Gellért, Mercédesz

Kínaiak a piazzán

2014.04.14. 06:58

Programkereső

Paolo Simioni immár tizenhatodik alkalommal tartott workshopot színészeknek Magyarországon. Az udinei kötődésű színművésszel tanítási módszeréről, Robert De Niróról és egy brazil focistáról beszélgettünk. INTERJÚ

- Mit jelent ma a színház?

- A modern civilizáció gyakorlatilag teljes egészében a Tízparancsolat második pontjának tagadásán alapszik. Isten nevét hiába ne vedd! - így hangzik az a verzió, amit ismerünk, de ez eredetileg arról szólt, hogy semmilyen képet nem szabad készíteni, mert az is istenkáromlás. Elképzelni egy társadalmat képek nélkül olyan lenne, mint a tenger víz nélkül. Különösen érvényes ez a mostani időkre, amikor minden a képről, a vizualitásról szól. Ez azonban nem feltétlenül jó a színháznak és a színészeknek, mert a videóművészek gyakran elfelejtik, hogy a középpontban az embernek kell lennie. Az én módszerem középpontjában a színész áll, ami rajta kívül van a színpadon vagy a filmvásznon, az csupán dekoráció. Ezt azonban tudatosítani kell a színészekben is.

Paolo Simioni
Paolo Simioni

- Miért, ők ezt nem tudják?

- Nem. Ahogy a képi technika fejlődött, szép lassan elfelejtették, ezért fel kell őket építeni.

- Máshogy kell foglalkozni egy filmszínésszel, mint egy színházi színésszel?

- Egy színész pszichológiai felépítése során lényegtelen, hogy színházban vagy filmben játszik. A színészet egy belső folyamat, amit a művésznek kell irányítania, nem a formáknak és szavaknak, amelyek körülveszik.

- Ma már a színészek nem számítanak olyan különlegesnek, mint akár néhány évvel ezelőtt, amikor az emberek akkor látták őket, ha elmentek színházba vagy moziba. Elég letölteni egy filmet, vagy otthon nézni egy színházi közvetítést.

- Erről van egy történetem. A kínai újév előtt meghirdettek egy nagyszabású bulit Róma egyik központi terére, a Piazza del Popolóra. Gondoltam, elmegyek, biztosan nagy buli lesz, sok kínai, finom kaják, ilyesmi. Ehhez képest a téren csak olaszok voltak, de ők rengetegen. A tér közepén felállítottak egy hatalmas színpadot, azon voltak a kínaiak. Táncoltak, énekeltek. De a tömeg mégsem őket nézte, hanem a színpad két oldalán elhelyezett hatalmas képernyőt. Az emberek ugyanis hozzászoktak ahhoz, hogy mindent úgy nézzenek, mint egy tévés közvetítést, vagy egy filmet. Pont ezért keresek mindig olyan előadótereket, amelyek nem emlékeztetnek a színpadokra, így a képernyőkre sem. Aki bejön, valóban a színészekre fog figyelni, és nem a körítésre.

- A színészi eszköztárnak egyik legfontosabb kelléke a nyelv. Egy nemzetközi workshopot ez mennyire határoz meg?

- Abszolút meghatározza, de ettől csak érdekesebb egy előadás. Amikor angolul kellett játszanom, kicsit úgy éreztem magamat, mintha gyarmatosítottak volna. Nálam ezért minden színész a saját nyelvén játszik. És a játékot szó szerint értem. Minden nyelvnek más a zenéje, de ezeket remekül össze lehet hangolni. A magyar például nagyon érzelmes és mobilis nyelv, így a szöveg könnyedén változtatható. Ez pedig működik az olasszal, amely strukturáltabb, de muzikálisabb is.

Paolo Simioni
Paolo Simioni

- Ki az a színész, akire azt mondaná, hogy a legközelebb áll a tökéleteshez?

- Czeszlak, Grotowski kedvenc színésze számomra mindig etalon volt. Persze sokszor előfordul, hogy a színészeket meghaladja az idő, és az egykori nagy alakítások ma már kissé manírosnak tűnnek. A régi nagyok is hajlamosak voltak arra, hogy elhiggyék, ők már tökéletes művészek, és nem kell készülniük külön egyetlen szerepre sem. Az különösen furcsa volt, amikor nemrég azt hallottam egy magyar színésztől, hogy bár nagyon szereti De Nirót, ő maga soha nem fog négy hónapig dolgozni egy karakter megformálásán, mert se ideje, se kedve nincsen hozzá. Szerintem ez a művész halála, amikor önmaga börtönében kezd el élni, és többé már nem nyitott a világra.

- De Niróra ez tényleg nem volt jellemző. A Taxisofőr előtt hónapokig taxizott New Yorkban, a Dühöngő bika előtt pedig amatőr boxversenyeken indult.

- Alázat volt benne, és ez a legfontosabb dolog az életben. Kissrác voltam, amikor a szülővárosom, Udine csapatába igazolt minden idők egyik focistája, a brazil Zico. Igazi művész volt a pályán, táncolt a labda körül. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a világ legjobb és leggazdagabb csapatai hívják, ő gondolt egyet, és elszerződött egy százezres kis olasz városba. Aznap, amikor megérkezett, az olasz szövetség vezetői Udinébe utaztak, hogy meggyőzzék, inkább a Juventusba kellene igazolnia. Apám kivitt a központi piazzára, ott tombolt az egész város, és mindenki fenyegetően rázta az öklét a városháza felé. Csodálatos élmény volt. Zico pedig mellettünk döntött. Nem érdekelte a körítés, a díszletek, csak a játék. Ez a tűz és alázat az, amit nem lehet megtanítani, és ami igazán naggyá tud tenni valakit. Legyen az színész, író, festő vagy baloldali középpályás.