Orsolya

Bocsárdi László: "A szerző meglátogat minket"

2012.05.01. 14:45

Programkereső

A sepsiszentgyörgyi színigazgató-rendezővel A velencei kalmár kapcsán arról is beszélgettünk, mi a közös Shakespeare-ben és Bachban.

A Thália Színház ad otthont május 9. és 14. között a Határon Túli Magyar Színházi Szemlének. A találkozó hat napján nyolc teátrum mutatkozik be a budapesti játszóhelyen. Estéről estére klasszikus darabok és kortárs bemutatók váltják egymást a Thália Színház három színpadán.

A csaknem egyhetes seregszemle a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház: A velencei kalmár című előadásával indul május 9-én. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a színházi mustra nyitódarabja ez a problematikus színműnek tartott Shakespeare-darab. Bár A velencei kalmár központi gondolata a másságból fakadó gyűlölködés természetrajzát járja körbe, emellett, még további lényegi kérdéseket is felvet. Van benne titok és idegenség, férfiszerelem, bonyolult apa-fiú viszony, (anti)szemitizmus és mesés nő-férfi kapcsolat.... A sepsiszentgyörgyi előadás rendezője a teátrum igazgatója Bocsárdi László, akivel a többrétegű Shakespeare-darab lehetséges megfejtéseiről beszélgettünk.

Bocsárdi László
Bocsárdi László

- A számos problémát felvető A velencei kalmárban számodra mi volt az alapkérdés, amiből kiindultál?

- Ami miatt elég sok Shakespeare-szöveget színpadra állítottam már, az abból adódik, hogy mindegyik darabjában van egy olyan titok, ami megfejtésre vár. A velencei kalmárhoz egy olyan pillanatban nyúltam hozzá, amikor elég konfliktusos volt a helyzetem a város vezetőségével, és pénzügyi gondjai voltak a színháznak. Akkor úgy éreztem, hogy olyan szöveget kell keressek, amelyik a pénzből fakadó hatalom körül forog. Először A képmutatók cselszövését szerettem volna megcsinálni, aztán lehiggadtam, mert arra gondoltam, hogy az túl direkt lenne. Akkor eszembe jutott A velencei kalmár. Úgy éreztem, ha ezt a darabot viszem színre, meg tudom tartani azt a szabadságot, ami nélkül nem szívesen csinálnék színházat. Nekem szükségem van ugyanis arra, hogy egy olyan szöveggel legyen dolgom, amiben poézis van. Ezáltal tudunk rácsodálkozni az emberi természet bonyolultságára, ami a Shakespeare-művek esetében kulcskérdés. Olyan lényegi témák ezek, mint a létezésünk irracionalitása, hogy miért nem tudunk toleránsak lenni, miért vagyunk kegyetlenek, vagy hogy miért nem értjük meg a másikat. Ezek a dolgok költői módon jelennek meg Shakespeare-nél, és azért érdemes ezzel foglalkozni. Nekem az nagyon fontos, hogy az előadásnak legyen poézise, egy olyan lebegése, ami nem feltétlenül a földhözragadt témák kapcsán jelenik meg, hanem valami olyasmit jelöl, ami örök érvényű. A velencei kalmárt aközben kezdtem megismerni, ahogy dolgoztam vele, mert én legalábbis úgy vagyok ezzel, hogy amíg nem rendezek meg egy szöveget, addig nem merem azt mondani, hogy megértettem. A belső titkokat csak akkor tudom kilesni vagy észrevenni, amikor bementem a sűrűjébe, és ha szerencsém van, és összejönnek a dolgok, akkor úgy szoktam mondani, hogy meglátogat a szerző minket.

- William (is) megtette.

- Talán, de ez nem mindig történik meg. Amennyiben egy szerző meglátogat, akkor érdemes csinálni. Főként emiatt érdekelnek a klasszikus szerzők, akik remekműveket írnak, mert úgy érzem, hogy egy megismerési kalandban veszek részt, ahol megtalálok valamit. Az egyik legfontosabb mondatnak azt tartom, amit Pina Bausch kapcsán hallottam, aki arról beszélt a táncosainak, hogy azon kell tépelődni, vajon miből ered az emberben ez a keresgélés utáni vágy. Vagyis itt a nagy titok! Ez folyamatosan kérdés marad számomra, mert nem tudom megválaszolni, mit keresünk, amikor úgy érezzük, hogy egy izgalmas próbafolyamatban vagyunk. Úgy tűnik, nem elég az, amit tudunk, folyton keresünk valami szalmaszálat, egy rég elfelejtett gyermekkori dimenziót, összefüggést, költészetet... Tulajdonképpen lehet, hogy ez a keresés az ember legizgalmasabb tulajdonsága, az, hogy megvan ez az ösztön bennünk. Végül arra jöttem rá, hogy ez a szöveg, A velencei kalmár azért izgat engem, attól izgalmas, és így is próbáltam megrendezni, hogy eljut egy adott pillanatban egy váratlan megfogalmazásig. Az egyik szereplő, Lorenzo azt mondja a kedvesének, Jessicának, vagyis egy keresztény fiú a zsidó lánynak, hogy hallgassa a zenét, mert a zene nagyon fontos. Úgy folytatja, hogy ne bízzon meg abban az emberben, aki nem érzékeny a hangok csodálatos találkozására, összefüggésére, mert az az ember veszélyes lehet. Majd azzal fejezi be, hogy "Hallgasd csak a zenét". Tehát úgy érzem, hogy a darab erről szól. (Nagyot mosolyog.)

