Emma

Kálid Artúr: "Bízom benne, hogy lesz visszatérés"

2012.11.24. 16:33

Programkereső

A Bárkát az idei évadtól elhagyó színész korábbi, kőszínházi szerepei mellett két új előadásban is látható. A 2. váratlan szerelem a Kovátsműhely égisze alatt jött létre szeptemberben, míg az Antigonét a Gózon Gyula Kamaraszínház mutatta be november 9-én. A szabadúszó létről, a folyamatos tanulásról és az elkészült előadásokról is kérdeztük. INTERJÚ

- Hogy vagy most? Hogy érzed magad azokban a szerepekben, amiket jelenleg játszol?

- Nincs okom panaszra, annak ellenére, hogy ez egy furcsa évad. Tavaly még a Bárka Színház társulatának voltam tagja, de aztán hoztam egy döntést, aminek következtében szabadúszó lettem. Ez a mai világban merész lépésnek számít, hiszen egyre kevesebb a lehetőség, és aki nincs társulatnál, az majdnem biztos, hogy munka nélkül van. Nehéz volt ezt meglépni, de meg kellett, mert úgy éreztem, jót tenne a lelkemnek, ha nem maradnék tovább a Bárkákban. Ezután vártam, hogy mi lesz, és jöttek is a lehetőségek. Érkezett A 2. váratlan szerelem a Kovátsműhelynél, ami egy független produkció, aztán két héttel később megkeresett Berzsenyi Bellaagh Ádám azzal, hogy szeretné megrendezni az Antigonét, és ebben számít rám, mert neki én vagyok ma Magyarországon Kreón. Ez az előadás most a Gózon Gyula Kamaraszínházban látható. Úgyhogy perpillanat köszönöm, jól vagyok.

Kálid Artúr
Kálid Artúr

- A Bárkában továbbra is látható vagy.

- Igen, játszom tovább az eddigi előadásaimat. Egy kedves szerepemtől, a Tengeren című előadás Mr. Lockhartjától most elbúcsúztam, de ezt se temetném, mert lehet még ennek később reneszánsza.

- A szabadúszás nem újdonság a pályádon, hiszen '97-től tíz évig nem voltál állandó társulati tag, mielőtt a Bárkához kerültél volna. Van különbség az akkori és a mostani szabadúszó lét között?

- Három hónap szabadúszás után még korai lenne mérleget vonni. Ezek olyan fázisok az ember életében, amelyeket úgy kell felfogni, mint tanulást. Amikor az ember a saját lábára áll, minden egyes lehetőségért meg kell küzdenie, bizonyítania kell a rátermettségét. Az életemnek ezek a periódusai mind ahhoz segítettek hozzá, hogy egy alapos szakmai tudással, kellő elmélyüléssel bíró, a tehetségét folyamatosan karbantartani akaró színésszé váljak. Hál' Istennek az előző ilyen időszakban is minden évben volt legalább egy új bemutatóm, és a régiekkel együtt soha nem éreztem azt, hogy munka nélkül lennék.

- De most mégiscsak egyedül vagy, magadra utalva, míg egy korábbi nyilatkozatodban éppen azt emelted ki, mennyire fontos számodra a társulat jelenléte, az ott folyó kreatív munka, és hogy ebben a Bárka csapata különösen jó.

- Hét évig voltam a Bárka tagja. Akkor kerültem oda, amikor Alföldi Róbert lett az igazgató, de már előtte is játszottam a színházban két éven át, vendégként. Ez egy komoly periódus az életemben, ami alatt volt alkalmam megismerni a társulatot. A legnagyobb erényük a képlékenység, a nyitottság és a sokfelé mozdíthatóság. Azzal, hogy én onnan eljöttem, figyelmeztetni szerettem volna a színházat arra, hogy ezt a fajta alkotói szabadságot, frissességet és nyugalmat a sok vihar és a rossz döntések sorozata egyre inkább aláássa. Ebben a folyamatban én nem kívántam részt venni, mert nem szerettem volna végignézni, ahogy az emberek rosszkedvűvé, befelé fordulóvá válnak, amire végül már nem lehetne azt mondani, hogy társulat.

- Maradt még híd a visszatérésre? Alakulhatnának még úgy a dolgok, hogy igent mondj?

- Bízom benne, hogy változni fognak a dolgok, de ez egyelőre lassan folyik. A vezetésnek idő kell, hogy végre megnyugodjon a színház körüli bizonytalanság elmúltával. Most, hogy a Bárka betagozódott a Közszolgálati Egyetembe, a kapkodó lépések után végre megint lehet a munkára koncentrálni. Az Alföldi Robi távozása utáni első évadra akkor azt mondtam, ha ilyen szellemben folyik tovább a munka, akkor jó helyen vagyok. Sajnos idővel ez elforgácsolódott, de bízom benne, hogy lesz visszatérés.

Kálid Artúr - A 2. váratlan szerelem
Kálid Artúr - A 2. váratlan szerelem

- Említetted, hogy viszonylag hamar jöttek a felkérések. Válogattál is a szerepek között vagy nem mérlegeltél komolyabban?

- Kováts Kriszta felkérésére tulajdonképpen gondolkodás nélkül igent mondtam, még mielőtt olvastam volna a darabot. Ennek az oka, hogy felsorolta, kik lesznek benne az előadásban: Nagy-Kálózy Eszter, akkor még Széles László, Cserna Tóni, Sipos Vera és Kovács Ádám. Azt gondolom, ha az ember meghall egy ilyen névsort, szeretne hozzájuk csatlakozni. Aztán időközben Széles Laci helyett Lengyel Feri ugrott be, aki a Katona Színház egyik vezető színésze, és jó volt látni, ahogyan ő dolgozik. A mai napig él bennem egy még nyeretlen csikó, aki akar és képes is tanulni és folyton új impulzusokat befogadni. A 2. váratlan szerelem esetében ez is alapvető mozgatórugó volt, hogy miért vállaltam el.

