Jolán

Lloyd Newson: "Nem konfrontálódni akarunk"

2012.02.21. 11:03

Programkereső

Február 22-től 24-ig látható a DV8 új előadása a Trafóban. A Beszélhetünk erről? a 21. század elejének, napjaink multikulturális világának kulcskérdéseirt járja körbe az iszlám, a szólásszabadság, a cenzúra okán. A darabot rendező Lloyd Newsonnal beszélgettünk.

Beszélhetünk erről? - DV8 - Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf
Beszélhetünk erről? - DV8 - Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf

- A produkció nagyon friss, 2011 végén mutattátok be. Hogyan jött az ötlet, hogy az iszlám és a szólásszabadság témájában készítsetek előadást? Évek óta benne van a levegőben, ezt értem, de a Sátáni versek nyilvános elégetése, Theo van Gogh holland filmrendező meggyilkolása, a Mohamed-karikatúrák, azok a mérföldkőnek számító események, amiket a darabhoz írt előszavadban is idézel, évekkel ezelőttiek. Mi volt mégis az a kiváltó ok, ami arra inspirált, hogy a Beszélhetünk erről? elkészüljön?

- Ebben az előszóban nagyon friss, 2009-es statisztikai adatok is olvashatók arról például, hogy a brit muszlimok nulla százaléka gondolja elfogadhatónak a homoszexualitást, nyolcvan százalékuk elítélné a dán Mohamed-karikatúrák mögött állókat. Idén januárban Anne Marie Walters tartott előadást a Queen Mary Egyetemen a saría jogról, és az előadás közben egy iszlám radikális szervezet képviselője előrement a teremben, a kezében videokamera volt, és annyit mondott: "Ha bármi sértő hangzik el az iszlámról vagy Mohamedről, megtalálunk benneteket, mert megvan az arcotok, megvan a címetek." Salman Rushdie nem utazhatott el Jaipurba a könyvfesztiválra, még egy videoüzenetet sem engedélyeztek a szervezők, mert tartottak tőle, hogy már ez kiválthatja a szélsőségesek haragját, és ezzel veszélybe sodorják a résztvevőket. Egy évtizeddel ezelőtti a Sátáni versek égetésének története, de ennek kapcsán még mindig felvetődik a cenzúra, a szólásszabadság kérdése. És a legfrissebb: nincs egy hónapja, hogy Indonéziában egy állami hivatalnok azt írta a Facebookra, hogy nem hisz istenben. Hatalmas tömeg kelt fel ellene, a rendőrség letartóztatta őt, mert Indonéziában az ateizmus bűn. Jelenleg a tárgyalást várja, nagy valószínűséggel elveszti a munkáját. Ha a Google-ba beütöd keresőkifejezésként azt, hogy ahmadi és Indonézia vagy Lahore, olyan emberek haláláról, megöléséről olvashatsz cikkeket és láthatsz videókat, akik azért haltak meg, mert az iszlámnak egy más ágát képviselték. Hol a gondolat szabadsága, ha már ugyanannak a vallásnak egy másik ágát sem tartják elfogadhatónak? Kilencven százalékát az olyan gyilkosságoknak, amelyekben az áldozat muszlim, egy másik muszlim követi el. Élhetsz-e szabadon, ha a "tieid" veszélyeztetik az életed? Két pakisztáni politikust tavaly megöltek azért, mert szerették volna módosítani az istenkáromlásról szóló törvényt. Az egyikük Pandzsáb kormányzója volt, másikuk az egyetlen keresztény a kormányban, aki a kisebbségekért felelős miniszter volt. Nem eltörölni, hanem felülvizsgálni, korszerűsíteni akarták a törvényt. Ha már ilyen felelős pozícióban sem lehetsz biztonságban, mert a kormányzót saját testőre ölte meg, hogyan beszélhetünk a mai kor kihívásairól, hogyan vethetünk fel szabadon problémákat, hogyan élhetünk szabadon? Ha egy muszlim többségű országban a gyereked a maciját véletlenül Mohamednek hívja, mert szerinte az egy kedves név, simán letartóztatnak, és börtönbe kerülsz, mint ahogyan az egy brit tanárral történt. Vagy ott van Afganisztán, ahol egy elmebeteg idióta amerikai katona, akihez semmi közöm nincs, elégetett egy Koránt, ártatlan embereket öltek meg az ő felelőtlen hülyesége miatt. Ezek mind nagyon friss események, de ahhoz, hogy megértsük őket, történelmi kontextus szükséges. Ha vallási szövegeket nem olvashatunk újra, ha azokat nem kérdőjelezhetünk meg, és nem csupán iszlám, de keresztény vagy zsidó szövegekről is beszélek, bár azoknak az esetében beszélhetünk reformációról, hol a valódi tolerancia és szabadság? Szeretném leszögezni, hogy nem akarom megsérteni azokat, akik bármilyen istenben hisznek, akik vallásosak, akik muszlimok. Egy vallás bizonyos aspektusait kritizálom, leginkább azt, hogy nyomást gyakorol a szabad önkifejezésre. Abból a húsz országból, ahol a nők a legkevesebb joggal és lehetőséggel bírnak a munkában, az egészségügyi ellátásban, az oktatásban, a törvény előtt vagy a politikában, 18 iszlám. Ez tény. A világon hat és fél országban - a fél Nigéria - a homoszexualitást a saría alapján halállal büntetik. Igaz, egyre több keresztény afrikai ország szeretne bevezetni komolyan büntetést a homoszexualitásért, ám szerencsére a törvényhozás nem fogadta el ezeket a javaslataikat. Tehát nem akarom, hogy bárki is azt gondolja, egyoldalúan látom a helyzetet. A tíz vallásilag legkevésbé toleráns ország közül hét iszlám, és azok közül, ahol valóban kegyetlen fizikai tettekkel torolják meg a vallási másképp gondolkodást, és tízből nyolc ország szintén muszlim. Ez számomra azt mutatja: másokkal szemben a megértésnek szikrája sem tapasztalható a muszlim többségű országokban. Hogyan segítjük azokat az embereket, akik nap mint nap elszenvedik a támadásokat? Az arab tavasz progresszív gondolkodóit, akik a melegeknek, a nőknek jogokat követelnek, akik nem tartják bűnnek a házasság előtti szexuális kapcsolatot, akik másképp gondolkodásra hívnak fel, akik a demokráciáért állnak ki? A DV8-ben három muszlim van, közülük egy mélyen vallásos és gyakorolja hitét, de a darab tartalmával egyetértenek, és ők is a nyitásra szólítanak.

