Emma

Bodó-dupla: Szentivánéji Anamnesis

2012.07.15. 07:32

Programkereső

Közös nevezőre hozható-e a Schauspielhaus Grazban rendezett Szentivánéji álom és a budapesti Katona József Színházban készített Anamnesis? Amennyiben a társadalmi kérdések teatralizálását és nézőben hagyott hiányérzetet közös nevezőnek tekintjük, mindenképp.

Grazban mesterembereink a szélrózsa minden irányából érkeznek: Rastislav Tesárik, Hilmi Cörüc, Yoshka Bazin, Vassilij Stoljar (őket mind szputnyikosok, Lajos András, Jankovics Péter, Szabó Zoltán, Fábián Gábor játsszák), mellettük bizonyos Klaus Zettel (Sebastian Reiß) és Paul Schlucker (Franz Solar) dolgoznak a színházi festőműhelyben. Zettel a színházimádó önjelölt rendező, aki megállapítja, hogy a Szentivánéji álom Shakespeare legrosszabb darabja. A vendég- (némi eufemizmussal: szabadúszó) -munkás trupp szerencsés esetben 15.000 eurót kap Theseustól, ezt egy telefonbeszélgetésből halljuk, és ha már pénz meg fenntartás, természetes, hogy a hírek - az előadásban is - a Szputnyikról szólnak. Bodót elsősorban a színházcsinálás érdekli a darabból, a mesteremberek mellett Puck (Thomas Frank) entertainer karaktere jár még szerencsésen: a kiszólások és kikacsintások - a grazi intendánsnak, Anna Badorának szóló köszönettől a Staying Alive-ig -, az improvizáció lehetősége jórészt kizárólagosan nekik jutnak, ők  pedig becsülettel és a szokásos nagy kedvvel vetették bele magukat a játékba. A néző meg jól jár, mert látja, hogy nem csak egy rossz színész - hiszen Shakespeare mesteremberei csapnivalóan dilettánsok -, de egy remek színész is mily megindító.

Szentivánéji álom - Schauspielhazus Graz
Szentivánéji álom - Schauspielhazus Graz

Nem nagyon láttam még olyan Szentivánéji álmot, ahol a szerelmesek ne cukik, hamvasan aranyosak, bájosak és szépek lennének. Pedig hát valljuk be, elég irritáló a nyafogásuk, az álproblémázásuk. Bodó egy rendkívül egyszerű húzással, azzal, hogy nem naivákra osztja Helenát (Katharina Klar) és Hermiát (Pia Luise Händler), hanem az inkább érdekes, mint lehengerlően finom szépségű színésznőkre, Demetriusnak (Florian Köhler) és Lysandernek (Simon Käser) pedig szálfatermetűnek egyáltalán nem mondható, inkább korpulens színészeket választ, vállaltan nem túl vonzó karaktert ad a négy szerelmesnek. Theseust és Oberont, illetve Hippolytát és Titániát összevonják, Jan Thümer és Pető Kata azonban gyakorlatilag semmit nem visz át egyik figurából a másikba. Az ő játéklehetőségeik meglehetősen korlátozottak, egy-egy dimenziót tudnak moderált mélységben, leginkább külsőségekben, gesztusokban megmutatni. És emiatt támad hiányérzetünk.

Pascal Raich díszlete impozáns - egy lichthof, amelynek az alján vagyunk, de látjuk az eget, sőt a száradó ruhákkal újabb csavart kap a perspektíva -, szokás szerint felidéződnek Bodó előző előadásai, Nagy Fruzsina a funkcionálisat, a hétköznapit és a fantáziát sűríti jelmezeibe, Klaus von Heydenaber kamarazenekara zeneileg, nyitányban alapozza meg a rákövetkező, fanyar, iróniával, a túlélést segítő cinizmussal teli játékosságot.

Ez utóbbi félmondatot az Anamnesisre is alkalmazhatnánk. A zenét - hisz az alkotó azonos - és általában a témát, a magyar egészségügyet tekintve is, melynek útvesztőiben a Josef K.-ként bolyongó átlagbeteg mi vagyunk. Az előadás gerincét adó történetek nézőktől vagy egészségügyi dolgozóktól származnak, utóbbiak meg is jelennek az színpadon. A vetített képeken beszélő fejek sokkal hatásosabbak, mint az, amit a függöny felmenetele után látunk. A Katona és a Szputnyik színészei játszotta szkeccsek témája erősebb, mint az, ahogyan a szkeccsek a színházban megvalósulnak.

Anamnesis - Katona József Színház
Anamnesis - Katona József Színház

A leginkább megjegyezhető és határozott körvonalú karakter Keresztes Tamásé, aki sűríti portásországunk minden jellemzőjét, Mészáros Béláé, aki hol innen jön be, hol onnan, vonul át a színen, hogy halott anyját keresse egyre kétségbesettebben és egyre reménytelenebbül. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy szinte mindenki több karaktert is játszik, s ezáltal elmosódnak a körvonalak. Bodónál gyakori, hogy a figurák képtelenek a kommunikációra, tele vannak frusztrációval, egyaránt problémájuk van az önkifejezéssel és a másik meghallgatásával - ilyeténképp is pontosan leképezi a kis magyar társadalmunkat.

Abszurd, groteszk és burleszk, röhejesen és földhözragadtan hétköznapi és elemelten drámai, olcsó és szofisztikált mind színpadra kerül itt, ahogyan az Bodónál szokás, sőt nézői elvárás, a drámai súly azonban valahogy elvész az ötletparádéban. Ebbe a revübe belezsúfoltak mindent, amit ismerünk, amit a saját bőrünkön is tapasztaltunk, tapasztalunk és még egy ideig tapasztalni is fogunk. Túlbeszéltek a szituációk, és a példákból - legyenek bármilyen tanulságosak - megárt a sok, mert van az a mennyiség, ami után sokk helyett csak a szaturáció unalmát érezzük. És valahol legbelül szomorú az ember, hogy bár a téma kiverhetné a biztosítékot, kavarhatna port - és sorolhatnánk a további közhelyeket  -, az előadás mégsem lépi át az ingerküszöböt.