Kelemen, Klementina

Marosvásárhelyen sínen vannak?

2012.07.13. 07:53

Programkereső

Bár nem láttunk mindent, de úgy tűnik, jelentős változások történtek a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Ez a vonat ha elindult, hadd menjen?

A határon túli színházak munkájából keveset látunk innen Budapestről. (Nem mentség, de sajnos az országhatáron inneni vidéki színházakba is egyre ritkábban jut el a színházi újságíró.) A POSZT az egyik ilyen fórum, ahol évente két határon túli produkció szerepel a versenyben. (Arról lehetne beszélni, hogy ez a mennyiség mennyire diszkriminatív.) Aztán ott vannak a fővárosi vendégjátékok, amelyekre szerencsés esetben friss produkciókat tudnak elhozni a színházak. Ez utóbbi pénzbe kerül, s ha nem találnak rá pályázati forrást, saját büdzséből finanszírozni - akár a meghívónak, akár a meghívottnak - minimálisan hazardírozásnak hat, hiszen Sepsiszentgyörgy, Komárom vagy Újvidék (a sor természetesen folytatható) színészei Budapesten nem számítanak húzónévnek, rájuk a szakmán kívül egy szűk réteg kíváncsi, a jegybevétel tehát nehezen fedezi a kiadásokat. Az egyre amortizáltabb, következésképp egyre méltatlanabb technikai - és egyéb - körülmények közt zajló kisvárdai fesztiválon a színházak egy-két előadással tudnak jelen lenni, de arra, hogy egymást nézzék a színházcsinálók, nincs mód, anyagi keret. (Még tavaly is működhetett a delegáció rendszere, amelynek keretében a színházak egy-két tagja végignézhette a seregszemle előadásait.) Ráadásul az idei fesztiválon Bicskei István válogató egymással gyakorlatilag csereszabatos indoklásait - jó, a Bánk bánnál a "fergeteges vígjáték" meghatározás talán kicsit erős lenne, de a "meglepetésekkel teli" bármire és bármikor alkalmazható - végigolvasva, továbbá tudva, hogy bizonyos színházak anyagi és/vagy technikai feltételek híján nem vállalták a részvételt, a szelekció elve és értelme is megkérdőjelezhető.

Berekméri Katalin, Bokor Barna - Platonov - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
Berekméri Katalin, Bokor Barna - Platonov - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat

Arról, hogy mi történik Vásárhelyen, a számomra elérhető internetes forrásokból tudok tájékozódni: a színház - egész évadban építés alatt álló - honlapjáról, és a gyakran frissülő, a fotóknak, videóknak köszönhetően több érzékre ható Facebook-profiljából. Ezekből a leginkább szembetűnő változás az, hogy az előző évekhez képest igencsak megnövekedett az előadásszám, húsz körüli/fölötti alkalommal játszanak a színházban.

A körülmények szerencsés együttállásának, egy budapesti vendégjátéknak, valamint egy átutazásnak köszönhetően a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tavalyi és idei évadából négy saját és egy koprodukcióban létrejött előadást láttam. Az előző évadból érkezett a Nemzeti Színház nagyszínpadára a Platonov - kisvárdai díjak és bukaresti fesztiválrészvételt követően -, valamint a Kisvárdán szintén kitüntetett A hárpia megzabolázása, avagy a makrancos hölgy - amit tavaly májusban, egy nyilvános főpróbán, bérletes közönséggel láttam, a Thália Színházban játszott produkció azonban jóval érettebb formát mutatott -, szintén a Nemzetiben, a Gobbi Hilda Stúdióban ment a  Kisvárdán és Pécsett is díjazott, a Yorick Stúdióval közösen készített Bányavirág, míg saját helyükön láttam a 2011/2012-es évadban készített A komédia művészete, a Bölcs Náthán és A Gézagyerek című előadásokat. (A magyarországi turnét a csak Debrecenben, Budapesten nem játszott, az otthoni fesztiválokat és Lengyelországot megjárt Két lengyelül beszélő szegény román, a 2010/2011-es szezon bemutatója tette teljessé.) Ezeken kívül idei premier volt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Senki sem tökéletes, avagy van, aki hűvösen szereti, a Hugenották, a Rekviem egy házért, és egy darabot felolvasó-színházi formában vezettek elő (Lovassy Cseh Tamás: Vale - Búcsú), továbbá vendégelőadásokra - Kolozsvári Magyar Opera, Sepsiszentgyörgy, Krétakör - is sor került.

