Gellért, Mercédesz

Kisvárda: állomás vagy végállomás?

2014.07.07. 08:00

Programkereső

Leszáll az ember Kisvárdán a vonatról. Mögötte négyórás út, előtte a pizzéria udvarában magasodó, fából ácsolt korona - csüngők és a színes kövek hiányoznak, a keresztet is kiegyenesítették -, alatta a berendezésből ítélve akár szabadtéri esküvő is rendezhető. Egy ilyen megateátrális felütés után mi jöhet még? Az évi rendes fesztivál, természetesen. MAGAZIN

Kezdjük a tavalyi huszonötödik és az idei huszonhatodik közt történt helyi változásokkal. Térkövezték a főutcát, a művelődési ház előtere már-már lounge, süvít a wifi három csatornán - hol az az író, akit néhány éve még megmosolyogtunk a Van wifi? kérdése miatt?! -, a lengén öltözött marcipánfigurák eltűntek a szintén jelentősen átalakított cukrászda polcairól, helyükbe paleo sütemények kerültek, az Ali baba kínai büfét központi támogatással fejlesztik, elmondások szerint a fürdő továbbra is kellemes hely. A város tehát épül és szépül, úgyhogy remélhetőleg a szálláshelyek minősége is hamarosan elér majd egy, már valódi csillagokkal értelmezhető komfortzónába.

A revizor c. előadás egyik jelenete
A revizor c. előadás egyik jelenete

A fesztivál helyszínei hagyományosan a Művészetek Háza, a Várszínház és a Rákóczi-stúdióterem, azaz egy tipikus kultúrházi színpad, egy várszínpad és egy középiskola aulája. Nem kétlem, hogy a szervezők mindent a lehető legjobb szándékkal próbálnak megoldani, de ez a technikai háttér jelentősen korlátozza a válogatást, az alkotók folyamatosan kompromisszumokra kényszerülnek. (Idén is voltak olyan előadások, amelyek díszletének helyhiány miatt csak a torzóját láthattuk.) Így a társulatok helyszíni próbái nem csupán a lejárásra szorítkoznak, hanem - ugyan nevezhetjük eufemisztikusan helyszínre való adaptálásnak - időnként átrendezésről is szólnak. A maximum tanévnyitóra és -záróra használható aulában még nem láttam olyan előadást, ami ne vesztett volna jelentősen az értékeiből.

Az idei fesztiválon leginkább a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának produkciója, A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) szenvedte meg a játékra teljesen alkalmatlan teret. Eleve nehezített pályán indultak, mert már a díszlettervező szűk, zsúfolt, állandó átdíszletezésre szoruló, kevéssé használható térbe helyezte a történéseket, de a visszhangos aulában a semmibe elszálló mondatok, az épület ablakaira kívülről felaggatott sötétítőket állandóan fel-fellebbentő szél, az iskola alkalmazottainak színházi előadást semmibe vevő ide-oda járkálása hatalmas többletenergiák mozgósítását igényelte a színészektől és a közönségtől is. Nehezen kizökkenthető nézőnek tartom magam, de legnagyobb sajnálatomra a Kisvárdán töltött öt nap alatt itt egyetlen alkalommal sem tudtam a zavaró momentumok miatt maradéktalanul és kizárólag a látnivalókra koncentrálni.

Emlékezetem szerint a huszadik évben volt egyfajta euforikus reménnyel teli hangulat annak kapcsán, hogy lehet infrastrukturális megújulás, úgy tűnt, Bán Ferenc színházépületének terve megvalósulhat. Később jött a névváltoztatás, amikor a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljából Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja lett, de tartalmát és hatókörét tekintve nem változott. (A "gettófesztivál" jelző évek óta használatban van.) Majd az évenként felröppent a pletyka/hír, hogy Vidnyánszky Attila Debrecenje elviszi - más szóhasználat szerint lenyúlja - a rendezvényt. Tavaly és idén Miskolc neve merült fel új helyszínként, ráadásul azzal kiegészítve, hogy Kiss Csabát már fel is kérték a minisztériumban, hogy dolgozzon ki koncepciót, sőt jövő áprilisra már meg is van az időpont, amikor kilenc határon túli előadással lesz ott fesztivál. Aztán a megnyitón a helyi illetőségű nemzeti fejlesztési miniszter már a jövőről is beszélt. Ha valaki Delphoiban járna, legyen szíves, kérdezzen rá erre.

