Előd

Francia rúdugrás: A sokadik elrugaszkodás

2012.08.17. 06:56

Programkereső

Mohácsi Istvánnak ügye van a Francia rúdugrással. Legalábbis ezt látszik alátámasztani a darab előadás-története: előbb egy pécsi ősbemutató, aztán egy évaddal később újabb bemutató a Centrál Színházban a MaNNa és az Orlai Produkciós Iroda közreműködésével, nyári turné, legutóbb pedig a Városmajori Szabadtéri Színpad.

A darab ezalatt pedig folyamatos változásban volt: Pécs és Budapest között újraíródott, felvonások és felesleges szálak tűntek el, eközben pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nemcsak az alkotóknak, de a közönségnek is ügye van ezzel az előadással. A Francia rúdugrás ugyanis vérbő tizennyolcas karikás színdarab, ami a látszattal ellentétben se érzelmekről, se párkapcsolati hazugságokról nem szól, kizárólag a szexről, erről a minden probléma hátterében aljasan meghúzódó népjóléti hiánycikkről.

A történet szerint adott két párkapcsolati és szexuális teljesítőképessége határára sodródott házaspár, egy problémákat orvosolni hivatott jóindulatúan szadista szexuál-parapszichológus, és egy váratlanul betoppanó, látványosan túlfűtött titkárnő. Hat különböző jól-rosszabbul megrajzolt karakter, mindegyik mélyen vagy kevésbé mélyen eltitkolt vággyal a másik öt iránt. Viszonyrendszerükből már-már megoldhatatlanul kacifántos szerelmi sokszög rajzolódik ki, amerikai szitkomok lendületével, jól megcsinált francia bohózatok dramaturgiájával és az Éden Hotel regiszterével.

Az immár rendezőként is debütáló Mohácsi István mintha csak egy Feydeau-drámát importált volna a huszonegyedik századba, időnként bravúros ellenpontozásokkal, máskor épp avíttsága miatt közhelybe fulladó poénokkal. A szerző jó érzékkel ismerte fel, hogy a magyar nézőt több évtizeddel az első színpadi bazmeg elhangzása után is elbűvöli az obszcenitás, ennek megfelelően pedig biztos sikerrecepttel a zsebében léptette a nagykorúság világába a hálószobák virágnyelvét. Tévedés ugyanis ne essék: a darab egyetlen valódi poénfaktorát a szexualitás tabujának körbetáncolása és fokozatos ledöntése jelenti. Éppen ezért az első felvonás szemérmességgel árnyalt szókimondása messze szórakoztatóbb, mint a poénokat újraismétlő, sokszor ordenáréba csapó második. Mohácsi keserédes humorral megírt szövegét szép lassan kiszorítja a ripacsériába csapó rendezése, így hiába lebeg ott a tragédia a happy end fölött, hiába érezzük a darabban megbúvó lehetőséget, amit kapunk, az végeredményben egy egyenetlen színvonalú vígjáték sok kijátszatlan lehetőséggel és egy valóban érdekes problémafelvetéssel.

Erős rendezői kéz hiánya sejlik fel a színészi játék mögött is. Ákos, (Pál András) rendíthetetlen tesztoszteron titánként indít, a munkahelyi afférokkal tűzdelt magabiztos business man gesztusaival, aki látens homoszexualitását egy meglehetős közhellyel a macsó álarca mögé rejti. Sokadik teli torokból elüvöltött "nem vagyok buzi"-ja után alakja érdektelenségbe fullad, poénjai repetitívvé és kiszámíthatóvá válnak. Ellenpólusa a női elnyomás iskolapéldájaként totyogó Urbán Tibor Gyulája, nadrágjában egy hangsúlyozottan "bagatell üggyel", mulyaságnak álcázott szexuális gátlásokkal. Alakításában az "örök második" frusztrációi fogalmazódnak meg: nem az ellenállhatatlan vágy miatt csap le az alfahím nőjére, sokkal inkább azért, hogy revansot vegyen az élettől. A két feleség alakja nem válik szét ilyen látványosan, Herczeg Adrienn agresszív, nagyhangú kitartottja, Zsuzsa alig néhány összetevőjében különbözik Kovács Patrícia munkamániás Katijától, szövegük kevésbé jól megírt, karakterükkel alig válnak többé, mint férjeik oldalkocsijává. Kovács Patrícia ennek ellenére is az előadás egyik legszínesebb alakítását hozza, amiben nagy szerepe van annak, hogy képes nem maximum hangerőn kijátszani poénjait. A pszichológus Felhőfi Kiss László játéka jól leírható ívet rajzol fel, amely a bizalomért küzdő orvostól indít, majd finoman tolódik el a fanatikus voyeur irányába, hogy aztán a bonyodalmat feloldó orgia után visszalépjen a szimpatikus, de őrült doktor szerepébe. Hasonlóan Szabó Vera titkárnőjéhez, aki előbb misztikus és soha nem látott távlatokat ígér, majd a végső jelenetben álarcát veszítve felsejlik alakja mögött meghúzódó végtelen egyszerűség és üresség. Sokat ígér, keveset ad - pont, mint a Francia rúdugrás.