Olivér

Csakazértis

2013.07.10. 06:58

Programkereső

Egy bécsi kiállítás a Leopold Múzeumban és egy bécsi előadás a Wiener Festwochenen áldozatokról, akik gyerekek voltak, és túlélőkről, akik gyerekkorukat és minden gyerekségüket elvesztették. Papp Tímea KRITIKÁja.

1. felvonás: Rajzok a felejtés ellen - Leopold Museum

Auschwitz 1,3 millió deportáltjából 232.000 volt 18 év alatti. Manfred Bockelmann célja az, hogy nekik, az őket takaró neveknek és számoknak, az anonim statisztikai adatok közül legalább néhánynak arcot adjon, hogy a felejtés ellen harcoljon. Hogy a haláltáborba került és ott elpusztított gyerekekre ne általában, személytelenül emlékezzünk, hanem tűnjenek ismerősnek, következésképp váljunk egyfajta kései kortárs tanúvá.

Rajzok a felejtés ellen
Rajzok a felejtés ellen

A képeken és a vásznakon testvérek, ikrek, egyedül levő kisfiúk, kislányok, kamaszok, egészségesek, fogyatékosak, zsidók, cigányok. Lengyelek, osztrákok, magyarok, oroszok. Az utolsó kép saját ruhában, az első kép kopaszon, tábori egyenruhában. Élettörténet, teljes név, keresztnév vagy csak egy szám. Bockelmann hatalmas vásznakra, szénnel rajzolja meg a nácik fotóin megörökített gyerekeket; a fehér alapon fekete szén vonalak puhaságával ellentétben áll a fotók személytelensége.

Nem jó érzés a portrékon szereplő gyerekek szemébe nézni, mert csak a hiányra, az értelmetlen halálra gondol az ember, arra, hogy mi lehetett volna belőlük, és rákényszerülünk az önvizsgálatra, arra, mit jelent egy ilyen helyzetben a humanitás, az együttérzés, a felelősség.

Rajzok a felejtés ellen
Rajzok a felejtés ellen

2. felvonás: Die Kinder von Wien oder HOWEVERSTILLALIVE I. rész - Wiener Festwochen

Robert Neumann bécsi születésű, még a harmincas évek második felében Nagy-Britanniába emigrált zsurnaliszta, regény-, paródia-, továbbá forgatókönyvíró és színházi szerző 1946-ban írt angolul egy könyvet, ami Londonban, Children of Vienna címen jelent meg, 1947-ben pedig már magyarul is, Bécsi gyerekek címmel kiadta az Új Idők Irodalmi Intézet Rt. A pátoszmentes történet a háború utáni első szabad télen, 1945/46-ban játszódik az osztrák fővárosban. A főhősök gyerekek: a 13 éves, koncentrációs táborok borzalmait átélt, seftelésben verhetetlen Jid, a hétéves Kócos, aki makacsul hisz abban, hogy az anyja visszatér és eljön érte, a 15 éves Eva, aki prostituálja magát, de szűz szeretne ismét lenni, aztán a 14 éves Goy, aki egy olyan táborban élt, ahol a bombázások elől  gyűjtötték össze a gyerekeket, és a teljes őrület és a teljes naivitás határán élő, a Führerbe szinte szerelmes Ate. Sajátos világlátásuk az ártatlanságból, a naivitásból, morálmorzsákból és az amoralitásból áll össze.

Az elvadult, az anarchia szabadságában túlélni akaró, ennek érdekében semmitől meg nem riadó otthontalan gyerekcsapat egy pincében talál menedékre, egyfajta otthonra. (Van velük még egy kislány, az alultápláltság miatt haldokló Pici, aki a regényben élő, meg-megszólaló karakter, az előadásban viszont egy baba, s ettől a produkcióban a vele törődő többiek karaktere kap egyfajta eszelősséget. De ennyire ne rohanjunk előre.) A felnőttek világából jellemzően "rosszak" érkeznek, őket a pincéből kitúrnák, vagy Eva szolgáltatásait vennék igénybe, de gyerekként, védendő fiatal életként, szeretettel senki nem kezeli őket. Egyetlen ember azonban szeretné őket megmenteni. Valaki olyan, akin szintén megszenvedett a felemelkedéséért, ha úgy tetszik, az életéért: az amerikai csapatokkal érkező fekete, Louisianából való H. W. Smith tábori lelkész. A szeretetre, az önzetlen együttérzésre azonban nincs begyakorolt válaszuk, ezt nekik is meg kell tanulni. De mivel nem bájos fikciós meséről van szó, hanem egy kiüresedett korszak fikciós dokumentációjáról, egy olyan írásműben, ahol a megélt valóság a városi legendákkal egybejátszik és összeolvad, természetesen nincs happy end, a gyerekek és a pap nem menekülhetnek el egy jobb világba.