Forgách ANdrásnál a szó a szakmai beszélgetésen
Forgách ANdrásnál a szó a szakmai beszélgetésen

A fesztivál programját nem érhette panasz. Stuber Andrea kritikus válogatta a versenyprogramot, erdélyi munkáját Köllő Kata segítette. Mint a Kisvárdai Lapokban megjelent interjúból kiderült, a szelektor 76 előadást látott, járt minden érintett színházban, de arra nem törekedett, hogy mindegyikük jelen legyen. A válogatásnál a "közlés ereje, hatóképesség, kísérletező kedv, formai-stiláris különlegesség, egyéniség/egyediség varázsa, színészi remeklés" (ld. ugyanitt) számított, a válogató érdeklődésének középpontjában a határok más-más oldalán élő alkotók együttgondolkodása, közös munkája, a kisebbségi színházak saját helyzetükre való reflexiója állt. Mindez pedig azt a rendkívül szerencsés helyzetet idézte elő, hogy valódi színházi és/vagy társadalmi kérdéseket felvető, formátumos előadásokat láthattunk, ráadásul befogadható mennyiségben.

Jegyezzük meg, hogy a szokásos off programokból kimaradtak az újvidéki, marosvásárhelyi, kolozsvári színészhallgatók vizsgái, pénzhiány indokolta a workshopok elmaradását. Szokásosan volt OSZMI-vándorkiállítás - ezúttal a magyar holokauszt színházi áldozatairól -, emellett a Csíki Játékszín színésznőjének, Kiss Borának a festményeiből készült tárlat a Művészetek Háza előcsarnokában; és voltak kifejezetten szórakoztató kategóriába tartozó, ismert színészeket felvonultató, ún. "népszerű" vendégelőadások is a fesztivál alatt.

Nyolcból öt napot töltöttem Kisvárdán, a maradék öt versenyelőadásból előzetesen kettőt nem láttam, így talán merhetek véleményt alkotni. Szigorúan szubjektív leszek, és csak a számomra fontos momentumokat emelem ki.

Csernik Árpád - Ban valami bejelentenivalója?
Csernik Árpád - Ban valami bejelentenivalója?

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának új igazgatója lett. Olyan, akit szakmailag nem jegyeznek magasan, egyáltalán: sehol sem, jelenét tartalmilag a hegyek visszaadásáért óbégató, vizuálisan az egy csomagtartóba beférő, gondolatszegény színház jellemzi. Az ő irányítása alá kerül egy ereje teljében levő, kreatív, gondolatgazdag társulat, amely emlékezetes előadásokat hozott létre. (A gyergyóiak Murlin Murlóját nézve például folyamatosan a szabadkaiak gesztusai villantak be néhány évvel ezelőttről.) Arról nem szól a fáma, hogy a jelenlegi repertoárból mi maradhat repertoáron, így azt sem tudni, hogy a Van valami bejelentenivalója? jövőre is látható-e a Népszínházban.

Csernik Árpád játssza Szerbhorváth György monodrámáját. Nagyjából száz évet és négy generáció életét íveli át a történet, négy férfi, akiknél apáról fiúra száll a portásszék. Négy monológ, belőlük kirajzolódik az alcímbeli mindenkori bácskai túlélő sorsa, a kisemberé, aki a zavartalan és zavaros időkben is élni akar. Teszi ezt derűvel - valószínűleg csak így lehet, ha valakin a történelem folyton átgázol -, megengedően, alkalmazkodva a játékszabályokhoz, ugyanakkor azokat furmányosan ki is játssza. A gyár cégtábláját időről időre átfestik, direktorok és direktívák jönnek-mennek, ő marad. A menni opció soha fel nem merül, mert ott vannak a gyökerei.

