Gyöngyi

Udvaros Dorottya: "Olyan társaságba kerültem, hogy az őrület"

2012.04.27. 10:04

Programkereső

Kétszeres premierre került sor a Rózsavölgyi Szalonban: az újonnan megnyílt kulturális központ első Meglepetése Udvaros Dorottya, aki első önálló estjével lép közönség elé május másodikán és harmadikán. A műsorban Zsüti-, Bereményi-, Cohen-, Brecht–Weill-, Kamondy Ágnes- és Hrutka Róbert-szerzemények épp úgy elhangzanak, mint a kortárs magyar irodalom legjelesebb képviselőinek – Térey, Lőrinczy, Bartis, Nádas, Závada - a szövegei.

- Az első önálló estedre készülsz. Vannak olyanok, akiknek a produkciói - ebből a műfajból természetesen - emlékezetesek a számodra?

- Nem nagyon. Engem ez a műfaj sokáig nem vonzott színészként. Azt tudnám megfogalmazni, miért hárítottam el eddig az ilyen típusú megkereséseket, felkéréseket. Gyerekként láttam, hogy az édesanyám szépen kisminkelve, szép ruhákban játszik, de önmagában ez a tény nem motivált. Amikor elkezdtem gimnazistaként egy kis csapattal jeleneteket csinálni, akkor éreztem meg annak a varázslatát, hogy milyen az, ha az ember a kezébe vesz egy darab papírt, rajta ismeretlen mondatok, és azokat alig tudja elolvasni, majd eltelik egy idő, és a mondatok úgy mosódnak át rajta, hogy jó esetben végül a közönség előtt azok úgy hangoznak el, mint ha az ő saját gondolataiként ott és akkor törnének elő. Engem ez a folyamat, a közös agyalás érdekelt. Sokáig például sokkal jobban szerettem próbálni. Furcsa, ördögi kör a színház: annál sikeresebb egy produkció, minél többet játsszuk, viszont minél többet játsszuk, annál nehezebb előhívni a kezdeti első találkozásokat, azt a "szerelmi mámort", amikor a saját szerepemet, a darabbeli viszonyokat, a partnert kezdtem megismerni. De jó esetben ha a 78. elődáson egy mondat vagy egy gesztus egy picit másképp hangzik el, arra egy picit más a reakció, és a jelenetbe beköltözik valami új, ami az előadás szövetét nem bomlasztja fel, azonban mégis visszaidézi azt a bizonyos első találkozást. Ezért aztán nem érdekelt, hogy egyedül álljak színpadon, én a színházban az együtt játszást szeretem a legjobban. Ám valahogy most elérkezett az az idő, hogy azt érzem, lehet partnerem a néző, hogy vele is tudok párbeszédet folytatni, valamint úgy érzem, a szerzők is partnereim gondolataikkal, ezen az estén.  Persze a nézőkkel való együttműködés valamivel régebbi folyamat. Oda vezethető vissza, amikor elkezdtem megérezni, milyen az, ha minden este más emberek ülnek a nézőtéren, és egy olyan másfajta sugárzás érkezik felém, ami eleve megváltoztatja az aznapi előadást, és - ehhez már rutin kell - hogy hogyan tudom magamra ereszteni ezt az egészen másképp lendülő embertársaságot, hogy hogyan találom meg azt a lépcsőfokot, ahonnan egészen másképp lehet dobbantani. Lassan megéreztem, hogy akik lenn ülnek, azok is lehetnek az én partnereim, és talán a bátorságom is megjött, hogy egyedül ki merjek állni.

Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya

- Most mi adta a végső lökést vagy inspirációt?

- Sok felkérés, megkeresés érkezett, de az engem képviselő ügynökségnek azt kellett mondania, hogy nincs önálló estem, és ezt nem hitték el... (Nevet.) És azt mondták: "Dorottya, ez tarthatatlan!" (Újra nevet, majd komolyra vált.) Ami fontos volt, hogy Vörös Róbert, akivel dramaturgként többször dolgoztunk együtt a Nemzeti Színházban, és azok mindig jó együttlétek voltak, a társammá szegődött. Egyben biztos voltam: nem akarok régi szép sikeres szerepeimből egyveleget összerakni, mert az engem nem érdekel, és azt szeretném, ha valami egész más legyen. Az, hogy megnyílik a Rózsavölgyi Szalon, számomra egy nagyon örömteli dolog, mert úgy érzem, hogy a kultúrának az a kicsit nehezebben megközelíthető szelete, az a nem kimondottan könnyű műfaj, nehezebben jut el az emberekhez, mert túl fáradtak, túl hajszoltak, és túlságosan azt gondolják, hogy ha este elmennek valahova, az kizárólag könnyed szórakozás lehet. Én viszont mélységesen hiszem, hogy a komolyabb, nemesebb anyagok befogadása, átélése nézőként időnként jobban kikapcsol. A szalon megnyitása, az, hogy bennem valami most összeállt egy kép arról, milyen önálló estet is szeretnék, az, hogy felkértünk szerzőket, írókat, költőket, dalszerzőket, és egyszer csak elkezdtek érkezni a válaszok, a kész művek, amik kifejezetten erre az alkalomra születtek, összességében olyan erőt adnak nekem, hogy elszállt minden kételyem, mert olyan társaságba kerültem, hogy az őrület... Most nem is bírok arra gondolni, hogy bemutatjuk - és már megint ott tartok, hogy próbálni jobban szeretek! De nem, mert május elején a szalonban meg fogom tudni, milyen az, ha a nézők válaszolnak. Ezt egyébként egy folyamatnak gondoljuk, mert nyáron Szentendrén lesznek előadások, ősszel pedig szeretnénk visszatérni a szalonba, tehát szeretnénk együtt élni ezzel az anyaggal.