- Sydney-ben volt a premier, azóta játszottátok az előadást Németországban, Franciaországban, Olaszországban, de a Távol-Keleten is. A helyi muszlim közösségekben milyen visszhangra talált, beszéltek róla?

- Olyan országban, ahol a muszlim vallásúak vannak többségben, nem jártunk. Ennek az az előnye, hogy lehet nyíltan beszélni, vitatkozni, álláspontokat ütköztetni anélkül, hogy fenyegetéseknek lennénk kitéve. Volt egy pakisztáni, muszlim koreográfus, aki szerette volna meghívni az előadást, de megmondták neki, hogy csak akkor teheti, ha a produkcióban szereplő nők testét ruha fedi, ha a színpadon nők és férfiak nem is érinthetik egymást, különben agyonlövik, akár ott a színpadon, és ugyanígy járnak az előadók is. Mi ez, ha nem cenzúra, a szólásszabadság sárba tiprása? Ha viszont nem beszélünk erről, adott esetben olyan országokban, ahol nem ez az állami vallás és jog, hogyan támogatjuk azokat, akiknek segítségre van szükségük? Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk azzal: nem minden iszlám hitű szélsőséges. Emberek vannak, akik különbözőek, ezt a sokféleséget, az egyéniséget azonban tisztelni kell. Volt egy néző Hongkongban, aki a turnémenedzserünknek mondta el a történetét. Iránban született, de el kellett hagynia az országot, mert táncos akart lenni, ott pedig ez egy nőnek lehetetlen. Sírva köszönte, kérte arra, hogy csináljuk tovább, hallassuk a hangunkat, beszéljünk róla, mert ez az ő története is, és gyakorlatilag senkire nem számíthatnak ebben a kérdésben. Volt egy francia fesztivál, ahová egy kurátor szerette volna elhívni az előadást, a fesztiváligazgató viszont nem merte bevállalni, mert a helyszínül szolgáló város, Marseille lakosságának 25%-a muszlim. Mi ez, ha nem (ön)cenzúra, és mi ez, ha nem az összes muszlim egy kalap alá vevése? Fehér meleg férfi vagyok, de ez feltételezi azt, hogy ugyanúgy gondolkodom, mint a Nagy-Britanniában élő többi fehér meleg férfi?

