Nándor

Szinetár Dóra és a kinyíló világ

2012.08.09. 07:55

Programkereső

Szinetár Dórát pályájának új szakaszában komoly színészi feladatok találják meg: októberben Chicago Miskolcon, januárban Edith és Marlene a Mikroszkóp Színpadon, mindezek előtt viszont A mizantróp, egy különleges, teljesen prózai előadás, ami Budapesten először a Városmajorban, szabad téren, majd ősztől a Tháliában látható.

- Mikor is álltál utoljára prózai színpadon?

- A legutóbbi teljesen prózai darabban a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában játszottam, O'Neill Párbajhős című drámájában Rátóti Zoltánnal, Pásztor Edinával, Újvári Zoltánnal, Deák Krisztina rendezésében. Nem is tudom, hány éve ennek... A Madách Kamarában Zolival (Bereczki Zoltánnal - a szerk.), Pikali Gerdával, Magyar Attilával csináltuk a Sors bolondjait, és volt még az Üvöltő szelek a Művész Színházban meg a Vízkereszt vagy amit akartok Szolnokon. Tehát tulajdonképp játszottam én prózát, persze nem ez volt a jellemző, de nagyon szerettem mindig is ebben a műfajban dolgozni.

- Ráadásul te abszolút prózai színházon nőttél fel.

- Hát igen, a Nemzetiben néztem anyukámat (Hámori Ildikó - a szerk.), aki Molière-t meg Shakespeare-t játszott, és bár nem nagyon fogalmazódott meg akkor bennem, de azért akartam színész lenni, amit ott a színházban láttam, amit ott tanultam a színházról.

Szinetár Dóra
Szinetár Dóra

- Te testközelből élted át a Nemzeti Színház egyik nagy korszakát. Milyennek láttad azt az időszakot?

- Mindegyik előadás nagyon akart szólni valamiről a nézőknek, és a hat-nyolc-tíz-tizenöt éves fejemmel is le tudtam szűrni, hogy a világról mit akart mondani. Nyilván annyiból könnyebb helyzetben voltak, hogy nem lehetett nyíltan beszélni, a színház pedig jó fórumot biztosított arra, hogy például a Csíksomlyói passión keresztül a magyarságról fogalmazzon, vagy Arthur Miller Játék az idője kapcsán a második világháborúról beszéljen. Ma már szerencsére szabad hely a színház, viszont a nézők nem elsősorban azért mennek színházba, hogy ott együtt gondolkodjanak. Persze, az is igaz, hogy mindezek az élményeim a szocializmus végéről származnak, amikor az 56-ról szóló Vidravast, Galgóczi Erzsébet darabját már bemutathatták, és nem voltunk annyira a rendszer mélyén, de mégis benne volt az emberek zsigereiben, hogy a nagy klasszikusok mondatainak a jelenhez szóló jelentősége tud lenni. Ezek kívül zseniális színészek, és ami nagyon fontos, hogy nagy egyéniségek, nagy személyiségek alkották a társulatot. Kállai Ferenc, Bubik István, Béres Ilona, Agárdy Gábor, Tolnay Klári - sorolhatnám napestig. Nagyon pongyolán úgy fogalmaznék: ha ott valaki bejött a színpadra, az benn volt. És mindannyian nagyon szerették azt, amit csináltak. Jártak ők is szinkronba, rádióba, amivel valamennyit kerestek is, de az egyrészt nem volt akkora összeg, másrészt nem is lehetett igazán semmire elkölteni. Ezért aztán az a fajta színészi lét, ami jellemző ma sajnos erre a szakmára, hogy mindenki 0-24-ben hajtja a hajthatatlant, és egy esti próba után még egy pesti színházban is leültek az emberek a büfében beszélgetni egymással. Ha édesapám színházról vallott felfogását egyetlen mondatba kellene sűrítenem, vagy a legfontosabbat akarnám kiemelni, akkor azt mondanám, hogy azért jár színházba, hogy személyiségeket lásson, és az a fajta rossz értelemben vett rendezői színház, ahol teljesen mindegy, ki áll a színpadon, csak hajtsa végre, amit a rendező a Lego-figuráival otthon megálmodott a terepasztalon, neki nem színház.

- A zenés színházban, pontosabban a musicalben mennyire tudtad megélni ezt a fajta színházeszményt?

