Jenő

Halálosan képzelt

2014.01.28. 06:58

Programkereső

Akár meg is próbálhatnánk összegyűjteni, hány ponton találkozik Molière darabja az Örkény Színházban nemrég bemutatott Képzelt beteggel. A művelethez valószínűleg nem lenne szükség többre egy, esetleg két kéznél. KRITIKA

Mindez persze csak akkor meglepő, ha az ember korábban még nem találkozott a Mohácsi-testvérek munkáival, minden más esetben evidencia: az alkotók ezúttal is inkább csak kiindulópontként tekintettek a drámára, alapanyagukat át-, és szétírták, egyszóval mai(bb) köntösbe öltöztették. Hogy ez a köntös most épp nagyobb lett-e a kelleténél, vagy még pont jó, az azonban nem minden esetben egyértelmű.

Gálffi László A képzelt beteg c. előadásban
Gálffi László A képzelt beteg c. előadásban

Tudható, hogy a Képzelt beteg Molière utolsó darabja volt, olyannyira, hogy a polihisztor-szerző épp az előadás közben esett össze a színpadon, majd néhány órával később meg is halt. Ebből a jócskán morbid színháztörténeti tényből indítja rendezését Mohácsi János, aki az előadás középpontjába ezúttal nem a tekintélyét fokozatosan elveszítő, hipochonder apát állította, hanem magát a nagybetűs Halált (nevet is adott neki: August Re Noir. Magyarul Fekete úr lehetne). Ám mielőtt még azt gondolnánk, hogy egy majd' három és fél órán át húzódó létfilozófiai eszmefuttatás került a színpadra, gyorsan tegyük hozzá: Mohácsi ezúttal is színtiszta vígjátékot rendezett, hol jobban, hol kevésbé jól elhelyezett poénokkal, időnként egészen fájdalmas szóviccekkel.

A Vég megtisztelő szerepe Debreczeny Csabának jutott, hogy rögtön az első jelenetben - némi kedélyes diskurálás után - közölje Argannal: hamarosan újra ellátogat hozzá. Ha pedig innen nézzük a Képzelt beteget, rögtön meg is találjuk az első csavart: Gálffi László kicsit hiszterikus, kicsit despotikus, és nagyon vak Arganja nem egy pszichológiai eszközökkel felboncolható valaki, aki a családon belüli pozícióvesztését kompenzálja random feltalált betegségekkel. Helyette egy átlag halandó, aki egy nyűgös reggelen szembetalálkozott a halállal.  Más kérdés, hogy ezúttal Gálffi esetében a remek koncepció inkább csak lefaragott a játéklehetőségek széles skálájából, figurája bár nem fullad rögtön unalomba, azért nem is tart ki három és fél órán keresztül.

Gálffi László és Debreczeny Csaba A képzelt beteg c. előadásban
Gálffi László és Debreczeny Csaba A képzelt beteg c. előadásban

Az Örkény színpada akár különösebb átalakítás nélkül is alkalmas lenne a gyászos miliő megteremtésére.  A játékteret körülölelő mindig fekete keret, a némileg szűkös belmagasság ezúttal mind az előadás kezére játssza a hangulatot, Fodor Viola ravatalra hajazó díszlete, benne megannyi felszúrt pillangóval (metafora lenne ez a fiatal szerelmesekről? Vagy egyszerűen csak szép kép? De miért nincs ez jobban kifejtve?) csak a már eleve meglévőt fokozza tovább.  Akárcsak Kovács Mártonék ezúttal horrorba csapó kísérőzenéje- jó lenne egyszer ezeket felvételről is meghallgatni már.

A gyász azonban csak a keretét adja a történetnek, mert miközben a Halál szinte minden pillanatban jelen van - hol csak beugrik egy kávéra, hol elvisz magával valakit, hol visszahoz - azért szó esik sok egyéb mellett a nagybetűs életről, sőt a szerelemről is. Ott van például az előadás talán legerősebben kidolgozott, és legizgalmasabb betoldása, Toinette és Béralde viszonya. Szandtner Anna kezdetben a commedia dell'arték világát idéző, szerelmesek körül sertepertélő nagyszájú szolgálólánya lehetne akár mellékszerep is. Nem lesz az. Jelenetről jelenetre hangsúlyosabbá váló kettőse Znamenák Istvánnal igazából önmagában elegendő lenne egy előadáshoz - hogy itt nem ők lettek a főszereplők, azt legfeljebb csak onnan tudni, hogy a színlapon valamivel hátrébb áll a nevük.

Az előtérben Szandtner Anna, Für Anikó és Gálffi László A képzelt beteg c. előadásban
Az előtérben Szandtner Anna, Für Anikó és Gálffi László A képzelt beteg c. előadásban

És felvillan egy pillanatra egy afféle kórkép is az egészségügyről - hogy melyik században járunk pontosan, azt a kezelési eljárások alapján nehéz lenne pontosan megsaccolni. Vajda Milán kuruzslója például távgyógyászat elkötelezett híve, és ami valamivel meglepőbb, összes többi testi kontaktusát (pl.: ölelés) is csak energianyalábokon keresztül hajlandó lebonyolítani. Ellentétben Epres Attila körzeti orvosával, aki másodállásban egyébként böllérként múlatja az idejét, vagy a nyíltan pszichopata Máthé Zsolttal, aki az előadás során még egy nyíltszíni boncolást is levezényel - érzékenyebb nézőknek ezen a pillanatokat a lekövetését kevésbé javasoljuk.

A hol következetesen végigvitt, hol elfeledett mellékszálakkal kivattázott előadás valószínűleg akkor bizonyul igazán működőképesnek, ha nem feltétlenül keresünk tartalmat a gegek mögött. Trokán Nóra szóvicc-cunamiját például Parti Nagy Lajos is megirigyelné, Polgár Csabával közösen közreadott minioperáját (amely kísértetiesen hasonlít Molière a darabhoz írt epilógusához) pedig akár az előadás csúcspontjának is tekinthetnénk. Hiába azonban a grandiózus zárókép, hiába a végéhez odatoldott tanulság - a kezdet és a vég között mintha kicsit minden lötyögne ebben az előadásban. Persze lehet, hogy épp ettől van neki életszaga.