- Több, mint ötven emberrel készült interjú, amit vagy ti készítettetek, vagy már meglevő anyagra támaszkodtatok. Hogyan dolgoztátok föl ezt a hatalmas anyagot, és hogyan folytak a próbák?

- Több száz órányi anyagunk volt, amit vagy mi vettünk fel, vagy már meglevőeket néztünk végig, olvastunk el, szóval valóban óriási volt már csak a mennyiség is. Amikor elkészültek és elkezdtük válogatni, arra figyeltünk, hogy ne ismételjük magunkat, ne ismételjünk problémákat. Leginkább kézzelfogható, befogadható vezérfonalként a kronologikus sorrend mellett döntöttünk, ami a kérdés eszkalálódását, evolúcióját is átláthatóvá teszi. 1984-85-ös eseményekkel kezdődik az előadás, amikor egy bradfordi brit iskolaigazgató, Ray Hunniford a multikulturális politikát kritizálta. Nem az ellen volt, hogy soknemzetiségű legyen egy társadalom, sőt! De kiállt amellett, hogy ahhoz, hogy a Nagy-Britanniában élő etnikai kisebbségek saját kultúrájukat megtartva valóban beilleszkedhessenek, az angol nyelvet el kell sajátítaniuk, a gyerekeket a szülők el kell, hogy engedjék az iskolába, és egy, a multikulturalitást védő rendeletre hivatkozva a gyerekek ne hiányozhassanak heteket a tanév alatt. Rasszistának nevezték Hunnifordot, ami a lehető legegyszerűbb és legostobább hozzáállás, mert nem a probléma megoldására törekszik. Vagy a másik oldalról ott van Usama Hasan, aki londoni egyetemi tanár, informatikai tudományokat tanít, és imám. Azért, mert szerinte a Korán tanai és a darwini evolúciós elmélet nem zárják ki egymást, halálos fenyegetéseket kapott itt, Nagy-Britannia fővárosában. 2011-es eseményekkel zárunk, mert akkor fejeztük be az előadás készítését, de az élet megy tovább. Sajnos.

Beszélhetünk erről? - Trafó
Beszélhetünk erről? - Trafó

- Úgy ismernek téged, benneteket, mint akik folyamatosan tágítják határaikat. Ennél a produkcióban milyen új területekre kalandoztatok, merrefelé tágítottátok a határaitokat?

- Már maga a téma, annak újdonsága, érzékenysége és egyáltalán a feldolgozott anyag mennyisége azt jelentette, hogy a határainkat próbálgatjuk. Nem ismerek túl sok olyan tánctársulatot, ahol ennyi időt fordítanának a kutatásra, a felkészülésre. Az, hogy a táncosok megszólalnak a színpadon, megint másféle hozzáállást igényel. Az, hogy ne a meglevő eszköztárból építkezzünk, hogy a kliséket elkerüljük, ismét csak egy új, eredeti mozgásformanyelv kitalálását, megalkotását jelentette.

- A Beszélhetünk erről? számomra nem engedélykérést jelent, hanem inkább felhívást arra, hogy beszéljünk erről a témáról. Volt más címvariáció, vagy az elejétől fogva tudtad, ez lesz a cím?

- A címben biztos voltam, különösen ebben a kontextusban, ráadásul ez egy idézet: egy szemtanú szerint ezt kérdezte Theo van Gogh a gyilkosától, Mohammed Bouyeritől. Valóban az a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet, hogy beszélgetést, megtermékenyítő, előrevivő vitát generáljunk. Nem konfrontálódni akarunk. Tisztelnünk kell egymást, a másik vallását, hitét, gyökereit, egyéniségét, érzéseit. A szólásszabadság, a nyugati kultúrának ez a nagyszerű értéke, azt jelenti, hogy beszélhetünk. Ha én homoszexuális férfiként elismerem és tisztelem az iszlámot, de ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy elismerem és megértem, hogy a homoszexualitásért meg is ölhetnek egy muszlim többségű országban?