Erzsébet

Zubek Adrienn-Nagypál Gábor: Csak a függetlenség az alternatíva

2012.02.05. 07:00

Programkereső

A Stúdió K negyvenedik születésnapján Fodor Tamás szokatlan keretek közt adta át a stafétát Zubek Adriennek és Nagypál Gábornak. A dramaturgként is dolgozó művészeti titkárból lett ügyvezető igazgatóval, illetve a színészi pályát és a rendezést a továbbiakban is művelni kívánó újdonsült művészeti vezetővel a jelenről és a jövő szándékairól és lehetőségeiről beszélgettünk.

Egy korábbi beszélgetésünkben elmondtad, hogy Fodor Tamással egy újvidéki előadás kapcsán ismerkedtetek meg, A pojáca címre hallgató Platonovban rendezett ő téged. De arról nem beszélgettünk még, hogy a Stúdió K-ról mit tudtál.

Nagypál Gábor: Gyalázatosan keveset. A kultuszáról tudtam, tudtam az alternatív szcénában elfoglalt helyéről, azt, amit egy, a kultúra iránt érdeklődő ember tudhat. Tamással Kisvárdáról ismertünk egymást, de a kapcsolatunk igazán 2004-ben kezdődött, Újvidéken, ami egyébként ott az én utolsó munkám volt, mert már leszerződtem a Bárkába. Egy iszonyatosan érdekfeszítő embernek gondoltam, aki egy számomra nagyon izgalmas állapotban, a struktúra határán, azon egyszerre kívül és belül létezve hihetetlen szakmai munícióval csinál színházat.

- És amikor ide bekerültél, akkor mit találtál?

NG: Amikor a Bárkából eljövőben voltam, kellett egy referenciapont, egy ember, akitől tanácsot vártam. Nem abban, hogy megmondja, mit csináljak, hanem abban, hogy mondjon három dolgot arról is, hol tartok szakmailag, de leginkább arról, hogyan működik a színház Magyarországon. Volt valami hiányérzetem a Bárkán, de nem tudtam egész pontosan artikulálni. Konfúz élethelyzetbe kerültem, és kértem, hogy beszélgessünk. Bejöttem, itt töltöttem néhány órát, aminek a végére sokkal okosabb lettem, de semmivel nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Valamivel ez után hívott egy előadásba színészként, az volt az Orrocskák. Kezdtem ráérezni a közegre, aztán visszahívott, megint hívott, és végül már itt voltam. Mindez olyan természetesen ment, hogy nézzük meg, mennyire vagyunk egymásra kíváncsiak, mit lehet ebből kihozni, lassanként követték egymást a feladatok, és elkezdtem magam otthonosan, majd otthon érezni.

Nagypál Gábor
Nagypál Gábor

- Mitől érzed magad komfortosabban itt, mint struktúrán belül?

NG: Azt hiszem, nagyobb a lehetőség az aktív részvételre és ezt nem színészként, hanem alkotó emberként értem. Megvan a szándék, a nyitottság, az érdeklődés arra, hogy az ember jobban a saját sorsának alakítójává váljon. Nyilván ebben a helyzetben nagyobb a felelősség szakmailag és magánemberileg is, viszont egyszerűen több közöm van hozzá, mint az addig tapasztalat szerkezetekben. A repertoárszerű működés nyűgei itt is megvannak, persze, más, kisebb, kezelhetőbb, rugalmasabb méretekben. A manufaktúra is gyár, de az optimálishoz vagy ideálishoz számomra sokkal közelebb áll a manufaktúra termelési módja és hatékonysága.

- Hogyan esett rád, rátok utódként Fodor Tamás választása?