A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása  - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Az általam látott öt produkció két vezetőhöz köthető: az előző évadban Kövesdy István állt a magyar társulat élén, ettől a szezontól Gáspárik Attila igazgatja a kéttagozatú színházat. (Friss hír, hogy augusztus 1-től Szatmárnémeti után Marosvásárhelyen folytatja pályáját művészeti vezetőként Keresztes Attila.) Az előadásokból egyértelműen kirajzolódik egy fiatal, jóval negyven év alatti átlagéletkorú, igen képességes társaság, akik sokfélék - s ezt azért emelem ki, mert vannak színházak, ahol Dunát (Tiszát, Oltot, Szamost, akármit) lehetne rekeszteni a naivákkal, máshol az "érdekes", de egyáltalán nem hős alkatú nagyon fiatal, férfinak még nem nevezhető emberek vannak garmadával -, s emiatt nincs gond a nagy létszámú, valódi szerepekkel teli, sokféle szerepkört igénylő darabok kiosztásával sem. Az erdélyi hiánykorosztály természetesen itt is jellemző, tevékeny tömegnek - mint a Bölcs Náthánban - pedig a színművészetisek állnak rendelkezésre.

A rendezői gárda is hasonlóan sokszínű - jórészt rendszeresen dolgoznak itt, és mindenki csak egy művet állított idén színre, -, a repertoár pedig amolyan vidéki népszínházként, ahol mindent kell játszani, többféle nézői igényt szolgál ki. Vannak benne zenések és közönségdarabok, a szilveszterkor elengedhetetlen kabaré helyett azonban ezúttal Verebes István Van, aki forrón szereti átiratát tűzték műsorra, vannak magyar és világirodalmi klasszikusok, kortárs magyar és világirodalmi darabok, ismert és kevésbé ismert szerzők, ám kevés slágercím. (A gyerek- vagy ifjúsági produkciók hiányoznak a műsorrendből.) Mindezek ellenére az évad 144 előadását 28 ezren látták, ami nézőszámot tekintve negyven, a bevétel szempontjából pedig nyolcvanöt százalékos növekedést eredményezett 2011/2012-ben az előző szezonhoz képest. Az impresszív adatok azt bizonyítják, a közönség pozitívan reagált a változásra.

Bölcs Náthán - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
Bölcs Náthán - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

A látott produkciók közül kivételesen erős, tiszta vizuális világot mutat A hárpia megzabolázása (Alina Herescu készítette) és a Bölcs Náthán (Adrian Ganea nevéhez fűződik, aki a Platonov terét is tervezte). Különösen a mindig, de arrafelé aztán különösen aktuális - s ennek emlegetése közhelyszerű - Lessing-darab adaptációjának színpadi megvalósítása, Harsányi Zsolt rendezése hat meglepetésszerűen a letisztult, geometrikus, perspektívával játszó térben, ami oszlopos kialakításával, járásaival egyszerre szakrális és  hétköznapian profán. Bányai Tamás fényre fordítja az eseményeket, és amit látunk, azt a Kis Luca Kinga koreográfiája - még nem mozgás- vagy fizikai színház, de már nem egyszerű közlekedési rendőri feladat - és Vlaicu Golcea nagyon mai, a mainstream elektronikus zenéket hallgató fiatalok fülének sem idegen, ám egyáltalán nem gagyi zenéje erősíti. Szerencsére azonban egyik sem tautologikusan ismétli vagy illusztrálja az elhangzottakat. A jelmezek (Alina Herescu) viszont meglehetősen szerencsétlenek, kevéssé passzolóak. A produkcióban takarékosan sikerült a filozófiát, az istenhit drámáját, a krimit és a mesét úgy összehozni, hogy végig fenntartja a figyelmet még a középiskolásokkal, egyetemistákkal teli nézőtéren is.

A komédia művészete, a magyar színpadok háziszerzőjének kevéssé mondható Eduardo De Filippo agyonjátszottnak egyáltalán nem mondható darabja. A Színházi adattár szerint 1967-ben vitték színre a Vígszínházban, Kövesdy István rendezése azonban nem hozta meg a mű újra felfedezését. Nem hagyományos térben, a színház hátsó udvarán kezdődik az előadás, ahol van hóesés, a belső monológot a hangszórókból halljuk, s ahogy kinn, úgy a stúdiótérben is több, Kövesdy jegyezte előadás díszletét vehetjük észre. A darabban benne rejlik a valóság és a valóság mögötti, a hamis látszat és a ki nem mondott, esetleg ki nem mondható igazság kérdésköre, ám ami erősebb ennél, s épp az emlegetett önutalások engedik, hogy erre a következtetésre jussak, az az, ahogyan a rendező ahogyan a dráma a hatalom és színház (tágabb értelemben a kultúra) viszonyát boncolgatja a helyi politika kisszerűsége és a számkivetett, a politikusok által nem sokra tartott színház kapcsolatát illetően. Lenne arra lehetőség, hogy kirajzolódjon a posztjáról távozó művészeti vezető vallomása a színház(á)ról, a színház(á)hoz, (el)várnánk a markáns véleménymondást, de mindezek helyett kapunk egy sziruposan megvalósított, karctól (ön)iróniátol, határozott hangsúlyok kitételétől mentes, valamiféle lebegő szépelgés.

