Emma

Pintér Béláék Kossuth-díja

2013.10.20. 10:33

Programkereső

A Titkaink legfőbb és egyben megbocsáthatatlan hibája, hogy nem kerülhetett be Pintér Béla tavaly megjelent drámakötetébe. Most várhatunk újabb másfél évtizedet.

Csalogató lenne a Titkainkat generációs darabnak nevezni (már ha egyáltalán értelmezhető ez a fogalom színházi keretek közt).  Az y-nemzedék szülöttei számára például egészen biztos, hogy színpadra idézett Trapper farmerek és orsós magnók világa, vagy az ellenzéki mellékzöngével futó táncházak nem többek történelmi anekdotáknál. Kis fejszámolással (legyünk megengedőek) azonban az is pillanatok alatt kiderül, hogy magának a szerzőnek sem lehet túl sok személyes élményanyaga a kádári besúgóhálózatokkal, és jó eséllyel az Aczél Györggyel elfogyasztott pertukból is kimaradt. Talán ez az időbeli távolság az oka annak, hogy Pintér Béla és Társulata minden eddigi próbálkozásnál pontosabban, társadalmi és politikai közhelyeket megkerülve tudta színházi napirendi ponttá tenni az évtizedek óta elkussolt ügynökkérdést.

A Titkaink a Pintérék mindeddig legerősebb előadása.

Ennek az erőnek ugyanakkor ára is van. Hiába látjuk felvonultatva a társulat másfél évtized alatt jól bejártott állandó stílusjegyeit, összetéveszthetetlen humorral, népi kultúra iránti feltétlen rajongással, annak ütköztetését az urbánus léttel (és igen, olykor elő-előbukkanó üresjáratokkal), a Titkaink minden eddigi darabjuknál sötétebb tónust ölt.  A téma nem engedi a könnyedséget: a középpontban ugyanis nem egy szociálisan vagy morálisan a társadalom perifériájára taszított alak áll, hanem egy kor, amely egyszerre tette bűnössé és áldozattá a benne élőket. Mert tévedés ne essék, ezúttal mindenki bűnös: ki árulásával, ki hallgatásával, ki bátorságával.

A cselekmény középpontjában ezúttal a népzenegyűjtő Balla Bán István áll (Friedenthal Zoltán), aki a váratlan felütésben megvallja pszichológusának-barátjának, hogy vágyaink tárgya nem más, mint hétéves nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva).  A pontos időt tekintve valahol a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején vagyunk (már van Bárdos Deák Ági és van Kontroll csoport, de még nincs enyhülés és nincs Coca-Cola), tehát amint az sejthető, antihősünk pillanatok alatt az államhatóság előtt találja magát. Megbízása: táncházas barátjáról, Imréről (Pintér Béla) jelentéseket készíteni, aki nem mellesleg a Vasfüggöny c. szamizdat kiadvány szerkesztője.

Pedofilokkal és ügynökökkel a főszerepben finoman szólva is nehéz elnyerni a néző szimpátiáját. A Titkaink mégsem a könnyebb utat választja: egyértelmű ítélet helyett komplex korképet ad, árnyalatokat mutat fel és okokat keres, nem pedig ujjal mutogat.  Thúróczy Szabolcs Szujója a pillanat törtrésze alatt vedlik át mindenkivel parolázó botlábú táncházas bohócból sértett tartótisztté, majd vissza -egyértelművé téve, hogy a két szerep legkevésbé sem zárja ki egymást. Szamosi Zsófia Beája hivatását tekintve meggyőződéses kommunista, otthon mégis gond nélkül együtt tud élni az ízig-vérig ellenzéki Imrével (pedig Pintér Béla Jézus-hippi parókája már önmagában felér egy partizánakcióval).  A kegyeket és Kossuth-díjakat osztogató kultúrcézár, Pánczél György (!) szerepében Csákányi Eszter ellenmondást nem tűrő despotát teremt, aki aztán néhány gyengédebb momentum erejéig mégiscsak felfedi a magányát és vigasztalhatatlan keserűségét.

A fentiekhez hasonló, majd minden alakot jellemző kettős játékra Tamás Gábor kevésbé finom, mégis telitalálatként jegyezhető díszlete ad magyarázatot: a háttérben mindvégig egy óriási orsós magnó fut, hol felvétel funkcióban, hogy lejátszásban. Minden, ami ebben a térben elhangzik, az rögzítésre kerül, s eközben maguk a színészek sem hagyják el soha a színpadot: a jelenet végeztével annak szélére ülnek, és onnan figyelik egymást.

Friedenthal Zoltán egy gyógyíthatatlan beteg enerváltságával lép színpadra, szégyene gyakorlatilag a nyitóképtől záróképig tart, eközben mégis képes felrajzolni pokoljárásának újabb és újabb stációit.  Kezdetben mártír, aki látszólag nem enged vágyainak, majd esendő, aki újra és újra felveszi és elbukja az ösztönei ellen vívott harcot, végül pedig gyermekeket elkábító, címlapokról ismerős démon.  Mellette pedig ott van a két tökéletesen megrajzolt gyerekfigura. Egyikük Stefanovics Angéla páratlanul megformált gyerekzsenije, aki intellektusával és kívülállásával jóval a többiek fölött áll és Enyedi Éva Timikéje, aki egy szeretethiányos kislány naivitásával csinál magából újra és újra áldozatot.

Van az előadás végén egy csodálatos jelenet. Napjainkban járunk, a pódiumon Bea és Szujó, a párt egykor hűséges kiszolgálói állnak, ezúttal az Élőlények Minisztériumának képviselői. Kegyeket és díjakat osztogatnak, s görgetik tovább a múltunkat. Többek között ezért nem generációs darab Titkaink.