Erzsébet

Valló Péter: "A gondolkodó ember már nagyon óvatos"

2013.04.01. 12:00

Programkereső

A jelenleg párhuzamosan két helyen, a Rózsavölgyi Szalonban és a Pinceszínházban is próbáló rendezővel szakmaiságról, erkölcsről, a politika mellőzhetőségéről, alternatívokról és a Nemzeti Színházról is beszélgettünk. INTERJÚ

- Az idei évadban már volt négy bemutatód, párhuzamosan készülsz az ötödikre a Rózsavölgyi Szalonban és a hatodikra a Pinceszínházban. Hogy bírod szellemi és fizikai energiával? Mikor van időd felkészülni?

- Én csak a színházzal foglalkozom, nem tanítok, nyaranta sem csinálok semmit. Felkészülök, próbálok, hazamegyek a próbáról, ismét készülök. Ez az egyik fele. Természetesen van egy másik fele is. Őszintén megvallva ugyanúgy többféle munkám van nekem is, mint mondjuk egy szobrásznak, aki akkor is dolgozik, amikor vázlatot készít egy leendő szoborhoz, és akkor is, amikor magát a szobrot faragja, de a kettő mégsem ugyanaz. Amikor például  Déry Tibor A napok hordalékában leírja, mondjuk az aranyesőt az ablak alatt, az is írás, de mégsem olyan, mint mikor a Feleletet írja. Én magam is bizonyos dolgokat a szívem legbelső csücskéből, mint állampolgár, mint férfi, mint apa fogalmazok és vannak dolgok, amelyeket létrehozok, mint egy olyan szakember, akinek az a feladata, hogy megalkosson egy szellemi, vizuális, akusztikai, stb. koordináta rendszert, amiben a színészek jól játszanak és a képességeik legjavát adják, és a nézők értik és élvezik a látottakat. A pasi a szomszéd sír mellől, amit épp próbálok, nem igényel tőlem komoly szellemi kapacitást. Nem olyan, mint mondjuk Holt lelkeket rendezni a Radnóti Színházban, vagy Éjjeli menedékhelyet Kaposváron. Az igazi kihívások azok, amikor az embernek ilyen nagy szellemi konstrukciókhoz kell felemelkedni, felnőnie. Ilyenből pedig nem vállalok el egy évben csak egyet.

Valló Péter
Valló Péter

- Hogy tudsz ráhangolódni azokra a munkákra, amik nem épp a szívügyeid? Hogy tudsz ezekben mégis teljes odaadással dolgozni, a legjobbat kihozni magadból és a színészeidből?

- Én negyven éve ezzel foglalkozom. Ez alatt a sok év alatt pedig kiverekedtem magamnak, hogy az esetek túlnyomó többségében szabad kezem legyen. Amikor azt mondtam, hogy nem a szívemből jön, akkor sem muszáj feladatról beszélek, mert nekem már nem muszáj.  Sokan mondják rólam, hogy nem tudok nemet mondani. Ez nem igaz. Az ilyen esetekben valamilyen egyéb, csak általam ismert szempont alapján döntök. Most például az merült fel, hogy olyan emberek kértek meg, akik különböző okokból fontosak nekem. Ezért döntöttem úgy, hogy nekem megéri ebben részt venni. És mivel én választom a feladataim többségét, ez már a ráhangolódásnak egy nagy részét megkönnyíti.

- Az emberi szempontok mellett volt-e más is, ami miatt vállaltad a feladatot? Mennyiben találod érdekesnek, izgalmasnak ezt az anyagot?