- Ennek a műfajnak is van szerencsére egy, az előbbihez hasonló szegmense, és én remélem, hogy abban voltam benne.

- Arra a korszakra, amit most elmeséltél, nosztalgiával gondolsz vissza?

- Abszolút: jó volt ott lenni, köztük lenni. Igazából akkor jöttem rá, hogy színész lettem, amikor a kisfiam születése után ki kellett töltenem egy nyomtatványt a társadalombiztosítóban. A foglalkozása rubrikát üresen hagyták, és én hosszasan álltam fölötte, vacillálva, hogy mit írjak be. A Balettintézet néptánc tagozatát végül nem végeztem el, mert tönkrement a térdem, tehát táncos diplomát nem kaptam. A Színészkamarától kaptam egy diplomát Tolnay Klári, Törőcsik Mari és Vámos László ajánlásának köszönhetően, de bármennyire is büszke vagyok erre, nem bátorított fel, hogy színésznek nevezzem magam. Ellenben ott álltam a társadalombiztosítónál, és valamit be kellett írnom... Nem álszerénység ez, de hát nekem nem volt meg az a pont, hogy a főiskolán átadják a diplomát, és onnantól hivatalosan is színész az ember. Ebből kifolyólag sok olyan színházi produkcióban álltam a színpadon, legtöbbször a közepén, és nosztalgiával gondoltam arra, hogy is volt ez abban a jó öreg színházban, ahol én ehhez az egészhez egykor kedvet kaptam... De ez nagyon jó fajta nosztalgia. Kislány voltam, de Molière Tartuffe-jéből édesanyám monológjait a mai napig el tudom mondani, pedig egyikben sem játszottam, csak végszavaztam neki, vagy ugyanígy zsigerileg "ült be" a Csíksomlyói passió, amiben szintén soha nem léptem fel, csak néztem az előadásokat.

- Ha már Molière: a legutóbbi bemutatód A mizantróp. Ebbe hogyan kerültél bele? Még az operettszínházi tagság alatt felmerült az ötlet, vagy ezt már a szabadúszás hozta?

- Bori Tamás találta ki ezt a produkciót. A Nagymező utcán mentünk szembe egymással egy ábrándos estén, és váltottunk néhány szót arról, miért mondtunk fel a színházban. Tomi nézett, nézett, és láttam a tekintetében, hogy valamin erősen gondolkodik. Majd félrehívott, és megkérdezte, hogy nem lennék-e Célimène A mizantrópban. Saját bevallása szerint ez akkor és ott jutott eszébe, bár már korábban felmerült benne, mi lenne, ha megkeresne, de nem tudta, hogy elvállalnám-e, ha igen, akkor kiengednének-e a színházból.

- Egyértelmű volt a válaszod?

- Amikor kimondta, hogy Molière, hogy próza, hogy prózai kollégák, biztos voltam benne, hogy ez nekem csak jó lehet.

- Korábbi Mizantróp-élményed van?

- Nincsen, illetve korábbi, például katonás előadásokból interneten fellelhető részleteket, képeket láttam, de azt kell mondjam, hogy a mi előadásunk tényleg annyira más lett, hogy szinte mindegy is, van-e előadásemlékem. Nem zavarna egyébként az sem, ha lenne, mert nem szokott befolyásolni, itt viszont annyira a nulláról indultunk, annyira belőlünk találódott ki, annyira benne vagyunk mi a saját életünkkel, vergődéseinkkel ezekben a karakterekben... Persze, beleírta ezeket Molière is, igaz, nem mindig kerek mondatokban, de megtaláltuk benne magunkat. Eddig nem sok előadás volt belőle, de színész és dramaturg kollégák úgy fogalmaztak, hogy a mi előadásunkban az az érdekes és új, hogy a főhősök szerethetők. Mert valljuk be, Alceste-et és Célimène-t nem írta a szerző különösen szerethetőre, és ez a színpadon általában két ordítozó, egymást maró embert eredményez, a közönség pedig kissé megkönnyebbülve azzal távozik, hogy legalább rosszul jártak. Az, hogy szerethetők, azért fontos, mert a néző azt a fajta színházat szereti, és nézőként én is azt szeretem, ahol lehet valakinek drukkolni, ahol mehetünk valakivel.

