Gyöngyi

POSzToló

2014.06.13. 08:00

Programkereső

Ambivalens vagyok a POSZT-tal kapcsolatban, de ez nem most kezdődött, hanem tíz éve már - írja Forgách András, aki a pécsi színházi találkozón eltöltött napok élményeit foglalta össze a Fideliónak. MAGAZIN

Itt ülök a Hotel Palatinus portáján - mert csak itt lent van ingyen wifi, a szobában nincs -, és nézem a távozó színművészeket, ahogy a dög melegben vonszolódnak a csomagjaikkal, napszemüvegben, szalmakalapban vagy anélkül. Éppen Znamenák István fizet ki egy a szobájában elfogyasztott ásványvizet a portán, nagyokat sóhajtozva a kurta éjszaka után. Nyakában még a fesztivál piros szalagra kötött kártyája. Jövés és menés. Én vasárnap délben zuhantam be, este már a Fényevőket néztem, mint szakmai hozzászóló. (Közben Znamenákot megtanítottam az internetre való feljutás trükkjére, mert mégis lezökkent mellém, a nagy bőrgarnitúra egyik foteljébe, hogy még a hazaindulás előtt megnézze, mi újság a nagyvilágban vagy letöltsön néhány képet. Egyébként az egyik éjjel a Király utcában nagyon finom, kissé illatosított szivart is kaptam tőle ajándékba.)

Forgách András a szakmai beszélgetésen
Forgách András a szakmai beszélgetésen

Ambivalens vagyok a POSZT-tal kapcsolatban, de ez nem most kezdődött, hanem tíz éve már. Úgy érzem, szellemi pezsgés nem jöhet létre pusztán az előadások egymásutánjából, bármilyen jók is azok az előadások, az egész egy kissé mechanikus és üres. Nem tudom, pontosan min múlik. (Illetve talán tudom, de az szétfeszítené ennek a jegyzetnek a kereteit.) Ezzel együtt lehet kellemes az ittlét, most is többnyire az volt. Bizonyos találkozások csak itt jönnek létre, félszavakban is rengeteg mindent elintézhet, aki el akar, mint egy tudományos konferencia szünetében.

Viszont üdítő volt figyelni, milyen előnyére tud megváltozni egy előadás egyetlen nap alatt. A Fényevők első nekifutásra tele volt zökkenőkkel és üresjáratokkal, másnap, amikor a Szorul a hurok végén a Művészetek Házából ismét átvágtattam az előadásra, és húsz perc híján újra megnéztem az egészet, sokkal valóságosabb, költészettelibb és szenvedélyesebb volt a világa. Kezdett egy Ascher-előadásra hasonlítani. Ez a POSZT-on szinte minden előadással így van, első előadást nem is szabadna tartani, általában a második az érvényes. A színházi mitológia forditva működik, általában a premier utáni második előadást érdemes kihagyni. A Szorul a hurokból csak egyet tartottunk, teljesen más körülmények között, mint Pesten, de valahogy úgy alakult, hogy igen sokan voltak rá kíváncsiak, és állítólag, tűzrendészeti okokból, a zsúfolásig telt (130 néző!) nézőtérre már nem jöhetett be egy maroknyi csalódott ember. Az én filozófiám az, hogy mindenkit leültetek, de itt határt szabott eme rögeszmémnek a tűzrendészet és a helyiek bírságtól való félelme (valamint az, hogy hátul, a színpad mögött készülődtem a fellépésre Bánfalvi Eszterrel és nem tudtam beavatkozni). Az előadás jól ment, talán ilyen jó még soha nem is volt. Az történt, hogy már az elején a nézők egy csoportja váratlanul nevetni kezdett, olyan pontokon is, amelyekről nem is álmodtuk, hogy esetleg mulatságosak. Ettől Kati (Takács) valósággal megtáltosodott. Hirtelen élni kezdett a szöveg végtelen iróniája, és az átalakult térben a nézők egybeláttak és éreztek olyan dolgokat is (köszönet Vörös Robinak a térszervezésért), amelyek eddig gondosan le voltak választva egymásról. Valami megszületett. Nem tudom, folytatódik-e még ez a sorozat, de mi utána olyanok lettünk, mint a babazsúrban kuglóffal és kakaóval jóllakott kisgyerekek, amint tejszínhabos szájjal rohangálnak. A tudálékos, mindentudó nevetés néha nagyon idegesítő tud lenni a színházban, vannak emberek, akik ezzel a nevetéssel jelzik a világnak, milyen mélyen értik az előadást, hangosan nyerítenek, lehetőleg előbb, mint bárki más, de most itt a szöveg, amelynek azért megvan a bonyolultsága, ezektől a kacagásoktól hirtelen könnyed és könnyű lett, a jelenetek érzékisége pedig átütő volt, mert a színészek a tér mélységében játszottak - Pesten szinte síkban: ösztönös új gesztusok és mozdulatok és hangok születtek.

