Olivér

Nemzetegyesítés felsőfokon

2013.10.05. 09:17

Programkereső

Az Uránia Filmszínház folytatja tavaly indított programját és széles vásznon mutatja be a londoni Shakespeare’s Globe előadásait. A 2013/14-es évadot az V. Henrik feldolgozása nyitotta. Dominic Dromgoole rendezése, miközben ünnepli az angol színházi hagyományt, képes volt XXI. századi gondolatisággal feltölteni a darabot.

 Valószínűleg a Met Live program sikerén felbuzdulva tavaly a Shakespeare's Globe is kiadta előadásainak HD minőségű felvételeit, a Globe hagyományába illeszkedően afféle „szegények színházát" teremtve ezzel (legalábbis elérhetőbbé téve azt, mintha kiutaznánk Londonba a három dimenziós élmény kedvéért), lehetőséget adva mindenkinek, hogy láthassa Shakespeare klasszikusait saját közegükben, napjaink legelismertebb angol (színpadi) színészeinek előadásában. Az Uránia Filmszínházban tavaly óta vetítik a Globe előadásait, az idei sorozatot az V. Henrik nyitotta.

Az 1598 körül íródott V. Henrik Shakespeare mind a kritika, mind a következő generációk művészei által legsokoldalúbban értelmezett darabjai közé tartozik, viszonylag egyszerű cselekménye ellenére is: egy fiatal, ambíciózus angol király jogot formál a Francia birodalom trónjára, az erősebb jogán elveszi azt, majd leszakítja hódítása legédesebb gyümölcsét, és nőül veszi meghódított királyság hercegnőjét. A darab mégis képes húsbavágó kérdéseket feltenni az uralkodás mechanizmusairól, a háborúban el- és el nem követhető bűnök közötti homályos határokról, és a határsértés következményeiről. A rendezés (Dominic Dromgoole, aki egyébként a Globe művészeti igazgatója is) mindvégig törekedett az önmaga által felépített értelmezés fenntartására.

V. Henrik
V. Henrik

A darab legtöbb kérdéssel kecsegtető aspektusa maga Henrik alakja. Az első két felvonásban még egy rátermett, keménykezű, de igazságos uralkodót látunk, aki az árulást halálbüntetéssel torolja meg, ugyanakkor hallgat tanácsadóira, hűbéresei hűségét és barátságát pedig megbecsüli és szeretettel viszonozza. Francia földön, hódításai közben azonban már joggal merül fel a kérdés, vajon hol van a választóvonal határozottság és kegyetlenség között? Egy város felprédálással való részvéttelen fenyegetése, majd később minden addig ejtett francia hadifogoly kivégzése korántsem tekinthető a XV. század lovagi eszményeivel egybeeső politikának. Jamie Parker játéka képes mindezeket a dimenziókat nyitva hagyni számunkra, a karakter körül lebegő kérdőjeleket nem hessegeti el, nem egyenesíti ki. Éppoly természetes gesztusa a francia koronaherceg teniszlabdás tréfájára adott könnyed szerva-riposztja, mint a vérmocskos arccal Isten és haza nevében harcba hívó zengzetes szózat, vagy épp a leendő aráját ostromló, a nyelvi akadályokon kölyökkutya-szemekkel és nagymosollyal áttörő szerelmes negédes suttogása. Ezutóbbi jelentben, a darab végéhez közeledve az előadás maga is kilép a szöveghűség nyújtotta egyértelmű keretekből, és a közönség felé ki-kikacsintóstand-up comedy-vé változtatja az udvarlás egyébként (Henrik számára) gyötrelmes perceit.