- De akkor szerinted mi az oka annak, hogy gyakorlatilag a Mizantróp teljes előadás-története egy ellenszenves férfi és egy ellenszenves nő ki nem teljesedő szerelméről szól, ráadásul jó sok kiabálással megspékelve?

- A mizantrópot embergyűlölőnek szokták fordítani, ugyanakkor szeret egy nőt, van egy legjobb barátja, szeret egy másik nőt a maga módján, tehát többek irányába vannak pozitív érzései. Azaz nem általában az embereket gyűlöli, hanem egy embertípust. Molière viszont úgy írta meg a darabot, hogy a többieknek oka lehessen belőle hülyét csinálni. Alceste történetei és felháborodása teljesen jogos és ma is egyetérthetünk vele, de amilyennek játsszák, attól lesz elviselhetetlen a figura. Sokféleképpen próbáltuk a jeleneteket, volt, hogy "csak" olvastuk a szöveget, és ebből ez a fura disszonancia egyértelműen kiderült. Célimène-re tulajdonképpen ugyanez igaz: szenvedő alanya a maga szerencsétlen élethelyzetének. A szövegből az derül ki, hogy kínjában hülye helyzetekbe kerül, pontosan olyanokba, amilyenekbe általában szoktunk, és a végén pórul jár, ahogyan általában szoktunk. Tulajdonképp szeretnünk és sajnálnunk kellene őt is, de ahhoz, hogy érthetővé váljon a végkifejlet, hogy elküldhesse az egyébként szintén szerethető és sajnálható, ámde rikácsoló főhőst, neki is rikácsolni kell egész este. Azt gondolom, túl igaz és őszinte ez a két ember, hogy kedvesen lehessen őket játszani, különben mai olvasatban fura a vége. Célimène fő bűne annyi, hogy három embernek ír levelet, és mindegyik levélben a címzettről ír jót, a többiekről pedig szerintem a túlélhető kategórián belül ír rosszat. Egy ideális értékrendű világban - ami nem volt és nem lesz -, ez természetesen elfogadhatatlan, de meg nem közelíti például azt, amit rólam bármelyik újság leír bármelyik nap. Amikor ez kiderül, Célimène összeomlik, megalázkodik, és hiába érthető a leveleinek a tartalma, hiszen ő csak Alceste-et próbálja a maga módján védeni, de soha nem tudják megbeszélni egymással az érzéseiket, az ügyeiket. Nem írtuk át a szöveget, Petri György fordítását használjuk az előadásban, Széplaky Géza kollégám ötlete alapján viszont egy keretjátékot tettünk a darabhoz, ami egyrészt „belefér" a történetbe, másrészt pedig érdekes módon épp a némajáték miatt, ami arról szól, hogy egy nagyobb bűnt elkövetünk a színpadon, Molière erkölcsről szóló mondatai sokkal erősebben, megélhetőbben szólalnak meg.  Innentől kezdve pedig merhetünk ábrázolni egy valódi szerelmet, hiszen ha egy valódi bűn történik, akkor logikus, hogy megrendül egy ilyen szerelem.

- Végignézve a stáblistát feltűnő, hogy nagyon különböző helyekről jöttetek. Hogyan csiszolódtatok össze, mennyi idő kellett, míg megtaláltátok a közös nyelvet?

Bori Tominak öt helyről szedett össze öt különböző típusú, hátterű, tapasztalatú embert. Makranczi Zalán a Nemzetiből jött, de ő, Tomi és Széplaky Géza évekig játszottak együtt Kecskeméten, ahol tanítványuk volt Szabó J. Viktor. A Biff evangéliumában dolgoztak együtt Jászberényi Gáborral, aki pedig alternatív körökben amolyan guru. Aztán ott van Perjés János, akivel A fiú a tükörből-t csinálták, jöttem én és Szendy Szilvi, de hiába dolgoztunk az Operettben, annyira nem egyfelé mozgott a pályánk - ő az operettben, én a musicalben -, hogy korábban csak a Koldusoperában találkoztunk színpadon. Szabó Ádám egy tévés tehetségkutatóban harmonikázott, Kolti Helga pedig a Szentendrei Teátrum igazgatónője, aki egyébként Ruszt Józsefnél tanulta a színházcsinálást. Nagy merészség kellett, hogy ezt valaki így összeválogassa, de az benne a fantasztikus, hogy egy hét alatt teljesen összecsiszolódtunk. Nyitottak voltunk egymásra, befogadóak, elfogadóak, mindenki tisztelte a másikat, még a hülyeségeiért is, és senkiben nem volt megfelelési kényszer vagy görcs. Én életemben még ilyen jót nem próbáltam, és nem éreztem magam ilyen jól társulatban. Perczel Enikő, a Nemzeti Színház dramaturgja megnézte az egyik főpróbát, és úgy fogalmazott, „ez egy hosszú évek gondos munkájával, nagy végiggondoltsággal összeválogatott csürhe". (Nevet.) És ezt mi büszkén vállaltuk.

