Előd

Színikritikusok Díja 2012: A legjobb rendezés

2012.08.28. 08:01

Programkereső

A Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozta a 2011/2012-es évad legjobbjainak névsorát. A díjátadóra szeptember 16-án kerül sor a Nemzeti Színházban. A gála műsorvezetői Kocsis Pál és Molnár Piroska, rendezője Znamenák István. Az elkövetkezendő napokban górcső alá vesszük az egyes kategóriák jelöltjeit. Ön szerint ki a legjobb? Szavazzon!
Színikritikusok Díja
Színikritikusok Díja

Hamlet - Nemzeti Színház - rendezte: Alföldi Róbert

A Budapesti Tavaszi Fesztivál kreetében bemutatott produkció a nézők körében hamar a népszerűségi toplisták élére ugrott, gyakorlatilag márciusban nem lehetett már jegyet kapni az évad végi előadásokra sem. A magyarázatot kritikánkból idézzük: "Alföldi Róbert rendezése annak ellenére sem válik Zeitstückké, hogy minden erejével igyekszik friss és aktuális maradni. Hiába csinált a hatalom embereiből öltönyös, lilanyakkendős finom urakat (jelmez: Nagy Fruzsina), akik levelek helyett SMS-eket küldözgetnek egymásnak, a darab működésrendjének ezek mégiscsak a külsőségei maradtak. A frissesség valódi oka, hogy a precíz dramaturgiai beavatkozásoknak (Vörös Róbert) köszönhetően a jelenetek úgy fonódnak egymásba, hogy egy pörgős, akciókkal teli előadást kapunk. Nem kevés szerepe van ebben Nádasdy Ádámnak, aki egy Zsótér-rendezés kapcsán már fordított Hamletet, és aki ezúttal is úgy szóltatja meg majd' ötszáz év távlatából Shakespeare-t, hogy se a színésznek, se a nézőnek nem esik nehezére a koncentrált, értő odafigyelés.

A széttörött világ rendjét - ami Aranynál még kizökkent idő volt - egyedül a két sírásó (Znamenák István, Hollósi Frigyes) látszik megtalálni. Rövid, de annál hatásosabb clown-jelenetükben csontokkal együtt ássák ki és hajítják a sarokba a letűnt korok szimbólumait: a vörös csillagot, a sárga csillagot ugyanazzal a közönnyel, mint a lyukas trikolort. Yorick koponyája is így kerül elő, ám a hozzá intézett monológ elmarad: az elmúlás ebben a térben magától értetődő tény. Szabó Kimmel Tamás Hamletje mintha e ténynek a felismeréséből született volna: a színpad pusztulásával párhuzamosan a dán királyfi sorsa is tét nélkülivé vált. Éppen ezért se nagy tragédia nem jöhet létre, se a pátosz nem uralkodhat el. Hamlet ezúttal egy saját banalitását felismerő huszonéves, aki a sorsa felett érzett dühöt végtelen öniróniával üti el."