A komédia művészete - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
A komédia művészete - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

A Gézagyereket Rusznyák Gábor rendezte. A sűrű szövetű darabból sűrű levegőjű előadás készült, a felfüggesztett szalagsorhoz hasonlítható, zajosan működő díszlet azonban gyakran zavaróan hatott. Szép metafora lenne a szinte állandóan mozgó szalagsor, az meg aztán pláne, ahogy az emberi erő húzza, de mozgató pontatlansága, civil színpadi jelenléte ki-kizökkent. Remélhetőleg ez a probléma, illetve a számomra értelmezhetetlenül, tán a víz miatt (?) békahangon beszélő, s emiatt nem fájdalmasan groteszk, hanem komikusan nevetséges Vízike karaktere Rusznyák miskolci Gézagyerek-rendezésében megoldódik.

Idén a Bányavirág egyelőre tarolni látszik: díjazták a Kollokviumon, a POSZT-on és Kisvárdán, ott volt a Deszkán; a budapesti Nemzeti Színházban 2012/2013-ban a vásárhelyi rendező állítja színpadra Székely Csaba darabját, ami a Pinceszínház repertoárján is megtalálható. Székely Csaba - közben trilógiává kinövő - Bánya-történetei édeserdélyező, vesszentrianonozó, a kínai korondit a korondi koronditól megkülönböztetni nem tudó tájunkon újdonságnak számítanak, s ez semmit nem von le - sőt! - a dráma és az előadás értékéből, legföljebb a McDonagh-túladagolásban szenvedők érzik azt, hogy túl sok a kísérteties hasonlóság a szintúgy egzotikus ír istenhátamögöttiséggel. (Ezt persze betudhatjuk annak, hogy az ember már csak ember.) És még egy apró, pici, csöndes megjegyzés. A POSZT-potentátok nem átallottak, mi több, siettek a vásárhelyi előadást a függetlenek képviselőjeként listázni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Yorick Stúdió előadását azonban meglehetősen faramuci függetlenként címkézni már csak a koprodukció ténye miatt is. És azt sem kerülhetjük meg, hogy a Yorick gründolója és fő mozgatója, Sebestyén Aba, illetve az itt létrehozott előadások közreműködői - elenyésző kivétellel - mind tagjai a Tompa Miklós Társulatnak, ráadásul a yorickos a produkciók darabválasztásukban, esztétikájukban, a nézői elvárásokat tekintve csak a 20/20 esetében térnek el a nemzetis repertoártól, úgyhogy valódi függetlenszínház-csinálásról tehát azt gondolom, nem beszélhetünk. Ennyi kitérő után azt is szögezzük le, hogy nem véletlenek Viola Gábor m.v. és Bányai Kelemen Barna színészi díjai, és nem feledkezhetünk meg Kovács Botond teljesítményéről sem. (A színésznők lehetőségeik tekintetében már a darabban is rosszabbul jártak.) Ebben az előadásban nem tolakszik előtérbe a rendező, gyakorlatilag észre sem vesszük, s ez mindenképp erényére válik a produkciónak. A pinceszínházi verzióval ellentétben itt nincs fölösleges mélységkeresés és kitett drámaiság, az "a tegnap" és a "nem-e" autentikusan hangzik; Vásárhelyen röhejes gyötrődés és gyötrelmes röhögés van, ami életszerűvé és életszagúvá, nem pedig el- vagy megjátszottá tesz egy helyzetet.