- Miket tanultál, figyeltél meg?

- Példaértékű volt Eszter részvétele az egész produkcióban. Mindig örömmel látom, ha nem arról szól a színész jelenléte egy produkcióban, hogy hogyan tud abban minél jobban kiteljesedni és egy eszköztárat felvonultatni, hogy aztán elvigye a tejfölt. Eszter - miközben hihetetlen szakmai tudással rendelkezik - végig hatalmas türelemmel és figyelemmel viseltetett a kollégák iránt, és azt tartotta fontosnak, hogy az egész produkció legyen jó. Én az ilyen fajta munkákat szeretem, és a Bárkában is ezért volt jó lenni. A színész alkotó ember. Fontos, hogy olyan társulatnál vagy csapatban legyen, ahol ezt tudomásul veszik.

- Mit gondolsz a darabról?

- Az én életem úgy alakult, hogy rengeteg olyan produkcióban vehettem részt, melyek más-más szeleteit ragadták ki az életnek. Amikor elolvastam A 2. váratlan szerelmet, rögtön azt a kérdést tettem fel, miért kell ma ezt eljátszani, ha egyszer lehetőségünk lenne akár arról is beszélni, ami körülöttünk zajlik, például a független társulatok lehetetlenné tételéről. Miért nem ezt tesszük? Aztán amikor elkezdtem dolgozni, megpróbáltam ezeket a kérdéseket félretenni, hogy az adott feladatra tudjak koncentrálni. A darabnak egyébként nagyon sok értéke van, és tulajdonképpen a mára is reflektál. Néha keményen, és nagyon határozottan azt az álláspontot képviselem, hogy fölösleges alakoskodni és mást mondani, mint amit gondolunk, mert előbb-utóbb úgyis kiderül minden, és akkor már sokkal egyszerűbb és tisztább megmondani, hogy „én ezt és ezt gondolom a világról". Ha például elmész egy ellenzéki tüntetésre, és ott mondasz egy beszédet, fölösleges attól tartani, hogy azt majd hogyan fogják rajtad megtorolni, mert ha ez a gondolat beköltözik az emberbe, akkor már régen rossz. Ilyen dolgokról is beszél ez az előadás, behelyettesíthető a ma viszonyaira, és ha ezeket az ember megtalálja magának benne, akkor már máshogy tud benne létezni.

Antigoné
Antigoné

- Az Antigoné esetében mi volt a felkérés elvállalása melletti fő érv?

- Azt gondolom, ha az ember a pályáján összetalálkozik Kreón szerepével, elég butának kéne lennie ahhoz, hogy ne akarjon vele kezdeni valamit. Itt ez volt az alapkiindulás, de egyébként a nevek is inspirálóan hatottak. Vasvári Emese, aki osztálytársam volt a főiskolán, az ezerfelé alkotó Kis Dia Magdolna, aki a független színházi rendszer egyik ékköve, Turóczi Éva, akinek rengeteg vizsgáját láttam a főiskolán, ő is egy nagyon izgalmas személyiség, valamint Gera Marina, akit nem ismertem, de örülök, hogy együtt dolgozhatunk.

- Rajtad kívül kizárólag női színészek szerepelnek az előadásban.

- Ez egy nagyon érdekes kitaláció, amit majd a közönségnek kell visszaigazolnia, érvényes-e. Ádám [Berzsenyi Bellaagh Ádám, az előadás rendezője - a szerk.] nagyon sokat élt külföldön, kint is tanult, ezért más módon látja a világot, mások a kulturális gyökerei. Azt mondta, szeretné az Antigoné-történetet olyan szempontból megvilágítani, miként tolódnak el a férfi-női szerepek ma, mi az, hogy családon belüli erőszak, férfiközpontú társadalom. A rendezés játszik azzal, hogy itt a férfiszerepeket is nők alakítják - és nincs is elrejtve, hogy ők valóban nők -, és ez nyilván újabb gondolatköröket indíthat el a nézőkben.

- Hogy érzed magad Kreón szerepében? Egyenrangú félként áll előtted Antigoné?

- Már a próbák során elkezdtem észrevenni, hogy - tőlem szokatlan módon - többször határozottan és erélyesen, néha egyenesen agresszívan rendeztek el egy-egy helyzetet, vagy zárok le egy kialakult vitát. Érdekes volt ezt a pszichés folyamatot magamon megfigyelni. Néha úgy viselkedtem, mint egy dúvad, és nem a szerepben, hanem én, Kálid Artúr, a próbán. Időnként hozunk rossz döntéseket, de nekem sokkal szimpatikusabb, mikor valaki ki tudja mondani, hogy bocsánat, tévedtem. Ezt ritkán látjuk, mondjuk a politikában, és nyilván ezért is tartunk most ott, ahol tartunk, és alakult ki ez a két szekértábor, akik egymásnak feszülnek. Megnézte egy neves színházrendező is az előadást, aki azt mondta, ha akartuk, ha nem, arról beszélünk, ami most körülvesz minket, pedig mi direkte nem tettünk lépéseket ebbe az irányba, nincsenek benne ilyen jellegű utalások vagy mai szövegek. A darab örökérvényessége adja ezt, mert lényegében a hatalommechanizmust és a rossz döntésekhez való görcsös ragaszkodást feszegeti, aminek következtében mindent felégetsz magad körül, és mire észbe kapsz, már nincs körülötted egy ember sem, akivel beszélni tudnál. Nem egy hagyományos értelemben vett Antigoné­-előadást láthat a néző.