Olivér

Kik is vagyunk mi?

2012.03.05. 06:56

Programkereső

A hőstörténeteit színezgető kiszolgált katona, Háry János közkedvelt mesebeli figura – márpedig a mesék bölcsek. A HOPPart Társulat előadásának ő a címszereplője.

A kedélyes lódítás mestere nem tét nélkül fantáziál: nagyotmondásai a dicső múltról egyfelől elviselhetővé teszik a magyarok örökké vészterhes jelenét, másfelől bájos képtelenségükkel akaratlanul is rávilágítanak egy nép fájó hiányérzetére és ritkán csillapodó identitásválságára. Csalfa büszkeség ez, ami mégis segít feldolgozni a kegyetlen és sokszor meglehetősen dicstelen tényeket, menteni a méltóságot; ugyanakkor a határt nem ismerő túlzásokban gazdag Háry-történetek az empátia mellett sohasem nélkülözik az önirónia gesztusát, amivel mintegy antitézisei mindenfajta véresen komolyan vett magyarkodásnak. Ahogy egy emberről sokat elárulnak a hazugságai mögül felsejlő vágyak és félelmek, úgy bontakozik ki Háry anekdotáiból egy sértett-büszke magyar nép a maga féltve őrzött, mert örökké kikezdett önérzetével.

Hajrá, Háry! - HOPPart Társulat
Hajrá, Háry! - HOPPart Társulat

Garay János 1843-ban a népszínmű iránti korabeli igényt kielégítendő írta meg Az obsitos című drámáját, amelyet Kodály Zoltán 1925-ben, a Trianon okozta nemzeti trauma öntudat-erősítésre szomjas légkörében dolgozott át daljátékká. Mintha ezt a hagyományt kísérelné meg a darabot író Kárpáti Péter és Jánossy Lajos, valamint a rendező, Novák Eszter folytatni, feltételezve, hogy ismét megérett az idő egy kis ironikus méltóságmentésre, némi kedélyes hazudozásra, amiben megkerülhetetlenül merül fel, hogy kik is vagyunk mi, magyarok, 2012-ben. A súlyos kérdés könnyed megfogalmazása pedig azt sejteti, hogy, akárcsak Garay népszínműve esetében, ezúttal is egy népszerű műfaj helyén tátongó űr kitöltése a cél: egyre határozottabban érzékelhető a Kádár-korszakban virágkorát élő "pesti vicc", a legendás kabarék, a szellemes politikai humoreszkek iránti nosztalgia.  

Az alkotói szándék azonban csak találgatás tárgya lehet, amit ideális esetben tökéletesen feleslegessé tesz a mű szerzői elképzeléstől független teljessége, "intenciója", amely nem igényli magyarázatképpen elkészülésének mozgatórugóit, körülményeit. Csakhogy ezúttal nehéz ilyesmiről beszélni: a Hajrá, Háry! kabarénak nem elég szellemes, improvizációs színháznak túlságosan begyakorolt és előre rögzített, hagyományos színműnek nem elég kerek és jelentéses, nem hagyományos színműnek pedig nem elég izgalmas sem dramaturgiailag, a lazán egybefűzött helyzetgyakorlataival, sem tematikailag, a kliséivel és ismétléseivel. Humorról persze nem érdemes vitatkozni, maradjanak tehát elemzésre az objektívebb szempontok.

Az előadás alapszituációja a Háry János Igazmondó Egyetem tanévnyitója, amelyen a nézőket tanulókként üdvözlik rendes és meghívott előadók. Az intézmény bő államilag támogatott hallgatói keretszámmal operálhat, hiszen a magyar közéletben elengedhetetlen ismeretet oktat: a különböző rendű és rangú kamuzást mindenféle személyes érdek mentén. Ennek a mesék Háry-figurájához éppúgy semmi köze, mint a meghívott előadóként felbukkanó külföldi kolléga Münchhausen karakteréhez: e szájhősök füllentései nem kötődnek kézzel fogható és belátható haszonhoz, egyszerűen a játékos-komoly magánmítosz-teremtés mozzanatai. A Hajrá, Háry! jelenetei ezzel szemben a hétköznapi hazugságok sorát vonultatják fel, kezdve a készületlen diák blöffjétől a türelmetlen feleség és családanya kifogásain át a képzetlen állásinterjú-alany rögtönzött referenciasorolásáig. Formailag mindez színiiskolák szituációs játékainak mintájára épül, miközben a rögzítettségében spontaneitását vesztett, ugyanakkor csiszolatlanul megőrzött improvizációs alap határozottan amatőr jelleget kölcsönöz a darabnak. Az, hogy Münchhausen a 4-es metrón érkezik, illetve érkezne, ha az elkészült volna, éppúgy erőltetetten direktnek tűnik, mint az, hogy Schmitt Pál az egyetem díszdoktora. (Apropó, plágium. A vízvezeték-szerelőnek jelentkező bukott diák nagy ötlete, miszerint a dugulást okozó matériát érdemes lenne Duchamp Forrás című művének, egy vécécsészének a mintájára múzeumban kiállítani, mint "egyedi magyar szart", amolyan spanyol viasz: Piero Manzoni olasz képzőművész 1961-ben A művész szara címmel kilencven darab szarkonzervvel rukkolt elő. Ahogyan a hivatásos tüntetőket kereső és a jelentkezőket üres jelmondatskandálásra betanító cég is kaphatta volna a Kétfarkú Kutya Párt elnevezést.)

Hajrá, Háry! - Chován Gábor, Szilágyi Kata - HOPPart Társulat
Hajrá, Háry! - Chován Gábor, Szilágyi Kata - HOPPart Társulat

Az előadás második fele valamelyest visszakanyarodik a Háry-féle ártatlan csúsztatások nem érdek-, hanem fantázia szülte világába. Ebben a kontextusban, ahogyan egymás álmaihoz hazudnak színes kulisszákat vagy fájdalmaihoz pozitív megvilágítást, már érvényesülni tud a  szerepük, a szituációs gyakorlatokon edződött színész létük és a fel-felsejlő civil énjük között egyensúlyozó színészek játékának bája. A színpadon a Novák Eszter osztályában végzett HOPPart-tagok elferdített slágerekkel aláfestett történetei, improvizációs gyakorlatai elevenednek meg, joggal érzik hát magukénak az előadást: lelkesedésük és energiájuk magával ragadó. Ami nem mond ellent az egyre erősödő nézői benyomásnak, miszerint a Színművészeti Egyetem nosztalgiaestjébe csöppentünk.

Történik ugyan bátortalan-reménytelen kísérlet a közönség direkt interakciókon keresztül történő bevonására, de ez egyetlen kivétellel eredménytelen marad. Amikor végre mégis sikerül kicsikarni egy megkérdezettből, hogy mivel is elégedetlen az életében, kis magyar valóságunk kommentárt nem igénylő drámaisága úszik be a kedélyeskedésbe: "Tanár vagyok." - mondja tömören a férfi, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra: mégiscsak kaptunk valamiféle választ a kérdésre, kik is vagyunk mi, magyarok, 2012-ben.

Alábbi videónk a 2011 nyári, kőszegi előadás kapcsán készült.