A mizantróp - Makranczi Zalán, Perjés János, Szinetár Dóra - Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza
A mizantróp - Makranczi Zalán, Perjés János, Szinetár Dóra - Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza

- A Quimby dalai hangzanak el az előadásban. Zenés játék lett ettől, "megmusicalesedett" A mizantróp, vagy csak hangulatfestő jelleggel használjátok a zenét?

- Ez egy teljesen prózai előadás, ahol az átkötő zenék Quimby-dalok. Dramaturgiailag nincs szerepük, tehát nem viszik tovább a történetet, de abszolút passzolnak az adott szituációhoz. Semmiképp nem nevezném musicalnek, én pedig összesen talán három sort éneklek. Ez egy rendes Molière, szerintem ha látná tetszene neki.

- És mit szólnak a rajongók ahhoz, hogy egy, számukra valószínűleg szokatlan helyzetben, szerepben látnak? Tetszik nekik, vagy kritikával fogadják?

- Nemrég Szegeden játszottunk, és az előadás után beszélgettem egy kislánnyal és az anyukájával, akiket ismerek, akik rendszeresen járnak nézni bennünket színházban, koncerten. Tetszett nekik, de megkérdezték, hogy játszani is olyan nehéz-e, mint nézni, megélni ezt a fájdalmas történetet.

- És mit válaszoltál?

- Azt, hogy nagyon jó játszani, nagyon jók a partnereim, és ilyen dolgom ritkán volt a pályámon. Sírunk, nevetünk, nincs happy end, de a végén azt érzem, hogy energiákat kapok.

- Ez jó végszó lenne, de beszéljünk arról is, mi vár rád a következő évadban.

- A Tháliában játsszuk tovább A mizantrópot, ami nekem külön öröm. Hófehér az előadás díszlete, hófehérek a jelmezek. Én a Tháliában két évadon keresztül játszottam a Koldusoperában, ami szerintem az Operettszínház utóbbi éveinek a legjobb előadása volt. Annak is fehér volt a díszlete, ott is fehér volt a jelmezem, és Szilvivel ott találtunk egymásra. A Koldusoperát levették a műsorról, én viszont ismét a Thália nagyszínpadára állhatok, ismét egy klasszikus darabban. Október 19-én lesz a Chicago premierje a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol Ullmann Móni játssza Velma Kellyt, én Roxie Hartot. Mónival rengeteg emlék köt össze kezdve attól, hogy a Balettintézetbe azért mentem, mert őt ismertem, egész addig, hogy a fiaink majdnem egyszerre születtek, és akkor szinte mindig együtt voltunk. Béres Attila rendezi a darabot, vele pedig nagyon szeretek dolgozni. Aztán januárban a Mikroszkópon mutatjuk be az Edith és Marlenét, abban Marleneként Horváth Lili lesz a partnerem, és Zoli rendezi.

- Ez régen dédelgetett terv, amit a munkáitok eddig nem engedtek megvalósítani, vagy új ötletből született felkérés?

- Perjés Jánosnak jutott eszébe. Amikor először meghallottuk, Zoli is és én is meghökkentünk. Én öt percet gondolkodtam, Zoli tízet, és azt mondtuk, miért ne. Az utóbbi időben Zoli egyébként sokat rendezett, csak épp a neve nem volt kiírva a színlapra, és több megkeresést kapott zenés darab színpadra állítására. Nagyon jó partner a színpadon, jó a szeme, jókat mond a zenéről és a helyzetekről is, velem szemben pedig egyáltalán nem elfogult. Benne maximálisan megbízom, úgyhogy az a félelmem nincs, hogy könnybe lábadt szemmel ül majd a nézőtéren, és azt mondja, mennyire jó vagyok!