Olivér

Londoni Frankenstein: Látványos teremtéstörténet

2012.07.31. 07:30

Programkereső

Danny Boyle, Benedict Cumberbatch, Jonny Lee Miller – e tájon leginkább filmes munkáikat ismerjük. Most megnézhettük, mire képesek színházi alkotóként.

A New York-i Metropolitan Opera után megérkezett Budapestre a londoni National Theatre, és nem csupán a mézesmadzagot húzták el az orrunk előtt, hiszen ősztől az Örkény Színházban, az NT Live vetítéseinek keretében láthatjuk előadásaikat. Nézői érdeklődés minden bizonnyal van rá, bár a Frankensteinnél - ami tökéletes példája West End sztárokra épülő működésének - egyáltalán nem kerülhető meg a fentebb említett három, nálunk is kultstátuszt elért mozifilmeket, tévésorozatokat jegyző közreműködő személye, azt gondolom ugyanis, a pluszvetítések beiktatása jórészt nekik, és nem a színház nevének vagy az alapanyagnak köszönhető. A produkciót 2011 februárjában mutatták be a Temze-parton és 2011. május elejéig volt műsoron. Márciusban készült a mozifelvétel, a hír és az igény pedig akkora volt, hogy idén nyáron megismételték mindkét Frankenstein-előadás vetítését. Mindkettőt, mert Danny Boyle rendezésében Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller váltva játszották Victor Frankenstein és a Teremtmény szerepét.

Benedict Cumberbatch, Jonny Lee Miller - Frankenstein - National Theatre, London
Benedict Cumberbatch, Jonny Lee Miller - Frankenstein - National Theatre, London

Mary Shelley 1818-as regényének címe: Frankenstein vagy a modern Prométheusz. A szerző előszava után az Északi-sarkra tartó Robert Walton húgának címzett leveleit olvashatjuk, s ezt követi - a tengerből Waltonék hajója által felvett, kimentett - Victor Frankenstein története. A színpadi adaptáció készítőjét, Nick Deart - és persze a rendezőt - a többszörös, de mindig egyes szám első személyű elbeszélői keretek nem érdeklik, és bár meghagyják a címet, a fókusz gyakorlatilag teljes egészében átkerül a Teremtményre. Ezáltal felerősödhetne a teremtő vele szemben elkövetett tragikus vétke, az, hogy mitől kattan be, mit is bosszulna meg, miért öl, miért válik a Pusztítás Angyalává (Göncz Árpád fordítása), ám ez a szál elsikkad. Dear jól választja ki az eseménybeli csomópontokat, két órára sűrítve ezzel a játékidőt, a személyiség változásának folyamatát azonban nem látjuk, indokokat nem kapunk. A főszereplők mindenesetre megteszik a magukét, bár a dramaturgiai hiányosságokat még az ő játékuk sem képes kitölteni, a közvetítésnek köszönhető állandóan változó perspektíva és a közeliek, ezek ritmusa azonban mentik a menthetőt.

Impresszív az, ahogyan a Teremtmény életre kel, ahogyan a vörös fényben, szívverésszerűen pulzáló hangokra a színpad közepén kipottyan valamiből, ami az anyaméhet és a mikroszkóp alatti világot egyaránt felidézi. A halott anyagból alkotott, összekapcsozott, összevarrott lény feláll, járni tanul, megismeri a világot, a természet rendjét, a földet, a füvet, a vizet, hallja a madarakat, érzékeli a napfelkeltét, és mindennek artikulálatlanul örül. Az öntudatra ébredés boldogságának szavak nélküli monológja ez.