NG: (Nagy csönd.) Nem tudok konkrét napot mondani. Magamban onnan datálom, hogy két évvel ezelőtt vetettem fel annak a szándékát, hogy szeretnék rendezni. Tamás a maga szerény módján sokatmondóan és az összes szemüvegével vigyorgott egyet, hogy már várta. Én ezt egyértelműen támogatásnak vettem. Mégse ehhez kötném, hanem egy folyamatnak gondolom, aminek a Párlat is része volt, és amiben elkezdtek egy nagyobb bizalommá összeállni a szándékok, a szerepvállalások, gondolkodásmódok. Nyilván ő is keresgélte, hogy kinek, milyen formában adná át vagy tovább a Stúdió K-t. A Párlatban Adriennel jól egymásra hangolódtunk, mindenféle tekintetben megértjük egymást a munkában, és egyszerűen így adódott. Bár érdekes módon az agyam ezeket a részeket valahogy törölte. Ha rám fogják a pisztolyt, mint ahogy most rám fogod a mikrofont, akkor se tudom megmondani, mikor mondta ki Tamás, hogy "én most arra gondoltam, hogy...", én pedig félszegen egyik lábamról a másikra álltam, ugyanakkor az is igaz, hogy álszerénység lenne úgy fogalmazni, hogy nem éreztem folyamatosan valamiféle bizalmat a részéről.

Zubek Adrienn: Tényleg nehezen megfoghatók ezek az állomások, de körülbelül tudható volt, milyen struktúrát keres az irányításra Tamás. Látszik máshol is, hogy ezt a munkát egy ember nem viheti egy normális helyzetben sem, nemhogy a jelenlegiben. Mára megszűnt életképesnek lenni az egyszemélyi vezetés modellje nagyban és kicsiben is.

NG: Meg se fordult a fejünkben, hogy ez egy szóló történet. Olyan igénybe vételt jelent, olyan különböző területeket érint ez a munka, ami szerintem egy embernek nem csupán sok, de beláthatatlan, mert annyiféle dologhoz nem lehet jó színvonalon érteni. Én elsősorban továbbra is színészként fogalmazom meg magam, azt érzem, van még helyem, dolgom, és eszembe sincs beülni egy irodába és igazgatni. Konszenzusban dolgozunk, mindent megbeszélünk, és amíg egymást meg nem győzzük mondjuk arról, hogy a másik nem látja a fától az erdőt, addig nem állunk elő semmivel. Nem elég, ha az ember önmagával folytat párbeszédet. Ha nem is ugyanazt gondoljuk, de érvényesnek tartjuk egymás álláspontját, és ezek a fajta viták tudnak megtermékenyítőek lenni.

- Ezt a munkamegosztást lefordíthatjuk úgy, hogy Adrienn, tiéd az operatív, napi szintű irányítás, Gábor pedig színházi nyelven szólva elviszi a tejfölt?

ZA: Bár a művészeti kérdésekkel inkább Gábor foglalkozik, a darabválasztástól a társulat alakításáig egyeztetünk. Ugyanígy ha stratégiai döntésekről van szó, akkor sem állunk úgy fel az asztaltól, hogy ne legyen közösen vállalható álláspontunk.

- Száznyolcvan fokos fordulatot nyilván nem terveztek a művészeti programot illetően, de hogyan változnak a hangsúlyok a Stúdió K-ban?

NG: Vannak lehetőségeink és a szándékaink, ezek azonban a jelenlegi helyzet miatt nem fedik egymást. Ezzel, sajnos vagy szerencsére, mindenesetre sokan vagyunk így a szakmában. Optimális esetben is időigényes bármiféle változás, az, hogy a hangsúlyok áthelyezése észrevehető legyen, ebben a helyzetben azonban egyenesen csak tapogatózni tudunk. Mi a hagyományokra építve szeretnénk eggyel nyitottabb, eggyel szúrósabb, eggyel merészebb színházat csinálni, ahol a kísérletezést, a kutatást szeretném hangsúlyosabbá tenni, és a rizikót merészebben lehet vállalni. Szeretnénk még láthatóbbá tenni az együttműködést a társművészetekkel, bevonni olyan alkotókat, akik nem szigorúan színházcsinálók, de mégis részesei egy-egy folyamatnak. Ezeket a szavakat viszont csak akkor lehetne leellenőrizni mondjuk két év múlva, amikor ennek a beszélgetésnek az alapján visszakérdezel, hogy mi valósult meg, ha normális vagy optimális helyzetben ülnénk itt. Mentegetőzésnek tűnhet, de nagyon nehéz megtalálni a tervek és a lehetőségek között az egyensúlyt.

