Cecília

Mohácsi János: "Nem egy méltatlan öröm"

2012.03.22. 08:28

Programkereső

A Radnóti Színház Bolha a fülbe című bemutatója előtt, a székesfehérvári Csárdáskirálynő után Mohácsi Jánossal a rendezői remake-ről, e furcsa "műfaj" szabályairól, tanulságairól beszélgettünk.

- Hogyan láttál meg valami egészen mást a Csárdáskirálynő szövegében még annak idején, amikor a köztudatban még a mainál is erősebben a film szerinti értelmezés volt a kézenfekvő?

- Elég pontosan emlékszem. Mannheimban rendeztem és teljesen egyedül voltam egy bérlakásban egy 1917-es Színházi Élet a szöveggel, és egy súgópéldánnyal a Békeffy-Kellérből: jól nyomon lehetett követni, mit dobáltak el. Ott született meg a fejemben, amivel aztán később dolgozni kezdtünk.

- Nem volt nehéz nekiállni újra a régi előadásnak a régi színészek - hogy csak egyet mondjak, Molnár Piroska - után másvalakikkel, másvalakivel?

- Dehogynem, az ember mindig hadakozik az ellenérzéseivel - a próbaidőszak elején sokáig tart levetni a régit. Az Istenítéletnél például azt hittem, megbolondulok, két próba volt, ami ezzel telt. Azóta nyugodtabb is vagyok, mert tudom, hogy ez az érzés egyszercsak elmúlik. A fehérvári munkát ráadásul rögtön megterhelte az is, hogy a tánckar nem volt felkészülve színészi feladatokra. Egyénként, amikor az ember már nekiáll dolgozni, egy ilyen feladat sem más, mint bármilyen. Nekem abból a pozícióból kell kihoznom a legjobbat, ami az adott pillanatot, társulatot és a többit jelenti. És ahogy Eörsi István mondta, ha azzal foglalkozna, hogy Shakespeare mekkora drámákat írt, akkor ő soha nem állna neki.

Mohácsi János
Mohácsi János

- A színészeket sem nyomasztotta az előzmény?

- Ezt nem vettem senkin észre. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy Radnay Csilla egyik próbán azzal jelentkezett be nálam, hogy őt némileg zavarja, hogy Edvinnel minden jelenete ugyanarra fut ki. Ha egy színészt más is érdekel, nem csak az, hogyan kell énekelnie, én nagyon hálás vagyok. Aztán megbeszéltük, hogy vannak kapcsolatok, amelyek mindig ugyanabban a malomban őrölgetnek.

- Hogyan dolgozol azokkal a kollégáiddal, akik adott esetben ugyancsak nem először dolgoznak az adott alapanyagon?

- Mondok néhány példát: a pécsi Istenítélethez Kovács Marci teljesen új anyagot írt, ráadásul a zenészeket is kiforgattuk a közönség elé, ami formailag ugyancsak jót tett az előadásnak. Vagy A csárdáskirálynőnél most Remete Krisztának azt mondtam, dobja el a régi jelmezeket, ellenben Kerényi Gábortól azt kértem, rigorózusan ragaszkodjon a kottához, ugyanúgy, ahogy azt valaha kitalálta. Tóth Ricsi ugyancsak több helyen tért el a korábbitól - a tömeget gyakrabban behoztuk, és például a Te rongyos élethez új koreográfiát kértem tőle, mert az eredeti nem tetszett. Ez mindig az adott helyzettől függ.

- A fehérvári előadás elkeseredettebb lett, mint az első. Szándékosan?

- Gyanítottam, hogy másfajta lesz, nyilván elsősorban azért, mert másokkal dolgoztunk. A feladat pedig nem az volt, hogy az ötvenéves szomorúságunkat ráerőszakoljuk a nézőkre, hanem a sztorit kellett konzekvensebben végigvinnünk. Aztán egy színpadon ahány színész van, annyi kézbe van letéve az igazság. Tehát a próbák során derül ki, ki mit bír el, kinek mi áll jól, és ebből kerekedik ki az egész - ilyen értelemben nem is lehet előre elhatározni, milyen lesz egy előadás. Annak persze örültem, hogy itt több idő jutott a harmadik felvonásra, mert Kaposváron a bemutató hét keddjén rendelkeztük a harmadik felvonást, s a táviratot hozó biciklisfutárral sikerült jól elvarrni ezt az egészet. De nagy koncepcionális változás nem volt benne - bár bujábbra, szexuálisan túlfűtöttebbre gondoltam csinálni, ha mondjuk sikerült volna a Nemzetiben színpadra állítani, ahol akár erre is felkészült társaság van, de ettől megóvott az Operettszínház.