A címszerepet játszó Szabó Kimmel Tamást Hamlet kortársiságáról kérdeztük, arról, mi foglalkoztatja őt azokból, amik a dán királyfit is foglalkoztatják a darabbeli helyzetben. "Talán az emberi kapcsolatok megmutatása, a barátságok elvesztése, az árulás, a szerelem. Elég mai mondanivalók, van hozzájuk közöm. Nagyon pontosan végigelemeztük a darabot, és minden, ami "értelmezésnek" vagy "üzenetnek" tűnik, benne van a szövegben, nincs rápakolva semmi. Az egy szerencsés - vagy szerencsétlen - véletlen, hogy rá lehet ismerni arra, amiben most vagyunk. A szöveg magában hordoz valamit, ami időtlen, mert most is aktuális, négyszáz évvel ezelőtt is az volt és négy év múlva is az lesz, mert a hatalom mindig szánalmas, ostoba. Hamletnek ehhez a politikához nincs köze, ebbe a helyzetbe belesodródik azzal, hogy mindenki azt várta, ő lesz a következő király, aztán a korona mégsem az ő fejére került. Ellenzékisége inkább harag, sértettség, bosszúvágy, ami nem politikai, hanem emberi érzelem. Mire megjön a következő hatalmi erő, Fortinbras, addigra pedig meghal. Ez egy családi történet, egy krimi, ami játszható bárhol, és nem szeretnék értelmezést adni, mert nem szeretném, ha a nézők prekoncepcióval jönnének. Iszonyúan örültem, amikor megláttam a nevem kiírva, mert ez igazi feladat és visszaigazolása annak, hogy bíznak bennem, de az meg iszonyú nyomasztó, különösen a próbák első két hetében, hogy bárkinek elmondtam, a reakció kivétel nélkül a "hú, te leszel Hamlet" volt azzal a hangsúllyal, amikor tudod, hogy van valami előképe róla. És ezzel mit lehet kezdeni? Nem tudok és nem is akarok megfelelni mindenkinek, csak a rendező elvárásainak és a sajátjaimnak" - válaszolta interjúnkban.

Hamlet - Nemzeti Színház
Hamlet - Nemzeti Színház

A mi osztályunk - Katona József Színház - rendezte: Máté Gábor

A kritikai és színházi közbeszédben az is egyértelmű, hogy ennek a produkciónak a Pécsi Országos Színházi Találkozón lett volna a helye. Tadeusz Slobodzianek darabja egy 1941. július 10-i eseményt dolgoz fel. A jedwabnei pogromot és a darab szerint ezerhatszáz - más források szerint körülbelül negyedennyi - zsidó férfi nő és gyerek halálát, akikre egy pajtát gyújtottak rá. 2000 májusáig, Jan Gross történész tanulmányának megjelenéséig ezt a tettet a náciknak tulajdonították, Gross kutatásainak eredményeképp azonban kiderült, mindezt német támogatással, német ellenőrzés alatt, de helyiek követték el. A dráma a lengyel kisváros tíz lakójának sorsát követi végig a húszas évektől 2002-ig, akik osztálytársak, közülük öten zsidók, öten keresztények.

"Az előadásból az iskolai környezetből kiindulva, annak megfelelően - egyúttal a sorstragédiákat ellenpontozóan - nem hiányzik a tiszta gyermeki játékosság, a bumfordin bájos mozgás, ugyanakkor kevés annál kényelmetlenebb és megrázóbb dolog van, mint a felnőttek táplálta, érzéketlen gyermeki kegyetlenség, amit Máté Gábor rendező - a didaxis határain belül tartva - a naivitással egyenértékűen jelenít meg a színpadon. Cziegler Balázs tanteremének berendezése, a görgőkön ide-oda tologatott padok az állandó bizonytalanságot és a változó nézőpontokat a mutatják. Füzér Anni kék, zöld, fehér, fekete egyenruhákba öltözteti a szereplőket. Ez egyrészt rímel a kiinduló helyzetre, másrészt viszont ahogy halad előre az emberi kor, a ruha marad, mint az emberre rákövülő jellem, a teljes változatlanság - s ez érthető az osztály falin kívüli helyzetre is -, de képes arra is, hogy az élet végességével, a bármikori halállal szembesítsen. A történet halottai atlétatrikóra, vászon fehérneműre vetkőznek, arcukra a tábláról fehér (kréta)port kennek. Ahogyan a tér, a jelmezek, a kellékhasználat, úgy ez a gesztus is sűrít: egyszerre szimbolikus és naturális, egyszerűségében játékos és megrázó.