- A legérdekesebbnek magát azt a helyzetet találtam, hogy Pesten alakul egy ilyen különös játszóhely. Most még nem pontosan tudjuk, hogy merre felé halad, meg hogyan, de a benne működő erőkről mindenesetre azt látjuk, hogy ebből akár egy nagyon színvonalas dolog is lehet. Kétségtelenül egy kicsikét olyan elit valami, de ez egyáltalán nem baj. Nem hiszem, hogy állandóan a kommersz felé kell mindenben haladni. És azt gondoltam, hogy az én jelenlétem épp úgy, ahogy Jordáné, Szervété, Alföldié vagy Bagóé értékes lehet és valamilyen módon előre felé mozdítja ezt az egészet. Magában a műben van valami, ami mindenki számára elgondolkodtató lehet: képes-e két ilyen, egymástól nagyon messzi társadalmi, emberi, szocializációs státuszban lévő ember egyáltalán hangot találni egymással. Akár van az embernek a saját magánéletében ehhez valamilyen élmény anyaga, akár nincs, de akkor is sok ilyet lát, így teljesen el tudja képzelni ezeket a helyzeteket, tehát mindannyiunk számára ismerős vagy érdekes, így mindenkinek a szívéhez közel áll. Ezért gondoltam, hogy érdemes belefogni. Egyébként innentől kezdve csak baj van vele, de azért vagyok itt, hogy ezeket a bajokat megpróbáljam orvosolni. Az egyik fő probléma az, hogy ez egy regényből született színpadi szöveg, és a regényadaptáció egy nagyon cudar műfaj. Egy színházi embernek tényleg olyan, mintha husánggal vernék. Nagyon sok minden van, ami szemben áll a saját szakmánk szabályrendszerével és a színházi ember zsigerileg érzi, hogy ez most műfaj idegen valami.

- Említetted, hogy a döntésben, hogy a Rózsavölgyi Szalonban rendezz, jelentősen befolyásolt, hogy azzal, hogy a nevedet adod hozzá, segítheted az épp csak elindult színház ismertebbé válását, hitelessé tételét, sikerét. Ugyanakkor tudomásom szerint nem nyilvánulsz meg színházszakmai kérdésekben, nem adod a neved az itt zajló kezdeményezésekhez. Valahol azt nyilatkoztad, hogy mindig távol tartod magad a politikától, nem veszel részt a közéletben, az otthonodban és a színházban töltöd az idődet, de a politika most a színházban is erősen jelen van.

- Az én életemben mindig is jelen volt a színházban a politika, és azt hiszem, amióta színház van, abban mindig benne volt mindenütt a világon. Most és itt azért nagyon sarkos és elviselhetetlen a helyzet, mert teljesen kétfelé választódott a magyar társadalom és két egymástól teljesen eltérő értékrend szerint szerveződik a két fele. Az éppen hatalmon lévő elit pedig a saját értékrendjének megfelelően bekebelezi a közintézményeket. Mivel a színházak állami pénzből működnek, ilyen értelemben az önkormányzati pénz is állami, a hatalom részéről természetesnek és kézenfekvőnek tartom, hogy az éppen adott kurzus kisajátítja a színházakat. Hangsúlyozom, hogy ez mind a két oldalra érvényes, és ha lenne harmadik oldal, akkor arra a harmadikra is érvényes lenne. Ugyanakkor a kultúra oldaláról nézve rettenetesen káros, hogy a politika önmérsékletmentesen belefolyik olyan területek irányításába, ahol ez a tevékenység nagyon sok kárt okoz. De ugyanez volt a véleményem az írástudatlanság szélén ténfergő kommunista kultúrpolitikusokról is, mint a maiakról, tisztelet az akkori és mostani kivételnek. A politikusoknak, pusztán az önbecsülésük miatt sem lenne szabad közel jönniük a magunkfajta emberekhez, amilyen én is vagyok, vagy bizonyos kollégáim, vagy a szakmabéli társaim jó része. A kultúrában való felkészültségünk alapján kellene tartaniuk némi tiszteletteljes távolságot. Belekeverednek egy olyan közösség életébe, ahol mindenek lehetnek, csak szépek és okosak nem. És hát nem is azok. De ezt az "elnyomást" persze már régen elfogadta az ember, mint az életének egy keserves adottságát. Egyetlen egy módon lehet ez ellen védekezni, ha megpróbálja az ember a magyar állam működését, intézményeit és azok tisztségviselőit annyira távol tartani magától, amennyire csak lehetséges. Persze nem tudom, ha más állam polgárának születtem volna is így kellene-e tenni és gondolkodni, de a magyarral csak ezt lehet. Ez már negyven éves tapasztalásom.

Valló Péter
Valló Péter

- Igen, de ha mindenki így gondolkodik, márpedig a magyar társadalom többsége így gondolkodik, akkor semmi nem fog megváltozni. Azért kerülhetünk ilyen helyzetbe, mondják, mert nem teszünk magunkért, hanem beletörődünk a dolgokba.

