Katalin

A 42. hét: Hétköznapi moralitás

2012.11.15. 07:00

Programkereső

Hogyan csinálja Pintér Béla? Akkor is ez marad a fő kérdés, ha A 42. hétben úgy jutunk el az egyáltalán nem megnyugtató végig, hogy a nagy rohanás közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni a lényegről. KRITIKA

Pintér Béla megint behúz minket a csőbe. Újra alkalmat teremt például arra, hogy szigorú kritikusai - akik közül egyet most is színre idéz, el is tűnődöm, micsoda perspektíva ez a céhtagoknak, már ami az örökkévalóságot illeti - arról elmélkedjenek, hogy a mai magyar színházi élet egyetlen all round szakembere sok mindenhez tényleg nagyon ért, de drámát azt éppenséggel nem tud írni. Mert az író Pintér már megint rengeteg szereplőt mozgat, akik egy agyonbonyolított, nyakatekert történetet mesélnek el, amire kár és bűn volna itt túl sok szót pazarolni.

Mert bár le lehetne írni az újabb meg újabb, váratlannál váratlanabb (néha azért könnyen kisakkozható) fordulatokat, de az csupán annyit mutatna meg, hogy Pintér Béla valamifajta ösztönös és - mai drámaíróink munkásságára tekintve nem túlzás azt állítani, hogy - kivételes zsenialitással bogozza egymáshoz a látszólag semmilyen módon össze nem illő elemeket. Párszavas tőmondatokkal, gyakran filmes célratöréssel, tűpontosan idéz meg társadalmi közeget - most a keményen, nagyjából a semmiért gürcölő középosztály prototipikus családját -, vázol fel időt és teret - naptár nélkül is világos, hogy ma zajlik a cselekmény, pesti kerületek sokszor látott helyszínein. Benedek Mari praktikus és beszédes jelmeztára, Tamás Gábor néhány hangsúlyos aprósággal telített üres tere, valamint a Kéménczy Antal irányította, hol itt, hol ott felbukkanó, megrendelésre a megfelelő hangulatot biztosító kamarazenekar színezi az ismerős összképet. 

Rengeteg apróság van itt, ami vagy aki mintha szánt szándékkal akarná elterelni a figyelmünket a legfontosabbról, vagyis a főszereplő, a szülész-nőgyógyász doktornő egyszemélyes, de seregnyi fő- és mellékszereplő által türelemmel végigasszisztált kálváriájáról. Dr. Virágvári Imola (Csákányi Eszter) élete tulajdonképpen rendben van, hiszen van neki odaadó családja, hálás páciensei, sőt éppenséggel olyan férfi is akadna az életében, aki nem csak a háztartási alkalmazottat, de oly sok év után a nőt is észreveszi benne újra. Szóval látszólag minden a legnagyobb rendben van, és természetesen ilyenkor szokott kiderülni, hogy egyáltalán semmi sincs rendben.

Nem is kell különösebben megkapargatni a felszínt, hogy észrevegyük, a család például nem is annyira szerető. Imola villámhárító szerepre kényszerül deresedő halántékú férje, Karcsi (Pintér Béla) és az előadás elején és végén egyformán, bár teljesen más okokból elviselhetetlen kamaszlányuk, Enikő (Roszik Hella) között. Az utóbbi kétségbeesetten próbál kitörni a borús családi körből, amikor túlérett udvarlóját, Kő Lászlót (Szakonyi Györk) megpróbálja becsempészni szülei közé és fölé (a bizarr figurának persze lesz még utóélete a darabban, nem is akármilyen).

Az Imolát körülvevő munkahelyi valóság sem éppen rózsás: a szélsőséges kontrasztok iránt vonzódó Pintér két várandós kismamán keresztül két életmodellt állít a nő elé. Ági (Enyedi Éva) és férje, az orvoskolléga Tamás (Friedenthal Zoltán) elviselhetetlen rajongással, Lola (Stefanovics Angéla) tűrhetetlen megvetéssel néz a gyermekáldás elé, hogy aztán végül ki-ki megkapja jutalmát és/vagy büntetését. Újabb ellentétet állít fel a szerző, amikor még két férfit vezényel a színpadra, akik eltérő módszerekkel és hatékonysággal keresik a nő Imola kegyeit. A szexuális frusztrációkkal küzdő Balázska (Quitt László) reménytelen eset, maga a megtestesült szerencsétlenség, míg a nagydumás, libidójával lépten-nyomon kérkedő celeb Boci (Thuróczy Szabolcs) erőlködés nélkül veszi le a lábáról az asszonyt. 

Ha most az a benyomásunk, hogy A 42. hét tökéletesen átlagos szereplőkkel zajló, ízig-vérig mai történet, amit népszerű szappanoperák forgatókönyvírói kevésbé ihletett napjaikon simán elirigyelnének, akkor nagyjából jó helyen keresgélünk. Az író Pintér valódi kihívás elé állítja sajátmagát, amikor egy nagyon régi, szolid teherbírású történetre gátlástalanul rápakolja a fent felsorolt szereplőket és másokat, valamint az itt szándékosan nem részletezett epizódokat. Mert hiába a rengeteg, jellem- és helyzetkomikumból egyaránt fakadó kacagás, a végére mégis összeszorul a szívünk, amikor rádöbbenünk, hogy Imola tökéletesen egyedül marad a karneválszerű forgatag közepén.

Valahogy úgy, mint a híres középkori moralitás főszereplője, Akárki. Azért és attól is Akárki lesz ő, mert az élete első, de talán még második ránézésre is működik, inkább jól, mint rosszul, bár messze nem hibátlanul, azt pedig maga sem mondja ki, mert ekkor még nem látja meg, hogy valójában csupán cél és értelem nélküli rohanás és kapkodás az egész - na persze, melyikünké nem? A legvégül szükségszerűen bekövetkező magány és az oda vezető út érvényes színpadi megfogalmazásához Csákányi Eszterre van szükség, és nem elsősorban amiatt, mert a színésznő majd' húsz éve a Kamrában már játszott egy nőnemű, Emma nevű Jedermannt Kárpáti Péter Akárki című színművében.

Csákányi most mintha egy pokolian evilági ringlispíl irányítófülkéjében ülne, ahonnan jól kivehetőek az előtte nagy sebességgel elsuhanó egyének és párok kontúrjai, de már túl késő lesz, amikor rádöbben, hogy fölötte is áll egy néma, fenyegető hatalom, aminek muszáj engedelmeskednie. Évtizedeken át hangyaszorgalommal építgetett világa az előadás szűk két órája - és a fikcióban a fogantatástól a születésig eltelő negyvenkét hét - alatt omlik porba. A társulat meglehetős homogenitással fogalmazó színészei mellett (és alighanem számára) üdítő élmény találkozni Csákányi Eszter ezernyi finom árnyalatot alkalmazó, a pintéri végletek között könnyed eleganciával sikló színészetével. Elsősorban az ő érdeme, hogy a Pintér-művek legújabb opuszának tagadhatatlanul meglévő belső aránytalanságai, kisebb következetlenségei fölött szemet hunyunk, s félve-rajongva bámuljuk őt: íme az Asszony.