ZA: A legfontosabb az, hogy ne veszítsünk a szándékainkból akkor sem, ha át kell írni a megvalósulásuk módját, például akkor, ha kevesebb pénzt kapsz, hogy lehozzam a földre a témát.

- Az új előadó-művészeti törvény és kuratóriumi felállás hogyan érint benneteket?

NG: Nem tudom. Nem tudjuk, hogy a kuratórium mi fölött rendelkezik. Amíg nem tudjuk, mi a kormányzati szándék, milyen funkciót szán a kultúrának, fölállhat egy kuratórium csupa számunkra hiteles emberből, lehetnek jószándékúak, előretekintők, ha nincsenek jogosítványaik, eszközeik és pénz, ami fölött diszponálnak.

ZA: Nem az a baj a törvénnyel, hogy változott, mert a bevezetése óta eltelt annyi idő, hogy lássuk, a gyakorlat milyen változtatásokat igényel. Az a baj, hogy a tudatosság nem látszik mögötte. Ezt a módosított törvényt úgy fogadták el, hogy mindennemű tartalmi elemet nélkülöz, és még most is készülnek a mögöttes végrehajtó intézkedések a kerethez. Nem tudjuk, mi lesz az a minőségbiztosítási szempontrendszer, aminek a mentén eldől, ki mennyi pénzt kaphat. De a nagyságrendet sem látjuk, hogy ez összegszerűen mit jelent. A független területnek egyértelműen visszalépést jelent, és nem csupán anyagilag, hogy megszűntek a törvényi garanciák. Az, ami eddig költségvetési tételként százalékos arányban szerepelt, ma nem létezik. A garanciába foglalt forintok mellett azonban az elismertségünk is megszűnt. Az a szemlélet is hiányzik, és ez talán jobban számít, hogy a munkánk ér valamit, hogy társadalmilag fontos visszacsatolások érkezhetnek erről a kísérletezésre alapvetően nyitottabb szcénából.

A Stúdió K épülete
A Stúdió K épülete

- Hogyan működtök, terveztek ebben a teljesen bizonytalan időszakban?

ZA: Össze kell raknunk fejben egy kompromisszummentes programot, aminek a vezérelvei mentén dolgozni akarunk. Meg kell találni azokat az ösvényeket, amiken egy normálisnak gondolt, tényszerűen nyomorúságos helyzetben végig tudunk haladni a cél felé. Őszintén szólva mi már annak is örülnénk, ha szembesülhetnénk azzal, ami van, hogy egy biztos pontunk legyen.

NG: Tervezésben nem vállalhatunk kompromisszumot. A megvalósítások sorrendjében, volumenében lehetnek prioritásváltozások. Egy színházi munkában tudok örülni az improvizációnak, de a színház működtetésében ennek nincs helye.

- A magán- vagy üzleti szféra nyitott a mecenatúrára, onnan bevonhatók források?

ZA: Elvi szinten számomra nem problematikus, hogy nem az állam az egyetlen forrás. Az zavar, hogy drasztikusan látszik kivonulni a finanszírozásból, ezt a folyamatot semmilyen szinten nem készítette elő, és nem nagyon van helyette más. Az a nehéz, hogy megtaláljuk a megfelelő partnereket, azt a szűk szegmenst, amelyiknek a profiljába beleillünk. Sajnos nem túl támogató a közeg, úgy tűnik, nem volt elég a rendszerváltás óta eltelt huszonpár év arra, hogy kialakuljon egy potens civil közeg, ami részt tud venni ebben, vagy aminek fontos vagy. A most is nyereséges vállalkozások közül - nem elhivatottságból, hanem egyszerűen tudásból - kevés számára evidencia, hogy az ő támogatásuk nem forintosíthatóan megtérülő befektetés.

NG: Túlélésre játszik mindenki, a hosszú távú, pláne nem összegszerű haszonnal megfogalmazható befektetés ma nem létező műfaj.