- Én nem így látom.  A mozgalmár egy külön emberfajta, manapság aktivistának hívják. Szerintem én nagyon sokat teszek a társadalom ügyéért, legalábbis a társadalomban a magam értékrendjének az érvényre juttatásáért vagy képviseletéért. Azt, hogy kint az utcán harcolni kezdjek, akkor látnám helyesnek, értelmesnek, ha látnám a megoldást. Egészen addig, amíg a színházak állami pénzből működnek, márpedig nem látok ezzel szemben másik lehetőséget, addig a magyar politika mindig bele fog szólni, hiszen ő adja a pénzt. Az persze nem mindegy, hogy ki szól bele. A legnagyobb baj inkább ezzel van. Van egy jó római mondás: van szék, ami méltóságot ad annak az embernek, aki beleül és van ember, aki méltóságot a széknek, amibe beleül. Inkább itt keresném a probléma lényegét, és egyáltalán nem buzdítanék passzivitásra, inkább a politikát buzdítanám arra, hogy hagyjon bennünket békén, és hagyja, hogy a magyar társadalomban sokféle ember sokféleképpen gondolkodjon a saját vagy a közösség jövőjéről. A mostani megosztottság szép lassan az értékek felemésztődéséhez vezet. Ez pedig lehetőséget biztosít a politikának arra, hogy fokozatosan kivonja a támogatást a színházból és eljussunk ahhoz az egyébként nem kívánt szinthez, amihez már nagyon sok országban eljutott a színházművészet: van egy-két reprezentatív, kirakatba kirakott intézmény, hogy ne lehessen azt mondani, már nincs színházművészet, de valójában csak egy ilyen demó műintézményrendszer van. Nincs már lélegző, érvényes, élő kultúra, hanem demonstratívan van helyette valami.

- Ebben a helyzetben a függetlenek, az alternatívok jelenthetik a kiutat, nem?

- Úgy tűnik, mintha mindenki összeesküdött volna az alternatív színházak ellen. Pedig az lenne a legeslegutolsó valami, amihez szabad lenne hozzányúlni, és annak kellene a legnagyobb támogatást adni. Ezzel szemben támadják jobbról, balról. Mindenki volt fiatal korában valamennyire alternatív. Nálunk ráadásul ez egy nagyon erős szegmense a színházművészetnek, jeles alkotókkal. És nagyon megtermékenyítőleg hat nemcsak a kőszínházakra, hanem a közönségre is. Annak dacára mondom ezt, hogy én egy öreg profi vagyok. Ráadásul a pénzre hivatkozni is átlátszó velük kapcsolatban és komolytalan, olyan kevés pénzből dolgoznak. Nyilván politikai ízlést sértenek. Ami velük történik az igazi jövőfaló bűncselekmény.

- Annak idején úgy volt, hogy Bálint András mellett az Erzsébet téren épülő Nemzeti egyik vezetője leszel. Aztán a Nemzeti a város másik felén épült meg, és nem ti vezettétek. Amikor Jordán Tamás került a színház élére, te rendezted az első bemutatót, Weöres Sándor Holdbéli csónakos című színművét, ami azóta is repertoáron van. Alföldi Róbert igazgatása alatt is több alkalommal dolgoztál itt. Elképzelhetőnek tartod, hogy Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában is rendezel majd?

- Jelen pillanatban azt gondolom, hogy ez egy politikai terep. Én egész életemben megpróbáltam elkerülni azt, hogy politikailag minősítsenek, és azt elérni, hogy művészileg minősítsenek. Utálom a politikát. Lenézem, megvetem. Ezért aztán megpróbálok távol maradni tőle és próbálom a színházzal, mint olyannal leélni az életemet. Nem nagyon akarják engedni, ezt csak csendesen jegyzem meg. Ameddig ez politikai terep, biztos nem megy oda az ember, mert nem művészileg minősítenék, hanem politikailag.

Valló Péter
Valló Péter

- A felkérésre nemet mondani, az is politikai állásfoglalás, nem?

