Emma

Virágzástól hervadásig

2014.05.07. 07:00

Programkereső

Federico García Lorca drámája, a Rosita leányasszony avagy a virágnyelv a Katalán Nemzeti Színház hatalmas színpadán finoman pasztelles, lebegő költészetű, intim előadássá vált. A produkción Papp Tímea járt. KRITIKA

A Rosita leányasszony vagy a virágnyelv című Federico García Lorca-darab - műfajilag: granadai költemény a kilencszázas évekből, több kertben, énekes és táncos jelenetekkel - 1935-ben keletkezett, az ősbemutatót Barcelonában tartotta Margarita Xirgú színésznő társulata, akinek a nevéhez több Lorca-darab premierje is fűződik. Magyarországon eddig mindössze két alkalommal játszották: az Ódry Színpadon 1964-ben és a Vígszínházban 1971-ben.  

Rosita leányasszony
Rosita leányasszony

A címszereplő, Rosita árva polgárlány, nagybátyjával és nagynénjével él. Szerelmese a szülei után, Argentínába utazik, s bár a fiatalember esküszik rá, hogy visszatér, az ifjú hölgy hiába várja őt, mert a távoli földrészen megnősül. Látszólag nem történik tragédia, nem hal meg senki, nincs lázadás a fennálló rend és az elvárások ellen, nincs erőszak, "csupán" az idő múlásáról és egy reménytelen szerelemről szól a darab.

A színpadot a fehér uralja, ezzel a színnel, az andalúz falvak és az Albaycín házainak színével képződik meg Granada, a jelmezeket jegyző Míriam Compte korhű ruháit bármely országban hordhatták volna, a hajtűk és fátylak azonban egyértelműen kijelölik a helyszínt. A díszlettervező, Sebastià Brosa a perspektívával játszik: a nyersszín padló a nézőtér felé lejt, a színpad az oldalsó paravánszerű takarások elhelyezése által befelé szűkül. A szerzői utasítás szerint a szoba melegházba nyílik, a hátsó tolóajtó tejüvege titkokat sejtet, egy színes virágokból fűzött füzér az életre, a lehetőségre, a szerelemre, Rosita jövőjére utal. A második felvonásra bekerül egy zongora - ezzel jutunk a szalonba -, és vörös rózsákkal díszített függönnyel kisebbítik a teret.

Rosita leányasszony
Rosita leányasszony

A három Vénlány családi állapota már a bekövetkező jövőt sejteti, virtusos jelenlétük, illetve a Nagybácsi megjegyzése, a "De még benne ég, benne izzik az ifjúság heve" mégis fenntartja a beteljesülést. A harmadik felvonás tíz évvel később játszódik, az üres házat fekete bőröndök töltik meg. Olyan a hangulat, mint a Cseresznyéskert utolsó felvonásáé. Egyetlen szereplőből nem veszett ki az energia: a Dajka még élteti a reményt, ő az, akiben működik túlélési ösztön, nem csupán vegetál. A történetet időtlenné emeli, a hangulat hullámzását pontosan követi Paco Ibáñez szentimentális csapdákat kikerülő zenéje.

Lorca magát egy alkalommal a társadalmi hivatást beteljesítő színház szenvedélyes szerelmesének nevezte, ilyeténképpen a Rosita leányasszony...-ból sem hiányzanak a nőket érintő kérdések, jelesül az, hogy a társadalom mit enged meg a nőknek, milyen előítéletek, legfőképp pedig milyen korlátok közt kell élni az életüket. A címszerepet alakító Carme Elias képes megmutatni, hogy hiába marad itt mindenki életben, az idő előrehaladtával a női vitalitás egyre veszít erejéből, a nő hiába válik egyre érettebbé, kiteljesedettebbé, mégsem valósíthatja meg önmagát, nem teljesítheti be vágyait.

Carme Elias - Rosita leányasszony
Carme Elias - Rosita leányasszony

"Minden illúzióm elveszett, és mégis, ha lefekszem, mindig a legszörnyűbb érzéssel ébredek: újra meg újra azt érzem, hogy meghalt a reménységem. Menekülni akarok, hogy ne lássak, nyugodt, üres akarok lenni... (talán egy szegény nőnek nincs joga, hogy felszabadultan éljen?) És mégis üldöz, kerülget, marcangolt a reménység; mint egy haldokló farkas, mely még utoljára harap egyet" - ad hideg fejjel, magára kívülről tekintve pontos állapotrajzot magáról Rosita. A színésznő a történet előrehaladtával egyre kevesebb gesztussal, egyre visszafogottabban játszik, az első felvonás röpdöső boldogságát felváltja a sorstalan befelé fordulás.

Rosita leányasszony
Rosita leányasszony

Joan Ollé rendezésének utolsó momentuma, az, ahogyan a feketébe öltözött Dajka, a Nagynéni és Rosita a színpad hátsó részébe sétálnak lassan, megtörten, de mégis méltóságteljesen, azt teszi egyértelművé, hogy a nő sorsa ebben a társadalomban eleve elrendeltetett, a konvenciók ellen nem tehet semmit, s ez a hervadás, sorvadás, beletörődő önfeladás van akkora súlyú tragédia, mint egy halál.