ZA: Ezzel együtt nem tehetjük meg, hogy ölbe tett kézzel ülünk, és meg se próbáljuk meggyőzni őket. Magyarul rengeteg energiát kell arra fordítanunk, hogy neveljük a közeget, hogy elkezdjük az építkezést, mert ha nem, akkor öt év múlva is ugyanebben a térben fogunk mozogni. Rövid távon maradnak a nemzetközi és uniós együttműködések, ezt azonban úgy kell megoldanunk, hogy ne csupán bejövő forrás legyen, amiből fizetést adunk a színészeknek, hanem értelmes feladatokra költsük el, hogy termékeny közös munka szülessen belőle. Az más kérdés, hogy a legközelebbi ilyen projekt 2013-ban realizálódhat, addig pedig a napi túlélési gyakorlatok mellett az előkészítésről sem szabad elfeledkezni, mert ha az alapok hiányoznak, bukik minden.

NG: Normális helyeken lehet így gondolkodni, az ugyanis nem egy ördögtől való dolog, hogy 2011-ben 2013-ra tervezzen egy közép- vagy hosszú távú programmal rendelkező művészeti intézmény. A prioritás azonban ezzel szemben tényleg a túlélés. Az előadásainknak minden körülmények közt érvényesnek kell maradni, ehhez viszont kell egy hely, ahol játszunk, kell némi fény, egy kis víz a mosdóban, és persze kell, aki játszik.

- Beszéljünk akkor konkrétabb dolgokról. Az évad második feléről mit lehet tudni azon túl, hogy lesz?

NG: Naptárilag semmiképp nem marad el. Február 25-én lesz az új előadásunk bemutatója, amit Fodor Tamás rendez, Zalán Tibor ír Chagall világából, motívumaiból kiindulva, Szamár a torony tetején címmel. Jelenleg is dolgozunk rajta erőst, egyelőre elég képlékeny a produkció, vannak részei, amik még a kísérletezés fázisában tartanak, annak minden előnyével és hátrányával. Közös alkotás zajlik, olyan interaktív folyamat, amit én színházcsinálás szempontjából hatékonynak tartok. Nyilván energia- és időigényesebb is, de hosszabb távon mindenképp efelé szeretnék menni. Ahogyan egy pályázathoz kell az előkészítés, úgy egy előadáshoz is szükséges az alapozás.

ZA: A jelenlegi rendszer tulajdonképpen ezt a hozzáállást támogatja. (Nevetnek.)

NG: El kellene még készülnie egy felnőttelőadásnak is az évadban, párhuzamosan én is elkezdenék dolgozni, illetve tervben van még egy következő évad elején bemutatandó produkció előkészítése, amit Koltai M. Gábor rendez. Ezekkel a párhuzamosságokkal el tudjuk érni az elmélyültebb, hosszabb próbafolyamatot, mindenkinek munkát adhatunk, és a működés szempontjából sem elhanyagolható, hogy két előadással nő a repertoár.

- A január-februári műsorrendben látok vendégjátékokat is: jönnek a temesváriak és a kaposvári színművészeti hallgatók. Ez eddig nem volt bevett gyakorlat. Praktikus vagy művészi okok állnak ennek a hátterében?

ZA: Anélkül, hogy bármilyen "károgásba" belekezdenék, ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a befogadó helyek sorra bedőlnek, az arra érdemes előadásokat pedig játszani kell, nekünk pedig van helyünk. Olyan mértékben dőlnek a megkeresések, hogy szelektálni tudunk. Először mi ketten szűrünk, aztán a társulattal megbeszéljük, de a végső döntést újra mi hozzuk.

NG: Van egy operatív oldala is persze. Ha esetleg bedőlnek előadások, akkor nekünk még működnünk kell. Befogadni természetesen csak addig tudunk, amíg a saját munkánkat nem veszélyeztetjük. A kaposváriak esetében nem a befogadó funkciót hangsúlyoznám, hanem a vállalást: találjunk egy helyet, ahol a gyerekek be tudnak mutatkozni. A szakmának tartozunk ennyivel.

ZA: És van egy harmadik szempont is, a vérfrissítés, ami vonatkozik az új társulatokkal érkező új nézőkre, illetve arra, hogy ha meglátunk egy fiatal tehetséget vagy egy olyan alkotót, akiről látjuk, hogy egyfelé jár az agyunk, az ízlésünk, azt magunkhoz tudjuk kötni.