Bár a darab előzményeit jelentő két drámában a IV. Henrik első és második részében  Falstaff markáns szerephez jut, itt csak említés szintjén jelenik meg Shakespeare szövegében. Dromgoole rendezése mégis kidomborítani igyekszik a király jellemfejlődésében játszott szerepét. A feladatához fokozatosan felnőni akaró Henrik gyülemlő magabiztossága és uralkodói tartása a darab első harmadában mindvégig szembenállnak ifjúkori barátja, az egykorhetvenkedő és élvhajhász, ma már egy londoni taverna emeleti szobájában haldokló lovag egyre fogyatkozó erejével, kedvetlenségével és étvágytalanságával. Amikor megtudjuk, hogy Henrik flottája elhagyta Anglia partjait, hogy meghódítsa Franciaországot, látóterünket Falstaff épp a sírba ereszkedő teste uralja, jelezve, hogy a király végleg elhagyta ifjúkora utolsó mementóját is, és idegen partokra megszállóként érkezve kész felvenni ősei „véres zászlaját."

V. Henrik - Shakespeare's Globe Theater
V. Henrik - Shakespeare's Globe Theater

A Henrik seregében szolgáló walesi, skót és ír katonák megjelenítése külön alfejezetet nyit az előadásban. Fluellen (Brendan O'Hea), Jamy (Chris Starkie) és MacMorris (James Lailey) karakterei ugyan mind nevetség tárgyává lesznek rurális egyszerűségük, akcentusuk, vagy - Fluellen esetében - tudálékosságuk miatt, mégis ők hárman jelenítik meg a vagyonukban nemtelen, de szívükben nemes katona feltétlen odaadását, éppen abban a hadseregben, amellyel saját nemzetük évszázadok óta folyamatosan hadban áll. Írországot, Skóciát és Wales-t Shakespeare korának közhangja túlnyomó részt műveletlen, elmaradott népeknek állította be (például a XVI. század egyik legfontosabb angol költője, Edmund Spenser) és folyamatosan szembeállította a kultúráltság, ízlés, és moralitás fellegvárának tartott Angliával. A színpadon mégis a „kisebbségek" azok, akik az angol nemesek hősiessége mellett a legtöbbet teszik hozzá a győzelemhez, sokkal többet, mint a semmirekellő angol markotányosok, Pistol (Sam Cox), Bardolph (Paul Rider) és Nym (David Hargreaves) együttese. Ez az elkötelezettség nyeri el jutalmát Fluellen és Pistol magáncsatájában is ama bizonyos hagyma felett.

A kisebbségek létjogosultsága a ma Angliájában természetesen alapvetésnek, már-már közhelynek hat. A kortárs angol média és művészet a végletekig kiáll a „másság" (legyen az faji, nemi vagy vallási különbözőség) elfogadásáért, és elementáris erővel, egyhangúlag súlyt le minden olyan megnyilvánulásra, ami az alapvető emberi jogokat sérteni próbálja. Így nem meglepő, hogy Dromgoole is lecsapta a magas labdát, és amennyire lehetett, előtérbe helyezte a dráma ezen aspektusát. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy mindezek mellett az angol publikum képes hősként ünnepelni oroszlános páncélba bújtatott nemzetállami bajnokát, és közbetapssal jutalmazni a darab talán leghíresebb monológját, azt a mélyen patrióta felhangút: „A résre még egyszer, barátaim / Vagy tömjék be a rést az angol halottak!"

A díszletek és a jelmezek (Jonathan Fensom) egyaránt a klasszikus angol színjátszás hagyományait igyeztek követni - előbbiek terén minimalizmusra, utóbbiak esetében pedig történelmi realizmusra törekedtek. A dramaturgia mégsem nélkülözte a kortárs színházcsinálás néhány bevett kellékét: Henrik alattvalói sokaságát, a népet említve az alant állva tolongó közönséghez szól, sodronyinge pillanatok alatt egy térbe kerül a Hugo Boss ingekkel. Gesztusértékű az angol csapatok bevonulása is Franciaországba, amelyek a közönség soraiból törnek a színpadra, jelezve a honi hadak közösségét a Globe közönségével, és a színpadot úgy állítva be, mint leküzdendő idegen színteret. Ezek összessége a helyszín patináját kihasználó, ám ahhoz új elemeket is hozzátenni képes rendezést eredményezett, amely képes volt összekapcsolni a multikulturalizmusról és politikai hatalomról alkotott fogalmainkat Shakespeare 400 évvel ezelőtti kérdésfelvetéseivel