Jenő

Velence, Gárdony, Agárd

2013.04.24. 06:58

Programkereső

Shakespeare drámái közül alighanem A velencei kalmárra rakta a legtöbb terhet a történelem, a mű születése óta eltelt négy évszázad. Ezért is felvillanyozó, ha valaki friss szemmel olvassa és mai aggyal gondolkodik el rajta. Stuber Andrea KRITIKÁja.

Mert a cselekmény több helyütt zavarba ejtő, és nem egykönnyen adja magát megértésre és elfogadásra napjaink olvasója-nézője számára. Kapóra jöttek tehát a Mohácsi testvérek, hogy a darab némely pontján új, avagy átírt jelenetek révén megoldási javaslatokkal éljenek, és "William Shakespeare alapján?" címszó alatt megtegyék ajánlataikat.

A maguk szellemes és átgondolt módján magyarázatot kínálnak egyre s másra, ami magyarázatra is szorul. Például azt mondják a Mohácsi fiúk, hogy egy szerető, féltő, gondoskodó apa nem hozza a lányát olyan helyzetbe, hogy valami ostoba ládikatotó határozza meg a sorsát. Vagy azt: nincs olyan, hogy két nő férfinak öltözik, jogtudósként beállít egy tárgyalásra, és senkinek nem tűnik fel semmi. Vagy azt: hirtelen felindulásból lányt szöktetni a családi vagyonnal együtt, ez nem a hosszú házasság titka. Vagy azt: egy zsidó apa, miután megtépte ruháját, istennel számol el/le a lánya elvesztése miatt. Vagy azt: Velencében a törvény meglehetősen kétes és rugalmas, s minden körülmények között azok hatalmát és javát szolgálja, akikét. És folytathatnánk tovább a felsorolást.

A Nemzeti Színházban A velencei kalmár bemutatója főként a műhöz való hozzányúlás és hozzászólás okán érdekes, élvezetes a drámát ismerő és azon korábban magában már sokat morfondírozó nézőnek. Ugyanakkor - adekvát módon - fejtörést is okoz, mert mialatt a szerzők néhány dramaturgiai nehézséget kiküszöböltek, támasztottak újakat. (Például avval az előzménnyel és következménnyel meg nem támogatott momentummal, miszerint Shylock az utolsó zsidó, aki még nem emigrált Velencéből.)

Mindösszesen azonban ez egy tipikus Mohácsi-előadás üdítő frissességgel, szóviccekkel, elevenbe vágással, locsogó tömegjelenetekkel, egyhelyben topogással, színészi egybemosódásokkal. Miközben az egészben markánsan megjelenik 2013 Magyarországának társadalma, számos gondjával, kínjával és abszurd humorforrásával együtt.

Mohácsi András díszlete nemesen egyszerű, tiszta - opálos üvegek, fények és fémek -, van valami tragikus fensége, vagy legalábbis bánatos borongóssága. Remete Kriszta jelmezei deréktól felfelé római tógákra hasonlítanak, míg a nadrágok háromgombos alja a kínai ruhaneműboltok kínálatát idézi. (Az utóbbi sem idegen az előadástól, legalábbis van rá poén a kilyukadó és rizst eresztő babzsák fotel kapcsán.) Kovács Márton ott húzza hegedűjét, ahol szokta, a színpadon hajladozva, a szereplők decens és mutatós kíséreteként. (Már jó ideje az a benyomásom, hogy Kovács Mártonék voltaképp mindig ugyanazt a zenét játsszák.) Ott szöszmötöl a blazírt kis ember is, Némedi Árpád, Lanzelo Gobbo alakjában. Meg is kérdezi tőle gazdája, Shylock, hogy kerül ide, tudniillik a keresztények kocsmájába. Mint vendég - feleli. Valamiből élni is kell.

A produkció, úgy tetszik, összegyűjtötte a Nemzeti társulatának azon tagjait, akik az eddigi tapasztalatok alapján a legjobban klappolnak a Mohácsi-féle verbálisan kreatív színházcsináláshoz. Mindenekelőtt közeget és csapatot alkotnak: jókedvű, bulizó, léhűtő, sülve-főve rasszista aranyifjú-társaságot, amelyben a velencei városvezető is szívesen időz és szórakozik. Sőt még a Portia kezéért kitűzött szerencsejátékba is benevezne a dózse, bár amúgy családos ember. Marton Róbert játssza, pontosan érzékeltetve a merőben pragmatikus ember veszélyességét. A többiek hangoskodó fiatalok, akik annyira hasonszőrűek, hogy az egyikük nevét - Farkas Dénes Saleriójáét - megjegyezni sem képesek.

Nincsenek is színészileg markánsan különböző karakterek köztük, talán csak Makranczi Zalán Gratianójáról mondható el, hogy ő még bornírtabb, hőzöngőbb és előítéletesebb, mint társai. Hevér Gábor Antoniója voltaképp csak azért vesz fel kölcsönt Szatory Dávid Bassaniója számára, hogy példát mutasson barátságból és önzetlenségből, hadd lássuk őt pajtásainál különbnek. (Hevér Gábornak van is két jelenete annak ábrázolására, hogy Antonio tisztességes ember. Fejét csóválja, ha egy zsidót kirabolnak, és rosszallja, amikor Portia befolyásolja a szerencsejáték végeredményét.)

Radnay Csilla Portiaként hozzávetőleg ugyanaz a kedves, öntudatos, fölényes, maliciózus nő, aki az Egyszer élünk harmadik felvonásának Ilonkája volt. Pazar, ahogy futólag eljátszik a homoerotika gondolatával, amikor kérőjéül egy nő is jelentkezik Gáspár Kata személyében. Egyébként is övé az előadás egyetlen derűs, meghitt, közvetlen emberi kapcsolata: szolgálójával, Martinovics Dorina bájos, bakfisos örömű Nerissájával.

Shylockot Gáspár Sándor adja, aki némiképp elkülönülő tömbje az előadásnak. (Úgy hat egyébként, hogy a színész még nem akklimatizálódott a Nemzeti Színház tér- és akusztikai viszonyaihoz. Ahogy sok más szereplő szövegét, úgy az övét sem mindig hallani/érteni a balkon első sorában.) Komótosan, darabosan járkál, kaftánja mintha vérbe ért volna. Megrázó jelenet, amikor az első rész végén a lányát gyászolja. És köszönettel vesszük, hogy ő is mond zsidó viccet. Elvégre épp egy zsidónak ne lenne humora? A másik erős drámaiságú figura Bánfalvi Eszter Jessicája. Kár, hogy a szerzők az események egy pontján egy családi megcsalási dráma bohózati hihetőségű szereplőjévé teszik őt.

Az előadás befejezése sötét és reménytelen. Alkalmasint Shylock is, Antonio is rájött arra, hogy sem a sértés, sem az elégtétel nem vált be. A leereszkedő vasfüggöny telibe találja és szétvágja a fontos dukátos ládikát. Mindenki vesztes.