Katalin

Szúnyogok és szőnyeg nélkül

2012.03.17. 07:15

Programkereső

Egyik szemünk nevet, hiszen Katona József drámájához unortodox módon közelítve végre transzparenssé válhatna, hányféle "tündéri lánc" van e bonyolult viszonyrendszerben, a másik azonban sír, mert nem kapunk nagyszabású víziót.

Van három dráma - Katona József: Bánk bán, Madách Imre: Az ember tragédiája, Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde -, amire valaha valaki ráragasztotta a "nemzeti klasszikus" címkét, s ezzel jórészt vélt, mint valós elvárásokat támasztott a mindenkori színrevivők elé. Legelső esztétikai igényként a szépséget és az írói szándékhoz való hűséget követelik hangos szóval a puristák, a többnyire olyanok, akik még ha olvasták is e műveket, a költői erő melletti eszmei-filozófiai mondanivalóból keveset bírnának értelmezni, de a magyar és világirodalmi kontextusba helyezéssel nehézségeik akadnának, a színház társadalmi, valóságra reflektáló funkcióját pedig nem is ismerik el. Ilyen alkotók - persze, hasonszőrű nézőik kívánalmaival tökéletes összhangban - természetesen nem a mának szóló kérdések felvetésével foglalatoskodnak. Nos, nekik egyáltalán nem ajánlom, hogy megnézzék a Kecskeméti Katona József Színház Ruszt József Kamaraszínházában a Bánk bánt.

Mert ők Szabó Borbála szövegét nagy valószínűséggel blaszfémiának fogják tartani. (Pedig ha tudnák, hogy Illyés Gyula is beavatkozott Katona eredetijébe...) Szó se róla, kell némi idő, míg a fülünk rááll a mai élő állapot szerinti magyar nyelvre fordított szövegre, hiszen talán még a fentebb említett félműveltek is tudnak idézni egy-két sort - valamelyik művéltségi vetélkedőnek köszönhetően -, de ez az alapállás mindenképp segítené azt, hogy a történetet, a konfliktusokat pontosabban értelmezhessük. (És akkor még a kötelezőkkel kínlódó középiskolásokról nem is volt szó.)

Nem vagyok teljesen bizonyos abban, hogy a "szépet" és/vagy "nemzetit" követelők észreveszik, hogy az előadást a dráma végével kezdi Bagó Bertalan rendező. Katona ötödik szakaszát - a halott királyné teteme fölötti gyászt - dél-amerikai szappanoperák módjára túljátszatja, a színészekkel hangsúlyozottan megjelenítteti a dohszagú pátoszt. Ehhez passzolóan a ruhák kvázi-korhűek, a férfiakon magyarosan hosszú a haj, pödrődnek a bajszok, minden megvan, ami elő van irányozva. A fekete háttér előtt, rendkívül szűk játéksávban előadott végeredmény egy hozzáállás (és nem a dráma) paródiája. A fekete panelek lebontása mögül elénk kerülő, kétszintes, négyosztatú, szélesre szabdalt szalagokkal lezárt díszletelemeket alig tartalmazó - dézsa, trón, dívány, asztal, körötte szék és pad - fehér térben visszatér az eredeti időrend, szereplőink visszafiatalodnak, a nemzetféltők szmokingban, súlyos aranyláncokkal (díszlet és jelmez: Vereckei Rita) a kocsmafilozófia színvonalán békétlenkednek. A rendezői pofátlanság előbbi netovábbja azonban nem folytatódik.

Fontos súlyt kap a magánéleti szál, de széttartóak a figurák. Ezen a nyelven érthető, mik a láthatatlan - régebben: tündéri - láncok, ugyanakkor Melinda (Zeck Juli) kezdeti viselkedése, ami ha nem is frivol, de mindenképp azt mutatja, nőiségének és az ebben rejlő erőnek teljes tudatában van, ebbe a puzzle-ba nehezen illeszthető későbbi őrülete. Bánk (Fazakas Géza) tiszta tekintetű, de rettenetesen naiv katonaember, valahonnan a végekről érkező, aki nem dühből felhorgadó, mint inkább hosszan ébredező, a magánéletet tekintve is téblábolón helyzetfelismerő férj, illetve közéletbe véletlenül betévedt, az államférfiúságban magát kényelmetlenül érző férfi. Gertrudis (Danyi Judit) indítékait magyarázza a tiszta pragmatizmus, és az is nyilvánvaló, a középkorú s annál idősebb magyar férfiak - hangsúly minden szón - önérzete nem tűri, hogy egy fiatal külföldi nő döntéseit elismerjék, hogy maguk fölöttinek elfogadják, következésképp szüksége van egy ismerősre, egy rokonra, akivel ha más nem is, de a vérségi kötelék összetartja. Ottó (Orth Péter) kisfiú, a cinikus kívülálló, a nagystílűséget sikerrel elhitető, valójában piti látszatmachinátor Biberach (Szemenyei János) bábja. Még egy társadalom peremére keveredett pitiáner stiklist, azaz Tiborcot (Kiss Jenő) is képesek elviselni a felsőbb körökben, ha betéved, mert itt minden pártban véd- és dacszövetség van, ellentéteiket a közös ellenség miatt időlegesen félreteszik, így (is) fonják össze a politika és a privát szféra szálait. A békétlenek alkoholista tablója csodálatos példája a hangos melldöngetésnek s az üresen kongó szóvirágoknak, a megvezethető bólogatóknak, az akcentus, az artikulációs hiba, a rájuk kövült dagály súlytalanná teszi őket, pedig színfalakon kívüli, való életbeli megfelelőik arctalan masszája távol áll a komolyan vehetetlen veszélytelentől.

Karcos lemezről szól a nemzeti opera nyitányként és zárásként is. (Nem az ős-, hanem a slágeresebbik változat.) Az az ember érzése, hogy a tagadás szellemének gesztusával induló előadás megretten a felismert analógiáktól, az ív hirtelen megszakad. Tudjuk, sajgó sebét felejti Bánk. Talán azért, mert nem túl mély.