Az előadáson sokat röhög az ember, de úgy, amikor magán röhög, mert hellyel-közzel (nyilván nem ugyanolyan hangsúlyokkal) maga és a körülötte levők is átélték az elhangzó abszurditások egy részét, aztán meg sokat hallgat, pontosan ugyanazért. A kiválasztott filmrészletek - ezek választják el a négy monológot, a karakterek változását pedig egy-egy ruhadarab és rekvizit jelzi - propagandától reklámig szintén emlékeznek, emlékeztetnek és korrajzot adnak. Olyan ez a Van valami bejelentenivalója, mint egy klasszikus közéleti kabaré egyik száma. Virtuóz előadás tiszta a helyzetben: a színész bemutatkozik nekünk, a közönségnek és a közönség reakcióira érzékenyen játszik, ha úgy esik. Ha az új népszínházi igazgató számára a tájolás és a múltfeldolgozás valóban kiemelt téma, akkor javaslom, ezt utaztassa. Mivel a Vöröst nehezebb becsomagolni egy csomagtartóba, az maradjon az eredeti játszóhelyen.

Sebestyén Aba - Szeretik a banánt, elvtársak?
Sebestyén Aba - Szeretik a banánt, elvtársak?

Ugyanebbe a tematikai sorba illeszkedik Székely Csaba monodrámává húzott rádiójátéka, a Szeretik a banánt, elvtársak? Sorin Militaru rendezésében a marosvásárhelyi Yorick Stúdióból. Egy jó kádercsaládba született értelmi fogyatékos fiú, Robert szemszögén keresztül ismerjük meg a Ceauşescu-korszakot, a rendszerváltás zavaros időszakát és a jelent. Egyfalú tér, mosdókagyló, szék, asztal, rajta építőkockák. A negyvenes férfi kezében nejlonszatyor, haja kisfiúsan lenyalt, öltözéke hivatalos ünnepségeket idézően formális. És elmeséli az életét apacentrikusan, úgy, ahogy az vele megtörtént, tényszerűen, kommentár nélkül, bár néha el-eltöprengve, hiszen ahogyan a kis fahasábokat rakosgatja egymásra, úgy keres rendet a világban.

Először a saját nézői pozícióm bizonytalanít el. Nem tudom, Robert nekem/nekünk beszél-e, reakciókat nem várva, vagy számára láthatatlanul megfigyelőként ülök egy üvegfal mögött. Aztán a helyszín. Nem tudom, Robert egy intézetben van-e örök bezártságra ítélve, vagy csak egy kórházi kivizsgáláson, esetleg kihallgatáson. Aztán az ezzel összefüggő, időnként kívülről megszólaló, érzelemmentesen kérdező hang.

Értem, hogy ez a sajátos nézőpont extra naivitást és rácsodálkozást enged. Szerencsés lenne a szöveg is, mert nem kizárólag poénokra kihegyezett, jelenet- és drámaépítkezésben ingatag, mint a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata játszotta Hogyne, drágám!, hanem feszesebb íve van, bár a külső hangra szükségességét nem feltétlenül osztom. Azt is látom, hogy Sebestyén Aba komoly energiákat mozgósítva, pontosan játszik. Mégis csak a történet érint meg, a fogyatékos karakter számomra színpadon azonban előadástól függetlenül minden esetben technikai esettanulmány marad, jelek és gesztusok összessége.