A keresztény és zsidó gyerekek békében élnek egymás mellett, mindenkinek megvan a maga álma, a maga beteljesült vagy beteljesületlen szerelme, az ellentéteket közöttük a szovjet megszállás szítja fel, majd következik a bosszú a náci előretöréssel, a háború végén aztán az ő áldozataik ülnek tort. Ahogyan változnak a rendszerek, úgy változnak a szerepek a történelem forgószínpadán. Akad, hogy az egymással ellentétes politikai elveket vallók ugyanazt érzik, ugyanolyan szánalmasan gyávák, gyengék és brutálisak. Aztán vannak, akik végig kiállnak elveikért, akár bele is halnak azokba, mások uralkodó hatalomtól függően képesek váltogatni elveiket vagy azért, mert ez a túlélés záloga, vagy azért, mert gerinctelenségük zsigeri. Megint mások azt gondolják, kegyetlen tetteire a hazaszeretet ad felmentést. Ezt a sokrétegűséget sűrítik a színészek, akik bár valós életkorilag három generációt képviselnek, a darabbeli életkorokat tekintve a történet előrehaladtával képesek egymáshoz fiatalodni és öregedni - írtuk kritikánkban

A produkciót a legjobb előadás kategóriájában is jelölték a Színházi Kritikusok Céhének tagjai.

A mi osztályunk - Katona József Színház - az előtérben Bodnár Erika
A mi osztályunk - Katona József Színház - az előtérben Bodnár Erika

Vágyvillamos - Radnóti Színház - rendezte: Zsótér Sándor

Zsótér szokás szerint nem könnyű, ám hálás feladat elé állítja a nézőket. Erre kritikánk is bizonyíték: "Nőalakok beszélnek, egymásra sem nézve. Egyikük az üvegre tapad, feltartott kézzel, áldozati testtartásban. Így kezdődik Zsótér Sándor Vágyvillamosa a Radnótiban, minden szépelgéstől mentesen.

A Madách Színházban ma is látható egy emblematikus kép Tolnay Klári és Pécsi Sándor kettőséről az 1962-es A vágy villamosából, egy olyan korszakból, amikor amerikai drámák még nemigen futottak itthon. Azóta a darab színházaink örökzöldjévé vált, és érzelmességére az idők során érzelgősség is tapadt. A Radnóti Vágyvillamosának azonban már a címe sejteti, hogy ez az előadás sűrítettebb, szikárabb lesz annál, mint látni szoktuk - például a Radnóti szomszédságában, a Tivoliban, túl a 250. előadáson. Zsótér Sándor és Ambrus Mária díszlettervező újrafordították a szöveget, a finoman dekadens köd elszállt, és lényegre törő, néhol ironikus humorú szövegfolyam született, amely a kopogós, monológszerű párbeszédek zakatolásával fokozza a feszültséget.

Meghatározhatatlan, hol vagyunk: a New Orleans-i elysiumi mezőknél vagy a pesti Nagymező utcában, miért magyart tanít Blanche, és miért a Nők Lapja árát kéri a pénzbeszedő fiú. Nem csak a referenciák keveredése hökkent meg, hanem az is, ahogyan a kinn és benn bizonytalanságával játszik az előadás. A helyszín elveszíti a szerző instrukciója szerinti "feslett báját": a Zsótér-rendezés rögtön a hétköznapokból vett, mégis szürreális és rideg díszlettel hat. Egy lepusztult bérház udvarát látjuk, a fémkorlátok és rozsdás lépcsők azonban belső tereket is kijelölnek, a szereplők pedig többnyire az ablakon keresztül közlekednek, klímadobozokon lépkedve. Blanche alapállapota is ez a se kinn-se benn: ahogy megérkezik, a homályos üveg mögött látjuk is meg nem is. Torz módon érzékelik őt a többiek, de ő is torzítva látja a külvilágot. Mintha az ő fejébe látnánk bele, az ő megbillent mentális egyensúlya vetülne ki a tárgyi környezetre."

Vágyvillamos - Kováts Adél, Schneider Zoltán
Vágyvillamos - Kováts Adél, Schneider Zoltán

Legyen ön is színikritikus - szavazzon!