Emma

Az arc fogalma Isten fiában: Hit kérdése?

2012.10.10. 11:00

Programkereső

A Societas Raffello Sanzio Az arc fogalma Isten fiában című előadása abban az értelemben politikai színház, hogy egy igazán intim történeten keresztül több fontos társadalmi kérdésre reflektál. KRITIKA

A történet egyszerűen összefoglalható. Van egy középkorú fiú, aki magatehetetlen, öngondoskodásra képtelen apját ápolja. Az apa ül a tévé előtt, katatón állapotban bámul maga elé, és folyamatosan becsinál. Az üzletember öltönyét viselő fiú rutinosan cseréli a pelenkát, tisztogatja gumikesztyűben a kiszolgáltatott apját meg a személytelenül elegáns, minimalista térbe rendezett bútorokat az ürüléktől. Szakszerűségében és fegyelmezettségében mind katatónabbá válnak mozdulatai. Ahogyan pedig a széklettartás egyre nehezebben megy, úgy válik folyékonyabbá a pelenkák tartalma, míg egy ponton maga az apa locsolja az éjjeliszekrényre készített műanyag kanna barna tartalmát a makulátlanul fehér ágyra.

Societas Raffaello Sanzio
Societas Raffaello Sanzio

Úgyhogy aki azt hitte volna, hogy mindaz, amit a színpadon lát, amit a nézőtéren szagként érez, az maga a naturalizmus, csalódhatott, ugyanis Romeo Castellucci a színházi hatáskeltés érdekében vetette be ezeket az eszközöket. És nem csupán a Google adta találatok miatt élhettünk erősen a gyanúperrel, hogy az előadás elején néhány díszítő által bevezetett Gianni Plazzi nem önmagát alakította, hanem színészként karaktert játszott: a tapsrendre jóval fickósabban mozgott egy fizikailag retardált embernél.

Tapasztalatom szerint a közönségnek azon tagjai, akik ezt a helyzetet fiúként vagy lányként apjukkal vagy anyjukkal szemben már kényszerűségből átélték, a „mindezen túl levés" tapasztalatával, hideg személytelenségével nézték és fedezték fel az előadás teatralitásának logikai hibáit. Mert nekik joguk volt ehhez. Míg azokat, akiknek - szerencséjére - nem adatott meg, hogy szülejét ilyen állapotban lássák, még akkor is, ha tökéletesen tudatában voltak a színházi szituációnak, jobban megviselte a kevés, rövid mondatból felépülő történet.

Az, ahogyan az egykor feltehetőleg erős és tiszteletreméltó apa fokozatosan elveszti emberi méltóságát, és mindent, ami az apaszerepével és sztereotípiáival együtt jár. Az, ahogyan a fiú fokozatosan elveszti fiúságát és ebbéli sztereotip alárendeltségét. Az, ahogyan a fiú fokozatos önfeladással kerül közel apjához és fogadja el őt feltételek nélkül. Az, ahogyan egyre világosabbá válik, a fiúé a nagyobb odaadás, az apának „csak" el kell fogadni ezt a mérhetetlen önzetlenséget. A meg nem tapasztalttal, a remélhetőleg elkerülhetővel való szembesülés, az, amilyennek az ember a szülejét és magát nem akarja látni, nagyobb érzelmi csomagot jelent.

A fehér balettszőnyegre épített fehér szobabelső mögül a színpad teljes szélességében Antonello da Messina finom vonású, enigmatikus, szinte derűs tekintetű ifjú Jézusa néz szembe a közönséggel, előtte zajlik a leépülés és méltóságelvesztés. Nem szól hozzá kimondott ima, hiszen tevőlegesen nem tud segíteni. Ugyanakkor ezt a fiúi elhivatottságot csakis valamiféle fanatikus hit magyarázhatja. Egy olyanféle fanatikus hit, aminek anyagi manifesztálódását, a freskót, gyerekek dobálják kézigránátokkal felfegyverkezve.

Societas Raffaello Sanzio
Societas Raffaello Sanzio

Ki a bűnös? A hit tekinthető-e bármilyen tettre valós magyarázatnak? Kinek, minek a nevében vesznek rá bennünket, embereket a végletes önfeladásig menő tettekre? Ki a felelős azért, ha a hit zászlaját lobogtató farizeusok teret, hatalmat nyerhetnek? Ki visel gondot irántunk, emberek iránt? Hol válik el a magán- és a közélet? Romeo Castellucci kérdez, és kérdéseket tetet fel velünk is. Még akkor is, ha erős álláspontot képvisel az a gesztus, ahogyan az ipari alpinistákhoz hasonlóan megjelenő, arctalan feketeruhások összefújják fekete festékkel a képet. Még akkor is, ha egy állítással és egy tagadással zárja az előadást. Világítanak a felirarok: You are my shepherd. You are not my shepherd. Nem az Úr, hanem te vagy az én pásztorom. De ki a te, és ki az én? „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat"?

A bombarobbanások, az élesen visító hangok után megnyugtató madárcsicsergéssel zárul az előadás. Az idill azonban csak látszólagos. A kényelmetlenség viszont épp a saját lelki békénk és pontos öndefiníciónk megtalálása érdekében elkerülhetetlen.