Emma

Pokorny Lia: "Tisztára egy Twin Peaks"

2012.02.13. 15:48

Programkereső

Vlagyimir és Oleg Presznyakov Csónak című darabját ősbemutatóként tűzte műsorra a Thália Színház. A darab nem mindennapi dramaturgiával bír, amely különös feladat elé állítja a színészeket. Pokorny Lia mesélt a próbafolyamatról.

- Hogyan keveredtél a produkcióba?

- Bagó Bercivel két évvel ezelőtt dolgoztam először, az Új Színházban rendezte A szív bűnei című előadást, aztán az idei évadban megcsináltuk a Don Carlost. Még tavasszal szólt, hogy rendezni fog a Tháliában, lenne-e kedvem benne lenni. Azt gondoltam, micsoda kérdés ez, hát hogy a fenébe ne lenne kedvem! Mindkét közös munkánk nagyon jó találkozás volt.

- Úgy vállaltad el, hogy nem ismerted a darabot?

- Annyit mondott csak, hogy egy kortárs orosz darab. De teljesen mindegy volt: ha Berci azt mondja, hogy jöjjek, akkor jövök és kész. Szemernyi kétségem nincs, hogy ha ő darabot választ és abban rám gondol, akkor az jó lesz. Nagyon ritka az olyan találkozás színészekkel, rendezőkkel, amikor azt érzed, ez tényleg egy csapat. Amikor minden olyan természetes és magától értetődő, mintha meginnál egy pohár vizet. Amikor belenézel a másik szemébe és ugyanazt a térképet látod, mint a sajátodéban. Mi most így vagyunk együtt. A Don Carlosban ismertem meg Szegezdi Róbertet és Nagy Pétert, most a Csónakban is benne vannak, félszavakból is értjük egymást. Veszélyes, mert könnyen meg lehet szokni a jót.

Pokorny Lia
Pokorny Lia

- Emlékszel, hogy mi volt az első benyomásod, amikor elolvastad a darabot?

- Hogy ez egy óriási őrület. Végigröhögtem az egészet, olyan fanyar és olyan abszurd. Rögtön éreztem, hogy valami különös kulcsot kell hozzá találni, mert annyira más a struktúrája és a dramaturgiája, mint egy klasszikus darabnak, amikhez hozzá vagyunk szokva. Ugyanakkor azt is láttam, hogy rengeteg játéklehetőséget rejt. Tele van meglepetéssel. Néztem a próbákat, és elcsodálkoztam, hogy minden jeleneten lehet még egyet csavarni ahhoz képest, mint amit gondoltam róla.

- A főszereplő, Jon volt feleségét játszod. Egyetlen zárt jelenetetek van, majd a végén kerülsz újra színpadra abban a nagy kavalkádban, ahol hirtelen mindenki megjelenik. Nincs lehetőséged a szerepben építkezni, az az egy jelenet viszont nem nevezhető "kabinetalakításnak". Ebben az esetben mit jelent az, hogy rengeteg játéklehetőséget rejt?

- Klasszikus értelemben valóban nincs íve a szerepnek. Nem olyan a darab szerkezete. Az az érzésem, mintha egy ember életéből kivágnának egy szeletet, amiben valamit nagyon erősen föl kell festeni, hogy érthető legyen, miért épp azt a szeletet és miért épp akkor. A főszereplő, Jon gondolatai követhetőek az elejétől a végéig, róla lehet látni, hogy honnan hová tart, mi pedig "sávok" vagyunk, akik keresztezzük az ő történetét. Nem az a lényeg, hogy a színpadon eljussak A-ból B-be. Egy adott pontot kell megmutatni. De a fejemben megvan ennek az összes előzménye, érthetővé válik számomra, hogy miért pont ott csapunk bele. Színészileg egyáltalán nincs hiányérzetem azzal kapcsolatban, hogy miért nem rakosgattuk föl előbb a kockákat. A végéről kezdve kellett összepakolni, onnan lehet visszanyúlni az elejéhez. Nagyon speciális munka. Fejben mindenki fut a saját pályáján, amiből a színpadon csak egy picike részlet látszik, de pontosan érzékelhető, hogy miért épp az a részlet. És ezek alapján magam elé tudom képzelni azt a sok-sok mindent, amit nem láttam abból a szereplőből. Egy olyan mozi, ahol egyszerre működik, amit látok és a fantáziám, amit mellé pakolok. Ettől roppant izgalmassá válik, mert nem nézel végig egy folyamatot, hanem belekerülsz egy szituációba, ahol kibomlik előtted egy ember élete, és egyszer csak mindent tudsz róla. Olyan, mint a Twin Peaks. Két síkon látszik az egész.

- Jártak nálatok az írók. Milyen volt a találkozás?

- Két végtelenül szerény, csöndes, visszafogott ember. Elkezdtük őket kérdezgetni, és csodákat meséltek az életről! Két fiatalemberről van szó, akik megdöbbentő bölcsességgel rendelkeznek és olyan műveltek, hogy az ember elszégyelli magát mellettük. Nagyon érdekes a világszemléletük. Együtt írják a darabjaikat. Persze föltettük a kérdést, hogy hogyan lehet együtt írni, hiszen a gondolat az egyes ember fejében születik meg. De ahogy beszéltek, azt láttuk, hogy tökéletesen kiegészítik egymást. Az egyik elkezdi a mondatot, és a másik befejezi. Különös szimbiózis. És teljesen nyitottak, nem éreztük, hogy bármiféle elvárással érkeztek volna. Elég sok országban játsszák a darabjaikat, sztárnak számítanak, de ez nem érdekli őket különösebben. Ők fölkínáltak valamit, ajánlatot tettek a gondolkozásra. Aztán már csak arra voltak kíváncsiak, hogy ki hogyan látja, és megérti-e azt, amiről írtak.