Takács Kati és Forgách András a Szorul a hurok c. előadás próbáján
Takács Kati és Forgách András a Szorul a hurok c. előadás próbáján

Nagyon izgalmas szakmai beszélgetést ültem végig Máté Gábor Vörös-rendezéséről, ahol Rényi András és Szerbhorváth György voltak a hozzászólók. A saját hozzászólásaimról nem beszélnék - Ascher- és Mohácsi-rendezésekhez való beszélgetésre kértek föl, mindkét rendező világát nagyon szeretem, és mindkét rendező pályája érdekes szakaszához érkezett, manapság több fogást lehet találni a rendezéseiken, mint korábban, és lehet értük nem feltétlenül rajongani, de akkor ezek egy ilyen beszélgetés során nem megkerülendők. Különben eleve nehéz a fürge és frappáns válaszokra bármikor kész, élő beszédben pompásan fogalmazó Aschert provokálni, mert amennyire szereti a jogos kritikát, annyira idegesíti is tulajdonképpen ez a fajta nyilvános élveboncolás. Most még egy darabbeli jelenetet is sikerült rekonstruálnunk, mert sokadszor ismételtem egy bizonyos jelzőt - "baljós" -, mire Tamás azt mondta, ha még egyszer megismétled, hogy baljós előadás, megütlek. Mondtam neki (mint Nagy Ervin Bezerédinek a színpadon) "Üss meg!", ez nevetésbe oldotta az álfeszültséget.

Fiatal koromban nagy élményem volt Kaposváron, amikor néha bejutottam a hétfői főpróba utáni megbeszélésekre. Babarczy szikrázóan okos, szenvedélyes és könyörtelen kritikái és analízisei felejthetetlenek - egy-egy ilyen megbeszélésen annyit lehetett tanulni, mint máshol egy év alatt. Nemrég élvezettel hallgattam Zsámbékit is a Dilettánsok főpróbája után, ahogyan az előadás pillanatnyi állapotát boncolta szét a színházi titkárság mellett a gangon bérelt hajdani fogászati rendelőben, tényleg olyan volt, mint egy érzéstelenítés nélkül végzett műtét: annak a kérlelhetetlen szigornak és részletgazdagságnak általában a közelébe sem juthat el egy kritikus - de persze nem is ez a funkciója a színikritikának -, mert  egyszerre, mondhatni 3D-ben van szó mindenről, és mivel még lehetőség van a változtatásra, ez igazi szellemi kaland. Ascher híres arról, hogy az utolsó pár napban hogy föl tud támasztani reménytelen helyzetűnek tetsző előadásokat is.

Széchenyi tér
Széchenyi tér

A Vörös vitája amúgy nagyon instruktív volt, különösen Szerbhorváth György állítása hökkentett meg az egyszerűségével és evidenciájával, miszerint a kölcsönös gyilkolódzások (magyarok a szerbeket és zsidókat, szerbek a magyarokat, mindegyik a megfelelő idősávban volt hol gyilkos, hol áldozat) a földről szóltak, és ezt a tényt a történettudomány alig dolgozta föl, arról nem beszélve, hogy Szerbhorváth Zentát is megemlítette, ahol azért is lehetett olyan erős a nyilas párt a háború alatt, mert földet ígértek az embereknek. Meglepő módon 1500 nyilas volt Zentán - ugyanott, ahol a nagyapám 19-20-ban tanító volt, ahol nagyon szeretett élni, és ahol nagybátyám is csecsemősködött, mielőtt a 1921-ben kivándoroltak volna Palesztinába, és ahová, éppen a jugoszláv háború kitörésének pillanatában, elutaztunk a nagynénémmel. Gyönyörű ott a Tisza, az emberek gyanakvóak voltak, és még a zsidó temetőig sem jutottunk el.

Znamenák immár harmadszor jött vissza és indult el, közben az Iphone-ján már bekapcsolt GPS-e a szállodai előcsarnok asztalán tehetetlenül ismételte, hogy indulni kéne már (nem egészen értettem, mit mond a géphang), mert mint szenvedélyes szivaros a szenvedélyes szivarosnak, bevezettem a Toscano rejtélyeibe. Kapott is egy fél Toscanót tőlem (ez az a szivar, amit ketté kell törni, és amelyet Jancsó Miklós honosított meg honunkban, hosszas olaszországi tartózkodása után), és amelyre most, ezt a blogot megírván, magam is rá fogok gyújtani, a napfényverte Király utcán.

Pécs, 2014. június 8-12.