Olivér

Zsótér Sándor: "Én ezeket a szövegeket szerettem volna hallani"

2012.03.30. 14:55

Programkereső

Zsótér Sándor rendező Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényének színpadi változatán dolgozik a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves zenés színművész osztályával (osztályvezető tanár: Novák Eszter és Selmeczi György). Az ½kegyelmű című előadás bemutatója március 31-én lesz, az Ódry Színpadon.

- Miért éppen Dosztojevszkij Félkegyelműje?

- Ez nem úgy indult, hogy színházi képem van róla. Miután én egy színészvizsgát csinálok, adottságként van egy tizenöt tagú osztály, és volt pár ember, akikről eszembe jutott, hogy ezt velük esetleg érdekes lenne megcsinálni.

- Nem volt korábbi igénye, hogy A félkegyelműt egyszer mindenképpen megcsinálja színpadon?

Hogy három éve gondolt rá az ember, az már egy igény, nem? Inkább úgy van, hogy van valami a fejedben, és akkor egyszer hirtelen lehetőség adódik rá. Itt adódott lehetőség.

- Ha jól tudom, elsős korukban már tanította a Novák-osztályt.

- Igen, heti egy órám volt velük. Akkor Brecht- és Sarah Kane-jeleneteket csináltunk, és ott sokan mély benyomást tettek rám.

Zsótér Sándor
Zsótér Sándor

- Abban biztos volt, hogy a főszereplőt, Miskin herceget Nagyhegyesi Zoltán játssza majd?

- Elsős korából megragadott a Zoli személyiségéből valami, ami ezt előhívta. Azt éreztem, hogy van valami a lényében, ami hasonlít Miskinre. A mérhetetlen naivitása... Különben ilyen ember nincs, mint Miskin herceg, tehát nem is lehet hozzá úgy közelíteni, mint egy alakhoz. Gyerekkoromban erőteljes Miskin herceg képem volt magamról. Az önismerethiánynak súlyos esete voltam. Most úgy éreztem, hogy inkább Lizaveta Prokofjevna és Aglája lehetek.  

- Milyen problémák merültek fel a regény adaptálása közben?

- Először nagyképűen azt gondoltam, hogy na, elbeszélő adaptáció nem lesz belőle. Nem akartam nagy panorámaadaptációt, de közben olyan se legyen, hogy ketten beszélgetnek Nasztaszja Filippovna hullája fölött. Azt akartam, hogy azok a részek keljenek életre, amiket szeretek belőle. De hát ez nem olyan egyszerű, mert szerepet is kell adni, meg valami történetszerűségnek is lennie kell. Nem lehet egyszerre szűznek lenni meg baszni. Egy csomó olyan részlet tetszett, amit egy színházi előadásnak ki kell hagynia az idő korlátozottsága miatt, például a karneváli bohócfigurákat, akikkel tele van a regény. (A "karneváli" kifejezés Bahtyintól származik.) Ezek nagyon súlyos, mocskos, szeretnivaló, elbűvölő alakok, akik nélkül maga a sztori meg tud történni, de akkor egy szerelmi háromszög történet marad az egészből. És akkor botladozva ezeken az üvegcserepeken, meg sziklákon, lett egy magyar színházi előadásokhoz képest túlméretezett anyag.

- Mit jelent ez a "túlméretezett"?

- Jelenleg öt órát. Egy hatszáz oldalas regényhez képest az öt óra csitri idő, és még így is bűntudata van az embernek, hogy x számú embernek nincsen kellő feladata. Egészen más, ha egy színházi együttesből annyi embert választasz, amennyit akarsz, vagy konkrétan egy társulatra írsz meg egy forgatókönyvet.

- Mi volt a próbamódszere?

- A színészek nem kaptak szövegkönyvet. Én fejezeteket adtam oda, amelyekben aláhúzgáltam dolgokat, amik engem legjobban megragadtak, és amikről azt gondoltam, hogy el kell mondani. Ez nem feltétlenül dialógus volt, hanem egy belső reflexió vagy egy reakció leírása. Azt képzeltem, hogy ha a színész az egész fejezetet ismeri, akkor tudja, mit emel ki belőle. Ez nem megszokott feladat az egyetemen. Legközelebb talán úgy kezdenék hozzá egy ilyesmihez, hogy azokkal a színészekkel, akik az adott fejezettel foglalkoznak, csináltatnék egy húzást, amivel hozzászólnak, hogy "ezt nem, viszont azt igen". Erre itt az idő hiánya miatt most nem kerülhetett sor. Én nagyon sok reflektív részt szerettem volna bele.

- Mennyiben befolyásolja a munkát, hogy egy zenés színész osztállyal dolgozik?

- Nincs összefüggés. Nem énekelnek benne pravoszláv kórusokat és rockszámokat sem. Ami zeneileg benne van, az nekem játék, de nem azt szolgálja, hogy zenei képzettségük érvényesüljön. Természetesen azért érvényesül.

- Mikor csinált utoljára színpadon regényt?

- Utoljára négy éve, Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét, aztán Egerben egy krimit, az Elkéstél, Terry!-t.

- És ez nehezebb?

- Nem lehet összehasonlítani. Elviselhetetlenül nehéz. Tőlem idegen az, hogy Dosztojevszkij helyett beleírjak szövegeket. Én irtózom a mai szlengektől, meg az ilyen típusú beírásoktól. Én ezeket a szövegeket szerettem volna hallani, ezektől az alakoktól, és felmutatni bizonyos helyzeteket, amik a regényben vannak; de irgalmatlan csonkításnak esik áldozatul csomó minden. A regények színpadi működtetését általában valamilyen iszonyú erős forma segíti, hogy ez az őrületes mennyiségű próza meg tudjon szólalni. Minél radikálisabb az ember, annál jobb. Nem azt kell gondolnia a nézőnek, hogy ő most elolvasta a regényt. Nem olvasta el a regényt, hanem valamit látott belőle, amit azok az emberek, akik csinálták, fontosnak gondoltak. Azt hiszem, hogy a történetmesélés néha gátat szab annak, hogy esetleg csak három dologba menj bele, átütő dolgokat pedig hanyagolj el. Amikor tisztességesen teljesíteni akarsz, akkor lehet, hogy pont nem sikerül, pedig mindent megtettél. Vagy, ami tellett tőled.

- Láttam, hogy a nézőtéren játszanak.

- Nagyon egyszerű oka van. Elég rossz adottságú az Ódry Színpad, a kivágása és a mélysége is. (Templom volt, nem tudta szegény, hogy színpadot építenek bele.) Úgyhogy kibeleztem a nézőteret, és úgy gondoltam, hogy ebből így nagyon szép kis tarantulapók-minta lesz. Szeretem ennek a térnek a belsejét, mert így közel is vannak meg messze is vannak a szereplők. Emellett nagyon primitív pénzügyi okok is vannak, de én szeretem az ilyen kényszerhelyzeteket. Hol jól jön ki belőle az ember, hol rosszul.