Nándor

Szilánkok

2013.11.12. 06:58

Programkereső

Vér, zászló, csillag és rúzs pirosa: az egyiknek az élet pezsgése, felszabadulás, ünnep, érzékiség; a másiknak halál, rabság, gyalázat, kín. A Katona József Színház és a szabadkai Népszínház közös előadásáról, a Vörösről Ady Mária írt KRITIKÁt.

A három oldalról körülült játéktér apró, fényes, szürkés-fekete lencsével töltött medence, kicsi, emelkedő pódiummal kiegészítve. Cziegler Balázs díszlete nem attól különleges, hogy átgondolt szimbolikájával és érzékeny anyagiságával kilép a kulisszák hagyományos, alárendelt szerepéből, és az előadás motorjává válik. Kivételessége abban rejlik, hogy mindezt egyetlen, uralkodó látvány komponálása helyett egy sokrétűségét a játék szerves részeként felfedő közeg megteremtésével éri el.

Jelenet a Vörös c. előadásból
Jelenet a Vörös c. előadásból

Az 1942-es "hideg napok" 1944-es megtorlását feldolgozó Vörösnek ez a süppedékeny talaj az alapja. Tömegsír és mementó: föld, amely nem fedi be a halottakat, jéghideg, fullasztó víz, nyikorgó, lépteket elnyelő, szájakat betapasztó por, morális és emlékezetpolitikai ingovány, amely a brutalitást úgy stilizálja, hogy az jelzésként is sokkoló és nyomasztó, fizikai marad. Mintegy segítségül az elmondhatatlan elmondásához, a megmutathatatlan megmutatásához - mert a budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadása a szavak kényszerének drámája.

Brestyánszki Boros Rozália szövege dokumentarista jellegű történetszilánkok, magánemlékezetek szövete, amely a keretes szerkezet és a történetekben vissza-visszatérő, ismerős szereplők ellenére is töredékes és személytelen marad. Máté Gábor rendezése konzekvensen erősíti a benyomást, hogy bár nevek hangzanak el, sorsok villannak fel, a saját dráma megfogalmazhatatlan, átadhatatlan: a színészek a jelenetek között nemcsak szerepet cserélnek, de a színpadi szituációból kilépve felsegítik egymást, meglapogatják a fikció szerint bántalmazottat, megkérdezik jól van-e. Így a nagyon is konkrét, csontropogásig részletező beszámolók végül áldozat és agresszor kettősében, erőszak és hatalom mechanizmusaiban elszemélytelenedve állnak össze valami általánossá, amelynek perspektívájából az egyedi elemek - legyenek bár motivációk, gesztusok, nyelvek, jelvények, színek, tárgyak - relatívvá, kicserélhetővé, önmagukban értelmezhetetlenné válnak.

Jelenet a Vörös c. előadásból
Jelenet a Vörös c. előadásból

Az ünneplő ingek fehére a gyász színeként, az emlékül őrzött fénykép zsarolási alapként, a meggyilkolt kisbíró dobja a "magyarica" kisfiának szánt gyerekjátékként tűnik föl, a szerb nyelv fenyegető pattogása a szerelem szavaiban dallammá szelídül. Vér, zászló, csillag, rúzs pirosa: az egyiknek az élet pezsgése, felszabadulás, ünnep, érzékiség; a másiknak halál, rabság, gyalázat, kín. Civil lakosság ellen elkövetett magyar vérengzés 1942-ben, szerb tömeggyilkosság 1944-ben.

A háború közös nevező, de nem ok; az elmondhatatlanság pedig nemcsak a "szocialista testvériség" konszenzusos amnéziájára, a második világháborús délvidéki események '89 után is csak lassan enyhülő tabujára, de a tanulság nélküli gyűlöletre, az értelmezhetetlen erőszakra is vonatkozik. Mert a perspektívák relativitásában maga a világ rendjét ok-okozati relációkban helyreállító narratíva, gyógyító mese, a közös, konszenzusos emlékezet lehetősége kérdőjeleződik meg.