Az ember komédiája
Az ember komédiája

Újvidéki akadémistaként, pályakezdő színészként és szárnyait bontogató rendezőként is Kisvárdán ismertem meg Táborosi Margarétát, aki azóta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi rendező-koreográfusként szerzett diplomát. Első rendezéséről, a Tavaszról így írtam a Fidelión öt éve: "Domokos István szövegei alapján, azokból kiindulva, de önmagukból dolgozva" készítettek előadást. "Azt dolgozzák fel, ami épp foglalkoztatja őket. Vallomás a pályáról, önmagukról, a szülőföldről." A Kisvárdán szintén szerepelt A falu rossza nem volt a fenti értelemben vallomásszínház, viszont tökéletesen találkozott tanyaszínházi közönségével. Az ember komédiája a Kosztolányi Dezső Színházban készült. Az alapanyagot Sziveri János élete és versei adják, az előadás azonban nem csupán életrajz, benne van a játszók életérzete, öndefinícióra vonatkozó kérdései. Több értelemben is szerzői és közösségi színház ez. Letisztult, szinte szikár, mégis játékos, nem panteonból beszél, nem mond fel iskolásan verseket, hanem az előadás létrehozóinak a költői életműhöz való személyes viszonyaiból teremti meg a Sziveri-sorssal koherens színpadi világot úgy, hogy nem kell sziveriológusnak lenni ahhoz, hogy értelmi és zsigeri érzelmi élményt kapjunk. Épp ez az előbb említett saját olvasat tudja kitágítani a versek és a konkrét események adta univerzumát és teszi általánosabbá, egyúttal társadalmi mondanivalóval (kisebbségi lét, művészi szerep és feladat) ruházza fel. Az összjáték sodró, Mészáros Gábor Sziveri szerepében lenyűgöző.

Nagypál Gábor a Tanyaszínházban rendezett először, akkor úgy fogalmazott, ő egy rendezővé szemtelenedett színész". Tavaly nyáron ugyanott megint elszemtelenedett az Ilja prófétával. A végeredmény, az előadás meg - legnagyobb szerencsénkre - pofátlan. Az persze kell hozzá, hogy a Słobodzianek-darab maga is engedje ezt, de Nagypál és truppjának lendülete és energiája nélkül - amihez a színészi tehetségtől a színházcsinálói alázaton túl a népművelői szándékig, no meg főkoordinátorként Magyar Attila Öcsi ezerféle faktor hozzáadódik - ez a hitről szóló unortodox dráma nem tudott volna ilyen erővel a józan ész fontosságáról szólni.

Ilja próféta
Ilja próféta

A józanságra Gerhart Hauptmann világában is szükség lenne. A patkányokhoz erős társulatra van szükség, és Újvidéki Színház jó passzban van, a fesztiválrészvételek és -díjak legalábbis ezt igazolják. (Igaz, a jelen műsorrendjét nem a tavaly szintén furcsa pályázattal és körülmények közt pozícióba jutó Venczel Valentin határozta meg. Erényére szóljunk azzal, hogy nem nyúlt hozzá a műsortervhez.) Az sem baj, ha erős kézzel nyúlnak a szöveghez, amit az előadást rendező Alföldi Róbert Gyarmati Katával együtt tett meg, hogy a dráma velejét, a társadalomrajzot, a felemelkedés és a bukás természetrajzát, a reménytelenül sötét körülmények és a szép remények közti áthidalhatatlan ellentétet megtartsák. A naturalista dráma kapott egy kis expresszionista felhangot, erős stilizálást, ugyanakkor nem száraz vázat, hanem élettől lüktető tragikomédiát játszottak. Formátumos alakítás Krizsán Szilviáé (Johnné), Ferenc Ágotáé (Paulina Piperkarcka), Mészáros Árpád (John) egészen új színeket mutatott magából, de föl lehetne sorolni a többieket is, akik csodálatosan sűrítenek sorsokat zárt jeleneteikben.

Nahát, most veszem csak észre, hogy a Délvidékről szólt a beszámoló. Írjam át a címet a Vajdaság dicséreté-re? A fenti előadások alkotóira vonatkozóan mindenképpen. A kultúrpolitikusai(n)król meg hallgassunk - bár attól, hogy nem beszélünk róluk, sajnos még léteznek.