- Én ezt nem gondolom. Ha azt elmondom, hogy ebben a pillanatban nem tudok menni, mert nem azt néznék, hogy jót rendezek-e vagy rosszat, hanem mindenki politikai pártállása szerint nagyon örülne, hogy én ott vagyok, vagy nem nagyon örülne, tehát ameddig ez ilyen nagyon megosztó, addig nem megyek. Ugyanakkor fontosnak tartom elmondani, hogy nem muszáj mindig egyetérteni azokkal, akik irányítanak, akik a pénzt adják. Nem gondolom, hogy neked az egyetértés a kötelességed. Neked a műalkotás létrehozása a kötelességed. A legjobb tudásod szerint "a haza üdve javára". Neked semmi közöd ahhoz, akik most éppen vezetik. Vannak természetesen lelkiismereti kérdések, nem akarom azt mondani, hogy nincsenek, de egyelőre nem kényszerítenének bennünket olyan nagyon mély és szörnyű szembenézésre, mint Bartók Bélát, aki bocskaiban kezdte és az emigrációval fejezte be. Nem tartunk itt. Bár persze ki tudj, mit hoz a jövő. Amúgy a Nemzeti Színházból még bármi lehet, mert Vidnyánszky egy értékes színházművész. Lehet, hogy egy csomó ember ízlését nem fogja úgy kiszolgálni, mint az előző, de ugyanígy, az előző sem szolgálta ki egy csomó ember ízlését. Negyven év alatt az ember tényleg hozzászokott a Nemzeti Színház élén történő politikai indíttatású személycserékhez. Itt Magyarországon az ilyesmiben és még oly sok másban, soha nem volt kontinuitás. Ezért nem fejlődés van, hanem egymástól éles cezúrákkal elválasztott "helyben járás-szakaszok."

- Milyen kérdések foglalkoztatnak?

- Elsősorban erkölcsi kérdésekkel foglalkozom. Olyan kérdésekkel, melyek aztán alapvetően politikai kérdésekké válnak. A politikát egyébként nem úgy akarom távol tartani, mintha nem venném tudomásul, hogy az életnek egy része, csak én magam nem akarok politikai meghatározottságokba keveredni. Ennek egyébként a fő oka a generális csalódottság, és nem az, hogy én mindenféle félelemtől terhelve ne mernék odaállni politikai eszmék mellé. Szerintem itt jelenleg van egy nagyon tragikus, sorsszerű állapot, amiből nagyon nehéz politikai kiutakat találni. Nagyon erőszakosan, izomból persze át lehet valamit nyomni olyan emberek agyán, akik hülyébbek, mint lenniük kellene. De főleg az elmúlt húsz év negatív tapasztalásai után a gondolkodó ember már nagyon óvatos. A minket körbevevő erkölcsi ámokfutást érzem a legnagyobb problémának, mert amíg nem lehet megbízni egymásban, vagy tisztességesen, nyíltan egymás szemébe nézni, amíg nem lehet még csak kísérletet se tenni a konfliktusok rendezésére, addig úgysem lesz semmiből semmi. Se ezen az oldalon, se azon az oldalon. Sehol. Addig úgyis csak ez a káosz lesz és ez a reménytelenség. Egészen addig, amíg félig megzavarodottan magukban motyogó, gyűlölettel teli, önmaguktól, egymástól és mindenkitől elidegenedett emberek poroszkálnak az utcán, addig azok csak politikai lózungok maradnak, mint: "felemelkedő Magyarország" és "egységesen gondolkodó nemzet". Ezek nincsenek. Itt széthullott egyének vannak, akik kóvályognak a szürkeségben. Mindenki, aki ennél egy kicsit is felszínesebben és aktuálisabban látja, az valahogy a lényegét nem látja. Ha pedig valamiért keserűségre ok van, az nem az, hogy a Nemzeti Színházban milyen hatalomváltások vannak, ami mindig is volt, a kommunista érában épp úgy, mint manapság.  A lényeg sokkal inkább az - és Isten engem úgy segéljen, amúgy semmilyen nosztalgiát nem érzek a Kádár rendszer iránt -, hogy amikor én a '70-es évek legelején színházrendezőként kikeveredhettem a közönség elé a munkáimmal, ezerfős nagy, kivilágított termekben nyitott szemű, fogékony emberek ültek a nézőtéren, és nem kellett kihúzni, ha a görög mitológiából szerepelt valami hivatkozás egy színdarabban. Ezzel szemben most nyolcvan személyes fekete szobákban már a Krisztus életére vonatkozó utalásokat is kihúzom, pedig közben nagy keresztény ország lettünk. Egy lebutított, elhülyült, tönkretett, bezárkózott, kis lélekszámú közösség előtt állunk. Ezt a fejlődést bírtuk elérni az elmúlt negyven évben, amióta ezen a pályán vagyok.