Vilhelmina

A Rózsák háborúja: Szalonképes abszurd

2012.07.23. 09:05

Programkereső

Két ember, akik valaha szerették egymást, gyerekeket nemzettek és neveltek fel, egyszer csak nemhogy megelégelik az együttélést, de esküdt ellenségekké válnak, akik az ingóságok ürügyén szó szerint az utolsó csepp vérükig küzdenek a másik megalázásából remélt kielégülésért.

Füstgéppel előadást indítani veszélyes, de nem minden esetben elhibázott koncepció. Amikor a Városmajori Szabadtéri Színpadon terjengő matériából sejtelmes zene és kísértetiesen visszhangzó, mikroport felerősítette szavak kíséretében kilép az ezüstkabátos Rékasi Károly és Détár Enikő, hogy Mr és Mrs Rose válóperes ügyét Menny és Pokol közös előszobájában előadják, miközben illetlen szavaikat a Magasságos figyelmeztető mennydörgéssel "jutalmazza", az annyira rossz, annyira klisés, hogy a karikatúra szabályai szerint már-már jó. És valóban: mintha Sediánszky Nóra rendezésében Warren Adler iróniája nem csupán a válás játszmájában elállatiasodó, infantilis férfinak és nőnek, de egyszersmind a szabadtéri színpad románcra, könnyed humorra és akcióra egyaránt éhes nyári közönségének is szólna. Kár, hogy mindez csupán jelzés értékű, az abszurd humorban rejlő lehetőség nagy része pedig lehetőség marad.

Holott alkalom bőven akad, a történet szerint ugyanis egy válás során semmi sem lehetetlen. Két ember, akik valaha szerették egymást, gyerekeket nemzettek és neveltek fel, egyszer csak nemhogy megelégelik az együttélést, de esküdt ellenségekké válnak, akik az ingóságok ürügyén szó szerint az utolsó csepp vérükig küzdenek a másik megalázásából remélt kielégülésért. Minthogy ez nem irreális, viszont annál irracionálisabb és viccesebb, magától értetődően kínálja az abszurd műfaját, de nem zár ki az adleri történet humorából egy kis drámai dimenziót: a váláshoz vezető utat. Sediánszky interpretációjában azonban a harchoz vezető motívumok felvillantása egészen vázlatos: a másvilágon perelők visszaemlékezései csak egy rövidke epizódban idézik fel a megismerkedés pillanatát, hogy aztán rögvest belecsapjanak a lecsóba. Miközben a rendezés elveszít egyet a románc-humor-akció hármasából, Barbara Rose-zal is igazságtalan némiképp, minthogy ezzel a dramaturgiai húzással sikerül meglehetősen egysíkú bestiának rajzolnia: erőszakos, elvetemült, bosszúszomjas alakja a szöveg nyújtotta kevéske kapaszkodó alapján inkább a férj gyengécske szexuális teljesítménye folytán felgyülemlett majd' három évtizedes feszültségre, mintsem a fokozatosan anya- és háziasszonyszerepbe kényszerített, eltartott ügyvédfeleség ki-nem-teljesedettségére vezethető vissza. Valószínűleg ebből az aszimetriából adódik, hogy Rékasi Károly lényegesen szélesebb színészi spektrumot mozog be, mint Détár Enikő, aki az első jelenettől ugyanazt a tántoríthatatlanul bosszúszomjas vampot jeleníti meg, legfeljebb hol dühösen, hol hisztérikusan, hol gúnyosan. Pedig a színpad szcenikailag meglehetősen visszafogott, Vereckei Rita díszlete a minimál dizájn enteriőrjével idézi meg az amerikai otthont, aminek pasztell színeit csak a jelenetről jelenetre váltogatott ruhák oldják, és az előadást keretező földöntúli színt leszámítva sem a fények, sem holmi füstök nem vonják el a figyelmet az ezáltal domináló színészi játékról. Bár ezt dramaturgiailag semmi nem indokolja, a végtelen férfiúi önzésében és nárcizmusában a perpatvar kirobbanásáig mit sem sejtő, a nemtelen-gátlástalan harcba fokozatosan belesodródó, annak ízére csak lassanként ráérző Mr Rose durcás-kamaszos figurájával határozottan könnyebb szimpatizálni, mint a hisztérikus feleségével. Kezdetben hihetjük, hogy valójában Jonathan Rose itt a főszereplő, minthogy Isten ítélőszéke előtt aktívabban ágál igaza mellett, és eleinte az ő (megjegyzéseivel aláfestett) visszaemlékezései elevenednek meg, de ez a különbség fokozatosan elenyészik, mígnem Mrs Rose kulisszatitkaiba (például az ügyvédnőjével folytatott tárgyalásaiba) éppúgy belelátunk, mint a férjéibe, és végül Mr Rose narrátori hangja is elenyészik. 