Az ipari fellendülés, az új filozófiák megjelenése, azaz a regény írásának kora felvillan ebben a monológban: az impozánsan üres színpadra - ahova a nézőtér betonszürkéje benyomul, s válik ezáltal eggyé játszó- és nézőtér - begördül egy mozdony, és a dinamizmus, a 19. század elejének haladásba vetett hite tökéletesen megképződnek ebben a pillanatban. Boyle nem akar zsúfolt színpadot, aprólékosan realista berendezést, a belső helyszíneket - De Lacey birtoka, Frankensteinék háza, a világvégi rejtekhely, ahol a nőt hozza létre - néhány bútor, kellék jelzi, a ruhák nem különösebben kreatívak, kvázi-korabeliek (a jelmezek Suttirat Anne Larlarb munkái). Mark Tildesley tiszta, levegős tere mellett - a tervező Boyle-lal a Milliók és a 28 nappal később című filmekben a fény (tervező: Bruno Poet) kap komoly szerepet az atmoszférateremtésben, s ebben leginkább az a sokégős hatalmas lámpa segíti, amelynek meglepetésszerű felvillanásai helyszíneket, kulcsfontosságú eseményeket jeleznek, és tragédiákat vetítenek előre. A zárókép, amelyben a halállal farkasszemet néző,  Frankenstein - a Teremtménytől kísérve - őrületében szánját az északi-sarki semmibe húzza, szintén hatáosra komponált.

Nem ensemble-t látunk a színpadon, az egy-két kivételtől eltekintve darabbeli súlyukhoz képest is fájdalmasan gyenge mellékszereplők a két főszereplőnek, a neveknek statisztálnak. Az Orkney-szigeteki sírásók Hamlet-beli kollégáikhoz hasonlóan fekete humorú jelenetén, a De Lacey-t empatikusan játszó Karl Johnsonon, illetve az Elizabeth szerepének súlyt adó Naomie Harrisen kívül nincs mit/kit emlegetnünk.

A két előadás-változat végkövetkeztetése az eltérő hangsúlyok ellenére azonos: teremtett és teremtő egymást teszi szörnnyé, ám paradox módon a körülményeket mérlegelve tulajdonképp egyikőjük sem egyértelműen bűnös, ugyanakkor egyaránt veszélyesek a környezetükre. Benedict Cumberbatch 2:1-re nyert Jonny Lee Miller ellenében: hűvösebb, több benne az irónia Teremtményként és Frankensteinként is; míg Millernek jobban sikerült a Teremtményt megformálnia, azt a furcsa kettősséget, ahogyan egyszerre képes olvasmányaira hivatkozni, következésképp van előtte példa, és tekinthető büntethetetlennek és ártatlannak, hiszen amit citál, azok lexikálisan elsajátított adatok, nem interiorizált élmények. Cumberbatch egzisztenciálisan és morálisan gyötrődő, emberi kapcsolatok kialakítására képtelen - ami szintén frusztrálja - Frankensteinje Miller állandóan robbanásra kész Teremtményével áll szemben, míg a fordított szereposztásban egy érteni akaró, a pusztításba emiatt öntudatlanul belesodródó Cumberbatch-Teremtménnyel küzd meg a nem annyira hidegfejű tudós, mint erő-Frankenstein-Miller.

Benedict Cumberbatch, Jonny Lee Miller - Frankenstein - National Theatre, London
Benedict Cumberbatch, Jonny Lee Miller - Frankenstein - National Theatre, London

Bár az alkotók premier előtti nyilatkozatai vagy a színházi közvetítést megelőző kisfilmbeli megszólalásai számos problémakört és értelmezési lehetőséget kínáltak fel a mindennemű teremtésbe fogók felelősségét kutató általános kérdésektől kezdve a 19. századhoz kötött morális felvetésektől a jelenkori klónozás etikájáig, de előkerülhetett volna a vagyon és a társadalmi felemelkedés, illetve a nők helyzetének vizsgálata is - bár Elizabeth tudásvágya felvillantja feminista olvasat lehetőségét -, hardcore rendezői színházról ebben az esetben sincs szó. Danny Boyle nem annyira szellemi izgalmat kínál, mint inkább vizuálisan nyűgöz le, s mindehhez a - szintén régi alkotótárs - Underworld zenéje tökéletes választás.

Képes ízelítők az előadásból

 

és