Katalin

Megváltásra érdemtelen

2012.03.21. 08:08

Programkereső

A Nemzeti Színház egy grandiózus Hamlet-rendezéssel lépett át a tizedik évébe. A kérdés pusztán annyi, hogy van-e oka az ünneplésre.

"Amikor bementünk megnézni a színpadot, csak úgy tudtak valami kis világosságot biztosítani, hogy a színpad hátsó, nagy vasajtaját kitárták, a villanyt ugyanis a tartozások miatt kikapcsolták. A színpadon egy ócska, molinóból készült horizontfüggönyt találtunk, a színpad közepén pedig az öreg takarítónő, Rózsi néni Totó névre hallgató foxi kutyájának immár összeszáradt, de jól kivehető névjegye pompázott." Az idézet Sivó Emiltől származik, aki az ötvenes évek elején Major Tamás jobbkezeként több fővárosi színház államosításáért volt felelős. Sivó fenti elbeszélése szerint 1949-ben azt a megbízást adták Egri Istvánnak, hogy a Nagymező utcában, a mai Thália helyén az ifjúság ideológiai nevelésére alkalmas teátrumot hozzon létre. Hogy sikerült-e vagy sem, annak elbeszélése a színháztörténet dolga (lenne), ami viszont biztos, hogy a letarolt, összepiszkított és működésképtelenné tett színházak akkor és ott a kor hallgatólagos szimbólumaivá váltak. Az pedig már csak a véletlen játékának tudható be, hogy öt évtizeddel később a Nemzeti Színház nagytermébe belépve a nézőteret elfedő fekete zsákok, a sorok között széthányt újságcafrangok és szeméthegyek ma is nyomasztóan életszerű képet festenek. Ha már Hamlet, legalább egyszer illene itt állnia annak, hogy valami bűzlik Dániában. De ez a Hamlet szigorúan az ország határai közé született.

A direkt aktualitásokat szimatoló, skandalumra éhes néző persze még így is csalódottan fog hazaindulni. Alföldi Róbert rendezése ugyanis annak ellenére sem válik Zeitstückké, hogy minden erejével igyekszik friss és aktuális maradni. Hiába csinált a hatalom embereiből öltönyös, lilanyakkendős finom urakat (jelmez: Nagy Fruzsina), akik levelek helyett SMS-eket küldözgetnek egymásnak, a darab működésrendjének ezek mégiscsak a külsőségei maradtak. A frissesség valódi oka, hogy a precíz dramaturgiai beavatkozásoknak (Vörös Róbert) köszönhetően a jelenetek úgy fonódnak egymásba, hogy egy pörgős, akciókkal teli előadást kapunk. Nem kevés szerepe van ebben Nádasdy Ádámnak, aki egy Zsótér-rendezés kapcsán már fordított Hamletet, és aki ezúttal is úgy szóltatja meg majd' ötszáz év távlatából Shakespeare-t, hogy se a színésznek, se a nézőnek nem esik nehezére a koncentrált, értő odafigyelés.

Az előadás másik nagy (előbbinél jóval látványosabb) előnye az, ahogyan a teret használja. Menczel Róbert díszlettervező a Nemzeti nézőteréből felállványozott, fekete zsákokkal letakart holt teret csinál. Ez a soha-szép-nem-volt, de mégis ismerős enteriőr, ahol egykor képességeink szerint a székeket koptattuk, hirtelen a hatalom átláthatatlan játszmáinak díszletévé válik. A néző a néhai színpadon foglal helyet (ahova legutóbb talán a Jég miatt juthatott fel), a zsöllye és a karzat pedig éppúgy a játéktér részévé válik, ahogyan a rendezői páholy és a zsinórpadlás. A következetesen végiggondolt, izgalmas tér buktatója talán csak annyi, hogy a Nemzeti akusztikai hiányosságai ebben a fordított helyzetben még nyilvánvalóbbá válnak.

Az előadás Makranczi Zalán Claudiusának évértékelő beszédével indít. A frissen koronát szerzett király a színrelépését kísérő tapsot épp oly kedvtelve hallgatja, mint ellenfelének, Fortinbrasnak a kifütyülését. Hamletet szólítja, előbb türelmesen, majd dühvel, ám a herceg nem jelenik meg. Makranczi alakítását mindvégig ez az eszköztelenség jellemzi: nem talál fogást Hamleten, cselekedeteit intellektus és számítás helyett a nyers erő és rögtönzés hatja át. Hiába, alig idősebb unokaöccsénél. Polonius Rába Roland alakításában elsősorban apa, aki családfőként elveszített tekintélyét és méltóságát a hatalom hű kiszolgálásán keresztül igyekszik visszanyerni. Paradox módon azonban épp ez a hatalom az, amely lányát, Opheliát (Radnay Csilla) előbb eszközként felhasználja, majd (szó szerint is) maga alá gyűri, és amely fiából (Laertes: Szatory Dávid), az Erasmus-ösztöndíjas entellektüelből gépfegyveres anarchistát csinál. A széttörött világ rendjét - ami Aranynál még kizökkent idő volt - egyedül a két sírásó (Znamenák István, Hollósi Frigyes) látszik megtalálni. Rövid, de annál hatásosabb clown-jelenetükben csontokkal együtt ássák ki és hajítják a sarokba a letűnt korok szimbólumait: a vörös csillagot, a sárga csillagot ugyanazzal a közönnyel, mint a lyukas trikolort. Yorick koponyája is így kerül elő, ám a hozzá intézett monológ elmarad: az elmúlás ebben a térben magától értetődő tény. Szabó Kimmel Tamás Hamletje mintha e ténynek a felismeréséből született volna: a színpad pusztulásával párhuzamosan a dán királyfi sorsa is tét nélkülivé vált. Éppen ezért se nagy tragédia nem jöhet létre, se a pátosz nem uralkodhat el. Hamlet ezúttal egy saját banalitását felismerő huszonéves, aki a sorsa felett érzett dühöt végtelen öniróniával üti el.

Ebbe a megváltásra alkalmatlan világba lép be a bakancsos Fortinbras (László Attila), aki feloldozás helyett a jelenlevők végső ítéletét hozza el. A gesztus nyilvánvaló: a hosszú ideje magas színvonalon teljesítő, mégis bizonytalan sorsú Nemzeti tizedik születésnapját saját temetésével ünnepelte meg.