A házaspár konfliktusa a válóperes ügyvédek szintjén ismétlődik, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy ők rángatnák a szálakat - inkább csak rákontráznak a nemek között harc sztereotípiájára, ezúttal a személyes viszonylatok helyett a karrier világának kontextusában. Végh Péter ravasz és gátlástalan, de öniróniától sem mentes Goldsteinjének sármja van, míg Zborovszky Andrea bájtalan, karrierista, karót nyelt vénkisasszonya láttán Mrs Rose-nak tulajdonképpen el kellene bizonytalanodnia az elszalasztott szakmai kiteljesedés értékét illetően.

Az asszókat, amelyek során eleinte csak orchideák és porcelánfigurák, később már szakmai kapcsolatok és háziállatok is kivéreznek, gondosan válogatott amerikai slágerek kötik össze, egyszerre idézve az elszabaduló pokollal remekül harmonizáló korai amerikai rajzfilmek világát (amelyben a válogatott brutalitással deformált szereplők csak egyet nem tudtak, rendesen meghalni), illetve az épp a fonákjáról bemutatott amerikai álmot. "We are living in a material world", azaz "mi egy ilyen anyagias világban élünk" - szól a dal, miközben a színen az ingóságokért folytatott küzdelem olyannyira "eszmei", hogy semmilyen földi jónak nem kegyelmez: a válóper tárgyát képező házból utolsónak megmaradó csillár az egymásnak kölcsönösen "vermet ásó" házaspárral együtt landol a mélyben.

Az abszurd regiszter legsikeresebben abban a etűdben szólal meg, amelyben Rose gasztronómiai barangolásra hívja a prominens étteremkritikus párt, hogy megalapozza séfkarrierjét. Ebben a jelenetben mind a jelmezek, mind a mozgásvilág, mind az események stilizáltsága lényegesen erőteljesebb, mint ami az előadás többi részében. A férj által hashajtóval fűszerezett desszert közönséges humorát a karikatúraszerűen megrajzolt (finomkodó, franciáskodó, darabosan kecseskedő) kritikusok (Zborovszky Andrea és Végh Péter) kezdetben zavart-nevetgélő, majd egyre felháborodottabb vécéjáró rítustánca tolja el az abszurd irányába, váratlan dinamikai váltást eredményezve. Mert bár akcióban a történet szerint nincs hiány, a nagyszínpadot többnyire ketten bejátszó Rékasi Károly és Détár Enikő számára koreografált mozgásanyag megmarad óvatoskodónak, a jelmezek mindvégig jelentés nélküliek, a díszletek lerombolva is "rendesek" és seszínűek, a kettős halállal végződő véres küzdelem pedig meglepően szalonképes. Pedig milyen jól állt volna az előadásnak a nyári fülledtségből váratlanul kirobbanó villámlós-mennydörgős vihar mellé még egy kicsivel több füst, isteni dörej, ezüst kabát és művéres borzongás!