- Ez azt jelenti, hogy van olyan dal vagy szöveg, ami beérkezett, de most kimarad?

- Ha nem is marad ki, de lehet, hogy cserélünk, vagy érkeznek újabb anyagok, mert van, aki most nem ér rá, mert épp olyan munkában van, hogy nem tud nekem írni, őszre viszont kész lesz. Szóval vannak még lehetőségeink és nyitott helyzeteink. Ezt egy nagy kalandként élem meg, mint amikor az ember elindul egy turistatérképpel, és tuti, hogy el fog tévedni. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én még halálosan profi turistatérképpel is mindig eltévedek. Most is ezt érzem, csak aggódom, és nincs bennem semmilyen félelem. Nem megyek végig a sárga úton, lehet, hogy letérek a másikra, de lehet, épp így találkozom valami olyan csodálatos dologgal, amit egyébként észre se vettem volna. És lehet, hogy pont ez lesz a baromi jó.

- Ehhez az esthez milyen fellépőruha passzol? Gondolom, nem színházijelmez-szerű.

- Nehéz beszélni egy jelmezről, ráadásul a csodálatos Szakács Györgyi tervezi a ruhákat, aki az egyik legnagyobb jelmeztervező. Ő egy különlegesen érzékeny lény, aki hallgatja a dalokat, és megérzi, mi illik hozzájuk. Nem akarjuk a "kisfeketében kiálló nő elénekli"-t, viszont nagy jelmezeket sem akarunk. Ez egy nagyon intim tér és helyzet, azonban szeretnénk kifejezni, hogy számomra ennek az estnek a létrehozása egy ünnep, és hogy azok számára, akik beülnek, szintén ünnep legyen, ráadásul a szalont is nagyon szépnek találom. Tehát szeretnénk, ha a ruhák is mindezt sugároznák.

- Említetted a közönséget és a velük való kommunikációt. Beszélgetni fogsz a nézőkkel?

- Még az is lehet. A Müpában csináltunk egy Átutazó-koncertet, ami véletlenül épp a lemez megjelenésének huszonötödik évfordulójára esett. Abban levetítettünk néhány részletet huszonöt évvel ezelőtti tévéfelvételekből, akkori könnyűzenei műsorokból, kvázi-klipekből, és én egy kis beszéddel készültem. Ott először próbáltam ki, hogy beszélgessek a közönséggel, akik nagyon jól reagáltak, és tulajdonképpen tetszett nekem az a helyzet. Ez az, amit nekem meg kell éreznem, mert ebben én nem vagyok profi. Tapasztalt kollégáim azt szokták mondani, hogy az nagyon-nagyon jó, ha a nézőkkel elkezdődik egy valódi verbális kommunikáció. Ebben még nagyon kezdő vagyok, de majd meg fogom érezni.

Udvaros Dorottya estjét Vörös Róbert rendezi, akit az est dramaturgiai felépítéséről kérdeztünk:

Azt gondoltuk, hogy válogassunk olyan meglevő, régi dalokat, amiket a Dorka már énekelt, másrészt viszont legyenek olyan új dalok is, amik kifejezetten erre az alkalomra íródnak. A felkért szerzők közül van, aki elkészült, mások még dolgoznak - Snétberger Ferenc egyik tanítványa nyárra lesz kész, Kamondy Ágnes, Bereményi Géza, Hrutka Róbert további újabb dalokat ígérnek -, ezért a jövőben bővülni, alakulni fog az elhangzó anyag. A szerkesztés szempontja az volt, hogy megmutassuk, ezek a zeneszerzők, szövegírók mit gondolnak ma a világról, és a régiek közül is az okos, szellemes költőket, muzsikusokat választottuk, mert gondolat- és szövegcentrikus előadást akartunk létrehozni. Emellett azonban volt még egy irány, ugyanis föltettünk íróknak, költőknek egy játékos, provokatív kérdést: Mi az, amit egy férfi soha nem mondana el egy nőnek? Az erre kapott különböző súlyosságú válaszokat szerkesztettük össze és egészítettük ki a zenével, ez utóbbiban munkatársaink Silló István karmester, aki egyébként zongorán közreműködik az előadásban, illetve Károly Kati, Dorka énektanára, Istvánnal együtt ők a zenei vezetők a produkcióban. A szerkezeti váz három részt - és három ruhát - jelent: az első részben a régebbi dalok közül a játékosabb, cirmos-nőcis-suttogósabbakból ad elő kiegészítve a felkért szerzőkkel váltott magánlevelekkel, a másodikban az új dalok hangzanak el, a harmadikban pedig "nagy" számokat hallhat a közönség, Bereményi, Cseh Tamás, Cole Porter, Brecht és Weill szerzeményeit, olyan "erős számokat", amik szinte férfidalok.