Gellért, Mercédesz

Nem lehet rajta nevetni

2013.01.14. 07:00

Programkereső

Amikor A Dohány utcai seriff véget ér, csendben felállunk és elhagyjuk a játékteret. Mohácsi János ismét briliánsat rendezett. De nem tapsolunk, mert a hallottakat nem lehet megköszönni. KRITIKA

Kertész Imre írja egy helyen, hogy "a huszadik századi történelem egyik legjellemzőbb vonásának azt tekinthetjük, hogy maradéktalanul elsöpörte a személyt és a személyiséget". Hogy Mohácsi Jánosék olvasták-e ezeket a sorokat vagy sem (magam azt tippelném, igen), illetve ha olvasták, milyen mértékben befolyásolta munkájukat, azt nem tudom. Az azonban biztos, hogy az író gondolatmenetét olyan metsző pontossággal és érzékenységgel előadás még nem követte le, mint A Dohány utcai seriff. Tekintve, hogy egy túlnyomó többségben kaposvári színészhallgatók által létrehozott darabról beszélünk, kézenfekvő, sőt elengedhetetlen lenne a színészek munkájának precíz kielemzése és értékelése - ám ezúttal ez nem fog megtörténni. Nem azért, mert nem érdemlik meg (ellenkezőleg!), hanem mert másfél órán keresztül vaksötétben játszódik az előadás.

Mohácsi János A dohány utcai seriff próbáján
Mohácsi János A dohány utcai seriff próbáján

A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház kamaraszínházzá alakított osztálytermében ülünk, körben székek, a székek közt keskeny járások. Díszlet természetesen nincsen, bár villanyoltás előtt még sikerül kifigyelni, hogy a teremben valamivel fejmagasság felett kifeszített damilok futnak, amelyek nagy valószínűséggel a színészek tájékozódását segítik. Aztán a teremre rátelepszik az áthatolhatatlan sötétség, és csak oldalt, a falon halványkéken derengő korongot látjuk, az egyetlen fényforrást, ami valamiféle megnyugvást, biztos pontot nyújthat a tekintetünknek.

Megkockáztatom, hogy A Dohány utcai seriff - ahogyan azt a cím is jelzi - a zsidó viccekről szól. Egész pontosan arról a folyamatról, amelyben a poén megszűnik a továbbiakban poénként működni, a holokauszt utáni konszenzusos nyelvhasználatról, amelynek figyelmen kívül hagyása maga jelenti az antiszemitizmust. Mohácsi János részéről éppen ezért végtelenül kegyetlen döntés, hogy az előadás első tíz percében másról sem hallunk, mint szalonnázó zsidókról, tréfás kedvű SS-tisztekről, a haldokló Kohnról, aki boltja miatt aggódik és egy másik (vagy ugyanazon?) Kohnról, aki nem sárga csillagot hord a Dohány utcai gettóban, hanem seriff jelvényt. Mert a vicc természete meg mégiscsak olyan, hogy az ember bár szégyenkezve, de kuncog, akkor is, ha éppenséggel a legmélyebb sötétség sejlik fel előtte. Ám mielőtt még a fekete humor végképp eluralkodna a teremben, feltárul az előadás szövegének másik rétege. Ezeket az elbeszéléseket a színészek maguk gyűjtötték össze a túlélőktől: ismerős-ismeretlen történetek, melyek kirajzolják az Endlösung stációit, a gettók kötelező sárga csillagától a marhavagonok és a haláltáborok valóságán át a minden katarzist nélkülöző, kiábrándító hazatérésig. A visszaemlékezések között újra és újra felcsendülnek a zsidóviccek csattanói, ám ezúttal már senkinek nincs kedve nevetgélni. Ellenkezőleg.

A Dohány utcai seriff
A Dohány utcai seriff

A kaposvári színésznövendékek (név szerint: Béli Ádám, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakos Máté, Rainer-Micsinyei Nóra, Tolnai Hella) Bánfalvi Eszterrel, Takács Nóra Diánával és Némedi Árpáddal kiegészült csapata mindvégig minimálisra redukált eszköztárral dolgozik. A teljesen elsötétített játéktérben minden egyes hangsúly, szünet és lélegzetvétel sokszorosára felszorzott helyiértékkel bír. Előadásukat az első perctől fogva közömbös természetesség jellemzi, már-már rideg objektivitás: nyilvánvaló, hogy a haláltáborok borzalmait sem eljátszani, sem újraélni nem lehet. Ezzel a fegyelmezett előadásmóddal azonban a hatás is jóval erősebbé válik: a közönségnek esélye sincs arra, hogy akár egy pillanatra is elkalandozzon figyelme, a visszaemlékezések a maguk kendőzetlen brutalitásukban áradnak felénk, miközben sem a látvány, sem a sötétben is állandó mozgásban lévő személytelen színészek nem segítenek a hallottak gyors és zökkenőmentes feldolgozásában.

Kovács Márton zenéje és effektjei tökéletesen igazodnak az előadás koncepciójához, színészek által közösen előadott dalbetétekkel a zsidó közösség legfontosabb énekeit idézi meg, ezáltal pedig egy érzelmi aspektussal tölti fel a mindvégig eltartott szöveget. A legjobb értelemben vett pátosz mellett azonban megjelennek a hétköznapi gúnydalok is, így például az előadást megnyitó acapella darab, amelynek szövege fokozatosan áll össze szótagokat kántáló szólamokból, mígnem az egész egy gyermeki dallamra felfűzött fortéban végződik: dó ré mi fá szó lá ti dó/ szalonnát eszik a zsidó. Kegyetlen és egyszerű, akárcsak a nácizmus logikája.

Bánfalvi Eszter - A Dohány utcai seriff
Bánfalvi Eszter - A Dohány utcai seriff

Van egy Örkény-egyperces, amely így szól: "Két zsidó megy az utcán. Az egyik kérdez valamit a másiktól. A másik válaszol neki. Eközben mennek. Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi. A másik válaszol rá valamit. Ezen néha nevetni lehet. Máskor nem lehet rajta nevetni. Ők pedig továbbmennek. Tovább beszélgetnek. Nehéz dolog ez."

Most épp hetedik évtizede nem lehet rajta nevetni.