- Amit másodszor rendezel meg, az érdekel annyira, mint amit először?

- Éppen azt mondtam a Radnótin, hogy nem egy levetett kabátot akarok rájuk fölrángatni. S hát az is izgalmas, hogy másodszorra mit találok meg. Nyilván az a fajta öröme nincsen meg az embernek, mint elsőre, azonban ez a másodszori sem egy méltatlan öröm, pláne, amint látni, hogy az adott társulattal sikerült valamit átlépni. S tudod, a valaha volt Istenítéletből ment huszonhárom, föl is vette a magyar tévé, csakhogy a szalag elveszett - ugyanakkor abban a munkában rengeteg energia és tartalom van, amit nem hajítok el csak azért, hogy ne legyek ciki. Nem tartom kínosnak, hogy a valaha belefektetett erőből egy másik társulattal is dolgozzunk.

- Egy második rendezésből is lehet tanulni?

- Hát, hogy a fenébe' ne! És nem csak a jó tapasztalatok hasznosak, hanem a brutális rosszak is. Fehérváron például ki kellett nyekkentenem valakit a produkcióból, mert nem jelent meg próbán - ami ugyanolyan tanulságos volt, mint hogy Bakonyi Csilla szenzációsan próbált a második sorban, pedig nem ehhez van hozzászokva.

- Mikor volt könnyebb dolgozni: a kaposvári partizánkorszakban, amikor egy csopi voltál, aki nem nyughat, vagy most, amikor szinte oda mész rendezni, ahova akarsz?

- A lehetőségeim most korlátlanok, és ahhoz képest, hogy Kaposváron kétévente rendeztem egy előadást - amikor persze eszembe nem jutott kétszer megrendezni ugyanazt a darabot -, egészen más. Most a színészek jobban bíznak bennem, úgy veszem észre, örömmel dolgoznak velem: azt hiszem, elég sokat dolgoztam ahhoz, hogy tudjak olyat nyújtani, amivel meghálálom a bizalmukat.

- Gondolom, az egyetemistákkal valamelyest más helyzet. Velük hogyan próbálsz?

- Sokkal gyakrabban válaszolok kérdésre kérdéssel, hogy megtanulják, egy jelenetben véges számú megoldás van - még akkor is, ha szoktuk mondani, hogy végtelen -, de egyik mellett le kell tenni a voksot, ami aztán, mint dominósor, sok mindent eldönt az egész előadásban. Egy színdarab kauzalitása nemcsak szép, amit meg kell tanulniuk, hanem borzasztó fontos is. A játszhatóság, szerepelemzés szempontjából ez elemi, de hogy egy előadásban milyen értelmezési teret vázolunk fel, abba már beleszól az ízlés. Szoktam szavaztatni őket, merre menjünk tovább, de előfordul, hogy az eredmény ellenére másfelé viszem őket, nem beszélve arról, hogy ebben a rendben én szeretem a káoszt is. Az első, még hároméves osztállyal úgy kezdtük dolgozni az I. Erzsébeten, hogy nem számít, mi van a papíron: most megtanultunk nem félni a semmitől. Persze ugyanazzal kell szembesíteni az egyetemistákat, amivel minden színházi alkotó is szembesül, aki nem megúszni akarja a problémát.

- Gondoltál már arra, hogy filmen csinálj valamit, akár újra?

- A film állandósága a gyakorlatlanságomtól függetlenül sem áll a kezemre; a színház ellenben folyékonyabb, bármikor lehet változatni a keresztmetszetén, sűrűségén. A színháznak éppen a pillanatnyisága adja meg az esélyét annak, hogy ne hazudjunk. Aztán lehet, hogy egyszer megpróbálok forgatni - markáns munkatársakkal. Közel áll hozzám például, ahogy Sidney Lumet filmezett, talán mert olyan színházi - a Tizenkét dühös embert két hetes rekordidő alatt készítették el, mert előtte mindent készre próbáltak, ugyanakkor engedett improvizálni a forgatáson is. Azt írja a könyvében, hogy aki utószinkronnal dolgozik, az nem bízik a színészben - Magyarországon ez a bevett gyakorlat -, hiszen hogyan is csinálná meg később ugyanazt az állapotot.

- Mit rendeznél meg még egyszer színházban?

- Bármit, meg a Tom Paine-t.