Die Kinder von Wien
Die Kinder von Wien

A kisalakú, zsebben elférő regény nem kellemes, könnyed olvasmány, de tele van reménnyel, azzal, hogy minden borzalmak közt, felvérteződve a túléléshez szükséges személytelenséggel, kegyetlenséggel, elveszítve minden emberséget, igenis mindenkiben ott él a másikért való tettvágy. És talán valami olyasmiről is akar szólni, hogy mi az, amire egy posztapokaliptikus világban még vannak szavaink, hogy vannak-e, maradtak-e régi értékek, következésképp a fogalmak változatlan értelemben használhatóak, vagy az új világhoz új nyelvet kell konstruálnunk. És ezt próbálja - sikerrel - az adaptációt készítő rendező, Anna Maria Krassnigg teatralizálni.

A gyerekeket felnőttek játsszák. A legmarkánsabb a színészek közül Daniel Frantisek Kamen. A regény szerint Jid "tizenhárom éves volt, de termetre tíznek látszott. A szeme fénytelen, harmincöt-ötven esztendős férfiszem." Nem csupán külső adottságai miatt ideális választás a szerepre, hanem mert egy számmal nagyobb kabátjában, izgága mozdulataival, felcsattanásaival, a bécsi zsidó akcentust az amerikai angollal keverő megszólalásaival rendkívül szuggesztív erejű. Petra Gstrein Atéja csodálatosan egyensúlyoz a cinikusan elborzasztó és az agymosáson keresztülment, lelkileg teljesen érzelemmentessé tett kamasz között. Beszél a hallei polgári jómódról, arról, hogy az Adolf Hitler Iskolában osztályelső volt, hogy feljelentette-e családját azért, mert külföldi rádióállomásokat hallgattak, aztán mesél a bolondok házáról, arról, hogyan szökött el onnan és került bordélyházba. Zavaros történet, amelyben a borzalmak egyre fokozódnak, az "ilyen nincs" hihetetlenségével kapnak hitelt.

Az előadást az Anker kenyérgyár egykori üzemcsarnokában játsszák (ami egyébként koncerthelyszín, trendi loftirodákkal, loftműtermekkel körülvéve), ami egy hatalmas, széles, mély, magas hodály, üvegablakait befedték, így fénytelen, hideg (a szervezők azonban előrelátóan minden székre egy takarót tettek), rideg, személytelen. Drótháló itt, kibelezett matrac ott, a szedett-vedettségben ócska babakocsitól törött mosdókagylóig és korcsolyáig mindenféle, boldogabb békeidőket megidéző tárgy feltűnik. A fény-árnyék viszonynak, a megteremtett térnek és a lüktető hangkulisszának köszönhetően sajátos atmoszférát kap az előadás: mintha az álló időt szemlélnénk látszólagos kívülállóként, aki azonban bármikor bekerülhet önakaratán kívül is a történetbe. Kérdés persze, kinek a szerepét osztaná ránk a sors.

Die Kinder von Wien
Die Kinder von Wien

3. felvonás: Die Kinder von Wien oder HOWEVERSTILLALIVE II. rész - Wiener Festwochen

Pokol, szabadság, jövő - ezek a regény és az előadás kulcsszavai, és ezek azok a fogalmak, amelyek köré három alkalommal beszélgetést szerveztek nem csupán második világháborús szakértők, hanem a jelen problémáit kutató társadalomtudósok, a társművészetek képviselői, az előadás közreműködői és a közönség - egyébként igen aktív - részvételével.

A három szóhoz kapcsolódó releváns idézetek a Salon 5 kellemesen steril környezetében, az egyszerű fekete ruhába, öltönybe öltözött színészek tolmácsolásában, szöveghangsúlyokat, karakterhangokat megtartva, ám kontextusból kiragadva, teatralitásuktól megfosztva sokkal inkább hangzottak provokatívnak, és szólítottak fel - kit-kit vérmérséklettől függően - nyilvános privát megnyilvánulásra vagy továbbgondolásra, hogy a múlt fényében elemezzük jelenünket és jövőnket. Hogy emlékezzünk, hogy kibeszéljük az elfojtott emlékeket, hogy a borzalmak ne ismétlődjenek meg. Igen, naiv és idealista ez a hozzáállás. De mire menne a világ idealisták nélkül?