Vendel

Hol van Spanyolország, hol Flandria?

2011.12.24. 08:09

Programkereső

Követni kell az új (régi?), gyakorlatot: amikor színházról van szó, akkor valójában másról van szó. Most például az Új Színházról van szó, amiről egy ideje nem lehet másképp értekezni, csak a kétharmados cinizmussal vagy dühvel, határtalan és a jelek szerint nem is hiábavaló dühvel.

Miközben azonban az indulatok kettes számrendszerében egy fél ország feszül egymásnak, a tárgyalt színház dolga mégiscsak "annyi" maradna, hogy előadást csináljon. Lehetőleg olyat, aminek tétje van, ami a képes minden rátelepedett érvet és ellenérvet leporolni, és amivel pár óra erejéig önmaga ügyvédjévé válhat. Innen nézve az Új Színház Don Carlosa megbocsáthatatlan előadás.

Adná magát a lehetőség: Friedrich Schiller 1787-es drámája 2011-ben hemzseg az aktualitásoktól. A tételmondat akár igaz is lehetne, hisz Vas István fordítása évtizedek távlatából is kiállja a színpad próbáját, szövege világos, és tolmács nélkül is mindenki számára érthető. Alapfokú színháztörténeti ismeretekkel hátunk mögött azt is tudhatjuk, hogy a spanyol infáns története nem kevés politikummal átitatott, ezért a rendezőnek se narancssárgába, se pirosba nem kell öltöztetnie senkit annak érdekében, hogy nézője észrevegye - itt bizony róla (is) van szó. Ám hiába mondott le Bagó Bertalan (egy lila nyakkendő és egy színpadra penderített árva gárdista kivételével) a kínálkozó politikai infantilizmusról, rendezése jelenetről jelenetre hullik szét, az aktuális üzenet pedig (ha volt), hangsúlyok hiányában megmarad kulisszatitoknak. 

Pedig ötletben nincs hiány. Például erős felütéssel indít az előadás: mielőtt még a nézőtér elsötétedne, tucatnyi színpadra bandukoló kalapos figura tekintetének kereszttüzében találjuk magunkat. Az Új Színház Stúdió növendékei kivétel nélkül mindvégig színen vannak: az apácarácsos panelekből felhúzott díszletet (Vereczkei Rita) labirintusként alakítják, meghúzódnak mögötte, figyelik a játékosokat és figyelnek minket is, nézőket. Hogy egész pontosan kik ők, az a főinkvizítor (Derzsi János) utolsó jelenetében világosan kiderül: a nagy cselszövő érzékszervei, mindig és mindenhol jelenlevő fülei és szemei.  Hitetlenkedve halljuk, hogy Derzsi androgün végrehajtója komoly ok-okozati rendszert vélt felfedezni az elmúlt két órában.

A szövegen végrehajtott agresszív dramaturgiai húzások (Hársing Hilda) következtében az alakok mögül eltűnik mindenfajta világos motiváció: ki ez a Posa márki, kije ő Carlosnak? Miért fontos nekik Flandria? Mi van azzal a ládikával? Miközben azonban kérdéseink egyre csak gyűlnek, az előadás nem áll le válaszokat adni, a jelenetek olyan vad tempóban húznak el előttünk, hogy húsz perccel a kötelező vastaps után kizárólag Horváth Károly jelenetközökbe beékelt, olcsóbb musicaleket idéző szintipopja zúg fejünkben.

Komolyan megfogható, markáns rendezői koncepció hiányában a színészek munkájáról is nehéz beszélni. Alapok nélkül nincs mire felhúzniuk szerepük ívét, nincs honnan elindulniuk és ebből világosan következik, hogy nem is érkeznek meg sehova. Nagy Péter pedig egyértelműen jó Carlos lehetne, állandó izzása következtében azonban elvesznek árnyalatai, időről időre pedig mintha komoly gondot jelentene számára a tér - egyébként rettentő - akusztikájának leküzdése. Cserhalmi György kamaszos Posa márkija minden szempontból Carlos ellentétét adja. Talpig fehér jelmezével, könnyed alakításával - ahogyan azt a szóróanyagok is előre jelezték - ő válik az előadás főszereplőjévé. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy egyetlen szereplőjévé, hiszen játékához érezhetően nem talál partnert. Talán Gáspár Sándort lehetne megemlíteni, aki ezúttal Fülöp királyként inkább tekinthető személyiségzavarokkal terhelt érzékeny ötvenesnek, mint kérlelhetetlen despotának. Cserhalmi és Gáspár találkozása egyébként az est legígéretesebb momentuma. Kár, hogy a jelenet túl rövid.  Minden más színészi játék elsikkad kettőjük árnyékában.  Pokorni Lia tragédiájában is komikus Ebolija épp annyira súlytalan, mint a Gestapo utánérzéssel dolgozó Alba (Almási Sándor) herceg, vagy a manírokat ügyesen halmozó Földes Eszter.

Az Új Színház Don Carlosa nem pusztán az évad, de az elmúlt évek legfontosabb előadása lehetett volna. A helyszín és a kor adott. Félő azonban, hogy mire kiderül, hol van Spanyolország, hol Flandria, addigra az ajtónkon már az inkvizíció kopogtat.


2011. december 18. - Új Színház

Don Carlos

Író: Friedrich Schiller

Fordító: Vas István

II. Fülöp, spanyol király: Gáspár Sándor

Posa Márki, máltai lovag: Cserhalmi György

Don Carlos, a trónörökös: Nagy Péter

Valois Erzsébet, a spanyol király felesége: Földes Eszter

Eboli hercegnő, a királynő udvarhölgye: Pokorny Lia

Alba herceg: Almási Sándor 

Domingo, a király gyóntatóatyja: Vass György 

A főinkvizítor: Derzsi János 

Lerma gróf, a testőrség parancsnoka: Szegezdi Róbert 

Olivarez hercegnő, főudvarmesternő: Tordai Teri 

Mondecar márkinő, udvarhölgy: Fodor Annamária 

Don Raimundo De Taxis, főpostamester: Galkó Balázs

Ferja herceg, aranygyapjas lovag: Nagy Zoltán

Alessandro Farnese, pármai herceg: Széll Attila 

Zene: Horváth Károly

Díszlet, jelmez: Vereczkei Rita

Dramaturg: Hársing Hilda

Rendező: Bagó Bertalan