- Erről is, de azért beszélgessünk egy kicsit az előadás többszólamúságáról is, mert az a többrétegű mesélnivaló, ami benne van a szövegben, az nálatok is érvényre jut, ahogyan egymásra rakódnak a konfliktusok, a megéltségek. Mennyire volt nehéz azt a rendezésben végigvinni, hogy ezek a különböző síkok mind láthatóvá váljanak?

- Mint említettem, a szerencse nagymestere a színházcsinálásnak. Amennyiben megvan a megfelelő diszponáltság a munkához, akkor van esélyünk észrevenni azokat a dolgokat, amik benne vannak a szövegben, tehát azokat nem ki-, hanem megtaláljuk. Nem tartom szerencsés dolognak, és főként Shakespeare kapcsán veszélyes játék, hogy egy nagyon határozott, lefeszített gondolatot megfogalmazva rendezzük meg a szöveget. Nála ez mindenképp tévedéshez vezet, amennyiben annak számít az, ha egy shakespeare-i mű mélységeinek felmutatása helyett egy nagyon frappáns, úgymond hatásos előadást csinál valaki. Semmiképpen nem tartom nagyon szerencsésnek, mert Shakespeare-nél valóban a többszólamúság az, ami közelíti ahhoz, amit a zenében Bach képvisel. A szövegeinek a polifonikus szerkezete adja a világ teljességének az érzetét. Az utóbbi időben úgy érzem, hogy nem gondolatokat kell megfogalmazni, hanem észrevenni témákat, amelyeket hagyni kell egymás mellett létezni, amiből aztán megszülethet valami varázslat, de csak akkor, ha ezt elég lazán tudjuk csinálni. Amennyiben túlgondoljuk az egészet, akkor lehet, hogy valami olyasmi jön létre, aminek a kritika egy része örülni fog, mert jól érthető, de eltávolodunk a lényegtől. A lényeg annak a titoknak a megteremtése, ami benne van a szövegben. Shakespeare kapcsán mondom mindezt, mert ez nem mindenkire érvényes, persze.

- Ahogy fogalmaztál - a szöveg lebegése - ami mindvégig megvan a szövegben, számos értelmezési tartományt is biztosít, merthogy az előadás végén nem lehet kimondani összegző igazságot. Gyanítom, hogy egy rendezőnek, aki sokáig "simogatta" ezt a Shakespeare-darabot, a továbbgondolás lehetőségét is felkínálhatja. Vagy nem?

- A dolgok megfejtése és úgymond kibontása a színházi munkában egy kulcsmozzanat. Amennyiben ez olyan jellegű eredményt hoz, ami megfogalmazható szöveggel, akkor szerintem valami nem jól sikerült. Úgy gondolom, azok a jó előadások, amelyeket nem lehet elmesélni. Tehát nagyon erősen a hatásuk alá kerülünk, de nagy bajban vagyunk, ha meg kell fogalmaznunk, hogy mitől érintett meg minket, mert nem tudjuk rá a választ. Számomra ilyen élmény volt, amikor annak idején a Tarkovszkij-filmeket felfedeztem. Egy-egy film végén éreztem, hogy kiütött, hogy végem van, hogy a gyönyörűségtől meg a fájdalomtól kétségbeesem, de nem tudtam megfogni, hogy miért. Valamilyen akkumuláció volt, ami egyszer csak annyira a hatalmába kerített, hogy megszületett bennem a katarzis. A nagyon izgalmas előadásoknál is úgy érzem, hogy ez történik, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban valamilyen meglepetésszerűség ér. Az, hogy A velencei kalmárban például mi köze van a szerelmi témának a pénzhez, vagy a keresztény-zsidó konfliktusnak hogyan lehet köze a zenéhez, nos, ezek olyan dolgok, amiket ha nagyon könnyedén meg lehetne fogalmazni, akkor nem tartogatna  izgalmat. Az előbb említettem ezt a zenével kapcsolatos szöveget, aminek nincs előzménye, mert egyszer csak a főtémához tartozó jelenet után, teljesen váratlanul, két szereplő a zenének az ilyen jellegű összefüggéseiről beszél. Szerintem pontosan az ilyen „meglepetések" miatt nagyon izgalmas minden Shakespeare-szöveg, és emiatt lehet nagyon sokféleképpen megrendezni, mert nem csupaszította le egy nagyon könnyedén leírható gondolattá a darabakokat, hanem kiírta magából azt, ami egy téma kapcsán előjött belőle, és olyan csokrot csinált különböző témákból, aminek gyönyörű illata van. Nagy botorság lenne azt mondani, hogy ebből a csokorból az ibolya vagy a nárcisz a legfontosabb. Ezeknek a virágoknak így együtt van egy speciális illatuk, tehát mindegyiket hagyni kell érvényesülni, és akkor ebből egy olyan illatfelhő kerekedik, amitől megmámorosodunk. Valahogy ilyennek érzem én a Shakespeare-szövegeket.