Kovács Lehel és Kalmár Zsuzsa a Vörös c. előadásban
Kovács Lehel és Kalmár Zsuzsa a Vörös c. előadásban

"Miért gyűlöltök ti minket?" - kérdezi keserűen a szerb kiskatonát (Kovács Lehel) magyar szeretője (Kalmár Zsuzsa). "Én szeretlek."-feleli a férfi elszontyolodva. Meztelenül, kiszolgáltatottan egyek, de a játékosan a lány fejébe nyomott jelvényes sapka végérvényesen elválasztja őket. Miközben a férfi sértődötten magára rángatná egyenruháját, a puha talajon bukdácsolva épp olyan végtelenül, szánni valóan emberi, mint a takaró alatt egyedül vacogó, ellenséges katonával háló nő. Lírai kettősük személyessé válva emelkedik ki az előadás fizikai iszonyatot stilizáló jeleneteiből, hogy a trauma mélyebb, lélektani dimenzióit villantsa fel.

Annál megrázóbb, ahogy a lányt megrendítően játszó Kalmár Zsuzsa később kemény, ajkát rúzsozva kegyetlenkedő, egyenruhás szerb tiszt szerepében tűnik majd fel - nincs megtisztulás, felemelkedés, a tragédiát értelmes egésszé kerekítő katarzis. Ugyanilyen hátborzongató, ahogy az emberi méltóságát a kivégzés előtti éjjelen is őrző, kifinomult, csendes, bibliaolvasó úriember (Fekete Ernő) udvariasan kijavítja a fogoly utolsó vacsorájából falatozó, a karóba húzás legnagyobb és leghosszabb ideig kínt okozó módszerét kéjesen ecsetelő őrt (Pálfi Ervin), hogy nem negyvenegy, hanem negyvenhét zsidót ölt meg.

Fekete Ernő a Vörös c. előadásban
Fekete Ernő a Vörös c. előadásban

Máshol militáns és civil határának groteszk összefonódásaként Pálfi Ervin tisztje konstatálja gúnyos-bosszús röhejjel a félig már agyonvert férj előtt feleségét megerőszakolni igyekvő kiskatona felsülését. Ez mintegy torz párjelenete a szexualitást az intimitás, a jelvények, egyenruhák, párbeszédképtelen identitások levetkőzésének-felfüggesztésének terepeként bemutató hálószoba-dialógusnak. A szabadkai és a katonás színészek egységes, dinamikus játékában minden mozdulatnak tétje van, és ahogy komoly fizikai felkészültséggel bemozogják a szűk, ingatag talapzatot biztosító medencét, folyamatos feszültséget teremtenek.

Ezzel illeszkednek a rendezés finom stilizációjához, amely a vér helyett használt vörös kendőkkel és a szétroncsolt bőrt idéző szövetdarabokkal úgy emelkedik felül a puszta vizuális borzongatáson, hogy az erőszak annál mélyrehatóbbá és gyötrelmesebbé válik.

Szirtes Ági a Vörös c. előadásban
Szirtes Ági a Vörös c. előadásban

Az utolsó jelenetben apró csavarral ér körbe a narratíva: az előadás elején sírjukból kiemelkedő magyar foglyok mezítelenül állnak, a megásott gödörbe pedig az imént még őket kommandírozó szerbek fekszenek - újabb visszafelé forgó történet kezdődhetne a "hideg napokról". És Szirtes Ági öregasszonya csak mondja, mondja fiának a neveket, halálnemeket, kínokat - az emlékeket, amelyeket nem szabad elfelejteni. Kialszik a fény, de a történet nem ér véget, a katarzis elmarad, a szilánkok éle nem tompul; a tabu feloldása csupán az első lépés a trauma feldolgozásának hosszú és talán csak közösen végigvihető folyamatában. De fontos lépés.