Máté, Mirella

Dupla jég viszkivel

2014.04.29. 06:58

Programkereső

Van abban valami lehangoló, hogy Harold Pinter mennyire szobaíró. Mármint hogy folyton szobafogságra ítéli hőseit. Szereplői szinte soha el nem hagyják a zárt teret, még akkor sem, ha éppenséggel megtehetnék. Az utolsó pohár című egyfelvonásosban eleve nem mehetnek sehová, mivel a szerzői fikció valamiféle cellában vagy kihallgató helyiségben cövekelte le őket. KRITIKA

A mű ősbemutatóját maga Pinter rendezte Londonban 1984-ben, de írni talán előbb írta a darabot, mert Az utolsó pohár születésének lehet némi köze a chilei Allende-kormány 1973-as megbuktatásához és az azt követő Pinochet-diktatúrához. (A későbbiekben a Pinochet-rendszert és eredményeit, mondjuk így: árnyaltabban ítélte meg a világ közvéleménye, jelentsen is ez bármit.) A műben a diktatúra belügyi szakembere, nyomozója, kihallgató tisztje egy családon dolgozik: az elkülönítve őrzött apán, anyán és a hétéves fiúgyermeken. Meg akarja törni a családfőt, de hogy mi a cél és mi a tét, ez nem derül ki a vékonykának mondható színműből. Nemigen szokták egyébként egymagában előadni. Az eddigi két magyarországi bemutatóján mellétettek egy-egy másik Pinter-egyfelvonásost.

Kovács Krisztián, Nagypál Gábor - Az utolsó pohár
Kovács Krisztián, Nagypál Gábor - Az utolsó pohár

Bezártság (konkrét és átvitt értelemben), zsarnokság, fenyegetettség, a kegyetlenség kimunkált eszközei - hozzávetőleg ezeket prezentálja Pinter, különösebb részletezettség, indokoltság vagy mindenre kiterjedés nélkül. Nem tudjuk meg, hogy a fogolynak mit kellene aláírnia. Beszervezni akarják? Terhelő vallomást kicsikarni önmagára vagy másra vonatkozóan? Nincs adat. Nem zajlik verbális párbaj, intellektuális mérkőzés. Nem világos, hogy a letartóztatott férfi minek áll ellen és mitől törik meg. Lehet, hogy ő sem tud semmit a dolgai állásáról, ahogy mi, nézők sem. Foglya a helyzetének, ahogy mi is az övének. Talán éppen így adekvát ez a minimál színházi adok-kapok.

Feltehetően pusztán az érzet az, amit Pinter meg akar mutatni, függetlenül attól, honnan és hogyan nézzük. Szikszai Rémusznak, aki a Vádli Alkalmi Színházi Társaság, a FÜGE és a Stúdió K közös produkcióját rendezte a Ráday utcában, van szeme a világra, amely körülvesz bennünket. Három izgalmas színésszel, Nagypál Gáborral (Nicolas, a kihallgató), Kovács Krisztiánnal (Victor, a fogoly) és Parti Nórával (Gila, Victor felesége) vitte színre a művet. Természetesen nem konkretizál és nem aktualizál, mégsem mondhatni, hogy a lét általános fenyegetettségét vetítené ki ránk a Stúdió K kicsi, fekete terében. Az üresnek ható tortúra nyomán a kiszolgáltatott Victor végül megadja magát, s megteszi, amit rákényszerítenek. A rendező szép, sallangtalan megoldást talál erre: Kovács Krisztián nyilvánosan felolvassa a vallomását, amely csak magánhangzókból áll. De hiába veti alá magát a parancsnak, így sem sikerül megvédenie a családját, a kisfiát.

Parti Nóra, Nagypál Gábor - Az utolsó pohár
Parti Nóra, Nagypál Gábor - Az utolsó pohár

Van egy sajátos pillanat, amikor kihallgatás közben Nagypál Gábor szotyizni kezd. Utána egy büntetőrúgás jellegű lövést is megereszt: labda helyett egy felfordított vödörbe bikázik bele. És tényleg, szerepel a színdarabban egy mondat, amelyben Nicolas - képes beszédként - tizenegyesrúgást emleget. Ez a játékrész mégis kicsit kényelmetlenül hat - lássuk be, nem lehet mai magyar színpadon konnotáció nélkül szotyolázni. Senkinek. (Talán az egy Monori kivételével.) Ugyanakkor a stadion gondolata nem tűnne itt egészen idegennek, hiszen tudjuk, hogy forradalmi/puccsos időkben a stadionokat Dél-Amerikában fogolytáborként hasznosították.

Nagypál Gábor Nicolasa elegáns, fekete öltönyös, lakkcipős férfi. Gyakran látjuk profilból, amint szolgálatban iszik. Van egy bárszekrény funkciót betöltő, hosszúkás, állványszerű bútordarabja (a tetején talán eskütételre emelt kézfej-fogantyú/mobiltelefon-tartó), amelyből időről időre előveszi a viszkis üveget és a poharat. Közben próbálgatja a kommunikációt a fogva tartott értelmiségivel, akit Kovács Krisztián eleinte kis nevetésekkel, majd egyre inkább beborulva játszik. Az előadás kezdetén Kovács Krisztián hosszan járkál vödrökkel, amelyekből jégkockákat tölt más vödrökbe, fekvőtámaszokat közbeiktatva. A cselekvéssor funkciója ismeretlen, talán arra is szolgál, hogy a színészt megfelelő állapotba hozza. Az abbamaradás a hős szétzilálódásának kezdete. Hiszen közben akcióba lépett Nagypál Gábor, homályban hagyva, hogy ez a Nicolas miben mesterkedik és miért. Tiszteletért és megértését küzd? Magát vallásosnak mondó, lojális kormányszolgaként egy ellenséges elem rokonszenvét akarná megnyerni? Provokál? Trükkösen barátkozik - szomszédos vödörre ülve trafikál -, hátha akkor bizalmas információkat szerezhet? Hajtja az eredménykényszer, a bizonyítási vágy? (Az egyik jelenetben, amikor a feleség a szó legszorosabb értelmében megadná magát épp, megértjük, hogy munkatársai vagy felettesei figyelik Nicolast akció közben.) A férjéhez egy ízben szó szerint is kötődő asszonyt Parti Nóra adja szép ziláltsággal, kislányos durcás megvetéssel Nicolas iránt. A házaspár gyermekét Szikszai Rémusz elengedi, amennyiben nem hozza be a színre, csak a hangját halljuk, a kihallgatásának hangfelvételét.

Az utolsó pohár
Az utolsó pohár

A díszlet, ahogy a rendezés is, sok mindent fed, takar. Fóliafüggönyök mögött sejtelmes neonok égnek, máshol féldisznók forognak, bár ezt nem láttam jól, mert az én ülőhelyem felől takarásban voltak. A jelenetek között drámai-lírai képbeállítások villantak fel, amelyeknek bizonyára részük van abban, hogy a mű egyetlen igazán markánsnak tételezhető erénye, a feszültség nem teremtődött meg. A víziók feloldották. Nem tűnt fel, hogy maradt volna bármi is, akár egy utolsó csepp Az utolsó pohárban.