszobai vagy árnyas fákkal teli környezetből.

John Gay Koldusoperája volt az első olyan darab, ami igazi sztárokat csinált, ennek oka az "utcán heverő" téma és zene volt, az igazi tehetség megmutatására azonban meglepő módon a nadrágszerepek adtak lehetőséget - igazi, itt sem hagyható figyelmen kívül a szexualitás: az egyébként elrejtett formás vádlikat és bokákat bámulhatták a férfiak -, addig ugyanis gyakran összekeveredett a színpadi szerep és privát jellem, a nőket azzal azonosították, amit játszottak, a drámaírók pedig a magánemberről mintázták a hősnőket. Mary Robinsonról azt gondolták, ő nem csupán Perdita, de perdita, míg Nell Gwyn erősségeiről mintázta Dryden 1667-ben a Secret Love nadrágot hordó, csábító vadóc, dzsiggelő Florimelljét.

A szépségideál ugyan jelentősen nem változott a két évszázad alatt, 1782-ben viszont megjelent egy pamflet, amelyben megróttak egy színésznőt, hogy még terhesen is színpadra lépett olyan szerepben, ami ezt a túlsúlyt nem igényelte volna, igaz, a szerzőt másnál meg épp a vékonyság zavarta. Míg a férfiaknál az életkor nem számított, a nőknél azt bizony gyakran felemlegették a kritikák, Sarah Siddonsnál például azt kifogásolták, hogy még hatvanévesen is hamvas lánykora sikerszerepeit adta - érthetően egyre kevesebb sikerrel -, de ha nem ment jól férjhez, csak addig volt jövedelme egy színésznőnek, amíg játszani tudott, idősebb női karakterekben pedig a drámairodalom már akkor sem dúskált, s ezzel a kényszer szülte megoldással nyújtották meg karrierjüket.

A mai színésznők szerencsésebb helyzetben vannak: pályájuk hosszabb, nem - vagy legalábbis kevéssé - kényszerülnek elődjeikhez hasonló kompromisszumokra. Joanna Lumley-nak - 66 éves - nemrég volt premierje a West Enden. Főszerepben. Vanessa Redgrave a hetvenen túl is nézővonzó tényező, ehhez elég csak annyit mondanunk, hogy épp a Miss Daisy sofőrjében játszik estéről estére ugyanott. 2008-as félprofilján a fények összeolvadnak, Redgrave pedig maga a bölcsesség és a harmónia. Judi Denchről is nehezen hisszük el, hogy 1934-ben született. Róla 2004-ben festett portrét Alessandro Raho. Majdnem teljesen fehérbe öltözötten, ősz hajával a fehér háttér előtt, komoly mosolyával akár egy okos tündér. Nemes póztalanságukban képesek hitelességet, beérkezettséget és csodálatos, puha nőiességet sugározni. Érdekes módon a fiatalabb generációt gyakrabban kapják lencsevégre teátrális pillanatokban: Tilda Swintont az első idők mozisztárjainak modorában, Kate Winslet tükörbeli arcát visszatükröződve, Thandie Newtonnak kilenc síró-nevető arcát mutatják, Keira Knightley pedig átviszi a fotóra a Mizantróp Célimène-jének ártatlanul flörtölő romlottságát.

A fotók, festmények, grafikák, kerámiaszobrok mellett olvasható a 39 színésznő vallomása saját pályájáról vagy a szomszéd termekben látható nagy elődökről. Zoe Wannamaker szerint "az összes első színésznő magával ragadó. Nem mondanám magam színháztörténetből nagyon tájékozottnak, de ez a kiállítás arra inspirál, hogy jobban, mélyebben megismerjem őket. Az egyik dolog, ami megfogott velük kapcsolatban, az az, hogy mindannyian családanyák voltak, akiknak össze kellett egyeztetni az anyaságot és a karriert, ami nagyon sok stresszel jár és sok energiát követel. Ők pedig képesek voltak rá." Anna Popplewell a csodálat mellett - "Nagyon szeretnék visszarepülni az időben, és megnézni Sarah Siddonst Lady Macbeth szerepében!" - a prakikumot sem feledte: "Hála istennek, hogy nem kell azokkal a problémákkal szembenéznünk, amikkel nekik kellett, de azért nem mondanám, hogy minden egyszerű ebben az iparágban."


National Portrait Gallery, London

Az első színésznők Nell Gwyntől Saras Siddonsig

Nyitva: 2011. október 20.-2012. január 8.

Kortárs színésznők

Nyitva: 2011. október 20.-2012. január 2.