Hortenzia, Gergő

Galambszárnyak suhogása

2013.10.28. 07:00

Programkereső

Vajon kinek tartozunk elszámolással bűneinkért? Istennek? A világnak? Vagy éppen önmagunknak? Ödön von Horváth darabja, A végítélet napja választ ad a kérdésre, méghozzá Bagossy László precízen megkomponált rendezésében. KRITIKA

Az, hogy Bagossy milyen jól bánik a színházi eszköztárral, hogyan képes hatalmas díszletelemek helyett csupán finom érzékeltetéssel, hang és fényhatásokkal különleges atmoszférát teremteni a színpadon, ebben a rendezésében megint csak bebizonyosodik. Ez az impulzusokkal teli, minden érzékünkre ható közeg egy csapásra felidézi bennünk például az elrobogó expresszvonat zaját, ehhez pedig elég neki pár ügyesen használt fény, és a rezonáló fémszerkezet ütemes kattogása. Anélkül, hogy látnánk valamit a vonatból, maradéktalanul megteremtődik annak illúziója, ahogyan a kinti vagy benti tér érzékeltetéséhez is elég egy óra vagy a Hold vetített képmása. Szcenikailag (ismét) erős előadást alkottak tehát a Bagossy fivérek - nagy szerepe van ebben Bagossy Levente díszletének, amely tökéletes keretet ad, akár pályaudvaron, viadukton, vendéglőben vagy esetleg egy drogériában játszódjanak a jelenetek.

A végítélet napja
A végítélet napja

Bagossy László nem először választ Ödön von Horváth drámát, és ahogy a Kasimir és Karoline (Örkény Színház, 2009) kapcsán, úgy itt sem kezdi el vérmesen aktualizálni a darabot - nem változtat a korabeli viseleten, nem ülteti át mai nyelvezetre a párbeszédeket, de az előadás olyan közel hozza a karaktereket és a konfliktusokat, hogy könnyen felismerhetővé válnak a ma embere számára is. Adott ugyanis egy falu, ami olyan kicsi, hogy az expresszvonat már megállásra sem méltatja, és ami tulajdonképpen bármikor és bárhol elhelyezhető lenne a mai viszonyok között is. Merthogy ebben a közösségben mindenkinek megvan a saját maga nyomorúsága, mindenki követ el hibákat, de egyvalamiben mindegyikőjük erős: hogy ítélkezzenek a másik felett. A végítélet napja a kisemberek a drámája, akik a saját korlátaik között vergődnek és végtelenül manipulálhatóak, éppen ezért szélkakas módjára, a látszat alapján fordulnak egyik vagy másik "falkabéli" ellen.

Az alapvetően komor, tragikus történetet azonban jól árnyalja Ödön von Horváth sajátos humora, amellyel szereplőit felruházza, és amely az emberábrázolásra építő Bagossy-rendezésnek is egyik meghatározó eleme lesz. Elég csak, ha az őrültségét tagadó, majd ugyanabban a pillanatban már hisztérikusan őrjöngő Fullajtár Andreára (Hudetzné), vagy a szelídnek titulált, de öklét rázó, fújtató Eötvös Andrásra (Ferdinand) gondolunk. A kisember-tabló maradandó alakja a Jordán Adél alakította pékné, akiből ízes tájszólással ömlik megállás nélkül a pletykaáradat, Elek Ferenc kimért, ugyanakkor bizonytalankodó, hol az egyik, hol a másik oldalra sasszézó Alfonza, vagy Ujlaki Dénes Vendéglőse is.

Keresztes Tamás és Fullajtár Andrea A végítélet napja c. előadásban
Keresztes Tamás és Fullajtár Andrea A végítélet napja c. előadásban

Kétségkívül telitalálat volt a főszereplő-választás is: Keresztes Tamás (Hudetz) kijelentései és mozdulatai első látszatra kényszeresnek és mesterkéltnek hatnak, mindezzel azonban nagyon is jól célozza meg a szabályok közé kényszerített, elfojtott indulatokkal teli, de mindenekelőtt kötelességtudó beamter alakját. Keresztes úgy hordja magán az egyenruháját, mintha mázsás súly nehezedne rá - hiszen Hudetz tudja, nem csúszhat hiba a munkájába, neki mindig és minden körülmények között teljesíteni kell. Így teljesen érthető, miért roppan bele az állomásfőnök saját mulasztásába, hiába győzködi magát arról, hogy nem az ő hibája a vonatszerencsétlenség. A végén Keresztes mosolya félelmetes: nem a felszabadult, inkább eszelős ez a vigyor, amely már jelzi, hogy az állomásfőnök elindult az őrület felé.

Párjában, Pálmai Anna játékában is tisztán végig lehet követni Anna jellemfejlődését: a kezdeti kacérságból olyan radikálisan vesz vissza, hogy később, fehér ruhájában már a szűz leányt állítja elénk, akit feláldoznak a hazugság oltárán. Különleges jelenet, amikor Keresztes és Pálmai kimerevített képben állnak egymással szemben: míg mindenki az állomásfőnököt és vele együtt a hazugságot ünnepli, addig csupán ők ketten, az igazság hordozói vannak megvilágítva. Álság és valóság néznek itt egymással farkasszemet. Az előadás egyik tetőpontja ez, először történik meg a szembesítés, amit Bagossy kellő hangsúllyal emel ki a történetből.

Keresztes Tamás és Elek Ferenc A végítélet napja c. előadásban
Keresztes Tamás és Elek Ferenc A végítélet napja c. előadásban

Az előadás felénél egy nagyon éles váltással (az egyik jelenet megismétlődik) kezdjük el érezni, hogy Hudetz pozitív megítélése hirtelen átcsap az ellenkezőjébe: a falubeliek most már az állomásfőnök ellen fordulnak, az ellen az ember ellen, akit addig ünnepeltek és védelmeztek. Innentől kezdve pedig a végkifejlet felé haladva egyre elvontabb síkra terelődik a darab, biblikus motívumok is megjelennek, például a pályaudvar, majd a viadukt tetejéről lehulló, fehér galambtollak, amelyek olyanok, mintha elsuhanó angyalszárnyakból származnának. Közeleg a végítélet, ez nyilvánvaló, amihez nemcsak a falubeli üldözők sereglenek össze, hanem az áldozatok szellemei is, mint túlvilági ítélő bírák. Az utóbbiakat felvonultató jelenet azonban, főként a zavaró hangosítás miatt, a nagy egészbe valahogy nem illeszkedik bele, hangulatilag megtöri Bagossy addigi kompozícióját.

A fém ütemes kattogása, az ismerős rezonancia azonban ezt is megmenti, jön a vonat és vele együtt közeledik az igazság pillanata is, szólnak a zakatoló harsonák. Hiszen a végítélet napja elérkezik, és kiderül, valójában ki dönt Hudetz sorsa felett. Íme, az ember - aki előtt felmegy a létra, mert megváltás nincs, mert azt a lehetőséget, hiszi vagy sem, már maga is eljátszotta.