Bányavirág - Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Kovács Botond - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Yorick Stúdió
Bányavirág - Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Kovács Botond - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Yorick Stúdió

És ezzel elértünk a társulat tagjaihoz. Gecse Ramóna szerződtetésével betöltődött a fiatal lány szerepköre. Felvetődik azonban kérdés, hogy egy-egy ellenszereposztás szakmailag nem tenne-e jót neki, hiszen ebben a helyzetben, pláne tapasztalat híján - 2008-ban fejezte be a színész BA, két évvel később az MA szakot - beleeshet abba a csapdába, hogy szubretti gesztusait, hanghordozását szerepről szerepre ismétli. A társulat egyik vezető színésznőjévé érett Berekméri Katalin. Az általa játszott karakterekben számomra mindig jelen van egyfajta racionalitás és tudatosan tanult vagy a tapasztalatokból szerzett bölcsesség. Hogy a szerencsés véletlennek vagy a tudatos művészeti vezetői koncepciónak köszönhetően - bízzunk benne, hogy az utóbbi - kaphatott szerelemvágyó nagyasszony Vojnyicevát, karcos Katát, finom kontúrú, tiszteletből és tiszta szeretetből építkező Deját, az élettel megbékélő, türelemből és áldozathozatalra alkalmasságból összerakott anyát. Tompa Klára a Platonov naivájából kilépve önmagában nézve darabhoz illően autentikus kamaraalakítást csinált A komédia művészetében, ahogyan a valódi és a megjátszott tragédia között lebegett, ahogyan nem lehetett eldönteni, szenvedő nőt vagy szenvedő nőt játszó színésznőt ad épp, rendezői segítség híján azonban mindez zárvány maradt az előadásban. B. Fülöp Erzsébet eszköztárából A Gézagyerekben is a groteszkre való remek hajlamát és pazar érzékét használták. Őszinte leszek: én már nagyon szívesen megnézném a színésznőt "normális", minden zakkantságtól mentes asszonyként. Moldován Orsolya a Platonov törékeny, hidegségében érzéki Szofja Jegorovnája után a Bölcs Náthánban a vérfertőzésig elmenően csupa érzékiség Szittahot játsz(hat)ott.

Szerencsések a vásárhelyi nézők - különösen a vizualitást előtérbe helyező, illetve a rajongásra hajlamos hölgyek -, mert van két szép ifjú hősük. Magasak, jóvágásúak, az orgánumuk igen kellemes,, van kisugárzásuk, tehetségesek; mi kell még? Tudjuk, teher alatt nő a pálma, ám az ostoba lózungokat félretéve azt láthatjuk, hogy egyikük, Bányai Kelemen Barna, gyakorlatilag végig színpadon volt az évadban, és egyik nagy szerepből esett a másikba. Jó, hogy van feladat, sokkal jobb, mint a kispadon ülni, vagy futásra kész versenylóként mindig visszatartva lenni, de ez a fajta túlterhelés is veszélyeket rejt. És gyorsan írjuk ide a másik nevet is: Bokor Barna, akiért kiáltott Curd von Staufen szerepe, és csak sajnálni tudjuk, hogy külső okok megakadályozták, hogy a lovagot eljátszhassa.

A társulatban levő sokféle alkatú színész erény, ám az, hogy körülbelül egykorúak, nehézség a szerepek kiosztásánál, ami pedig a nézőnek gondot jelenthet. Mondok példát: Berekméri Katalin ebben az évadban játszotta László Csaba asszonyát (Bölcs Náthán) és anyját (A Gézagyerek), László Csaba pedig a nála nem annyival fiatalabb Gecse Ramóna apját (Bölcs Náthán), és ebben az esetben a rendezőnek és a színésznek is jóval többet kell dolgozni ahhoz, hogy a közönség számára az alakítás hiteles legyen. Az évad legnagyobb meglepetése és felfedezése számomra László Csaba, akit épp a fentebb emlegetett keveset látás miatt könyveltem el magamban alapvetően komikusként. Rusznyák Gábor és Harsányi Zsolt rendezése - e tekintetben gyönyörű iskolapélda az ellenszereposztásra - tökéletesen megcáfolták a sztereotípiákat. Mindkét figura apró, finom rezzenésekből, visszafogott eszközökkel megoldott, kompakt és számottevő alakítás.

A Gézagyerek - László Csaba, Berekméri Katalin - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
A Gézagyerek - László Csaba, Berekméri Katalin - Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

És e ponton elnézést kell kérnem, hogy nem folytatom a felsorolást, a derékhadat, a kisebb szerepek alakítóit, legyen elég annyi, hogy alkalmasságukat nem kérdőjeleznénk meg; és visszatérek az eredeti kérdésre, tehát arra, hogy milyennek látszik Marosvásárhely 2011/2012-es évada. Elsősorban munkásnak, s ez a munka láthatóan jót tett. Egyetlen címkével semmiképp nem lehetne meghatározni, ami megint nem baj. Hogy a szervezeti felépítés anomáliái hogyan hatnak a művészeti teljesítményre, azt természetesen nem tudom megítélni, de Pestről úgy tűnik, jók és stabilak az alapok, s erre építkezhetnek. Akár már jövőre, amikor a Kőműves Kelemen nyitja az évadot.