Cecília

Valló Péter: "Miért pont most lenne másként?"

2014.07.13. 06:58

Programkereső

Az emberi gyarlóságokat kortársai jó útra térítésének szándékával ábrázoló Carlo Goldoni egyik legtöbbet játszott darabja A kávéház. A Veszprémi Petőfi Színház előadása július 17-én a Városmajori Színpadon lesz látható a Budapesti Nyári Fesztivál keretében. Ebből az alkalomból beszélgettünk Valló Péter rendezővel erkölcsi romlásról, kultúraellenes világról, elitváltásról. INTERJÚ

- Mitől tartja alapműnek A kávéházat, amit már több változatban is színre vitt?

- Sok Goldonit rendeztem életemben. A kávéház különösen közel áll hozzám egyszerűen azért, mert olyan dilemmával találkozunk a darabban, ami ma ugyanúgy nem hagy bennünket nyugodni, ahogy Goldonit sem hagyta a maga korában. Van egy nagyon rossztermészetű ember, bizonyos Don Marzio, aki a világ elé tár mindent, ami a fülébe jut, vagy amit kinyomoz. Más szóval pletykás, mindenkinek rossz hírét kelti. Eddig ez egy nagyon egyszerű vígjátéki helyzet. Az a bökkenő, hogy a város népe elköveti azokat a gazemberségeket, amikkel vádolják. A tizennyolcadik századi Velence egy erkölcsileg nagyon erodálódó társadalom, és ez a világ megérdemelné, hogy valaki szembesítse a vétkeivel. Kétségtelen, hogy az a módszer, amivel Don Marzio próbálkozik erre nem a legalkalmasabb, mert lényegében a közösségeinket fenntartó szokásjogot sérti, amikor mindent kifecseg. A társadalom erkölcsi dilemmái manapság éppúgy rettenetesen érvényesek, fontosak.

Valló Péter
Valló Péter

- A mába helyezve az előadást élesebben lehet fogalmazni a társadalom romlásáról?

- Goldoni darabja a maga korában is kortárs volt, és igazából ezt a kortárs darabot kell kortárs hangon megszólaltatni. Azért helyezem a mába, mert egy mai színdarabnak íródott a maga idejében, és a probléma, amivel foglalkozik, kifejezetten aktuális probléma. Sok minden, ami Goldoninál fikciónak tűnik vagy lebegtetve van a kor erkölcsi standardjei miatt - gondolok itt különféle csalfa szerelmi viszonyokra - a mai világunkban lényegesen nyitottabban és zavarba ejtőbb közvetlenséggel kell, hogy megjelenjen. Ennyiben mindenképpen valamivel nyersebbnek kell lennie, mint az eredeti Goldoni.

- Rendezőként mi a véleménye a Mohácsi fivérek-féle színházcsinálásról, akik teljesen szabadon, alapanyagként kezelik  a drámai szövegeket, akár Goldonit?

- Minden olyan színházi műfajnak és színházfajtának, amit az emberek néznek, szeretnek, elfogadnak, márpedig Mohácsiék abszolút ilyenek, nem hogy létjogosultsága van, hanem szükség van rá. Azt gondolom, hogy Jánosék egy elementárisan érdekes hangot képviselnek, ami nagyon fontos a mai magyar színházművészetben. Különös képességük van arra, hogy még a legvacakabb történetből is hihetetlenül nekünk szóló mondatokat bogozzanak ki.

- Negyven év színházi tapasztalattal a háta mögött a formai újítás igényét átvette a tartalmi elmélyülés igénye?

- Azt gondolom, hogy a sok év alatt szert tettem valami hangra, amin beszélek. Ez a hang alapvetően nem változott, a világ körülöttem nyilván nagyon sokat változott. Ebben próbálok valamilyen módon a magam korlátai és eszközei között lépést tartani, érvényes és személyes maradni. Az én munkásságom valamilyen módon egy kerek egész. Most már nem nekem kell a formanyelvi újításokkal foglalkozni, erre vannak nálam fiatalabbak emberek. Én már inkább azzal foglalkozom, hogy a történeteimnek, amiket mesélek, meglegyen az igazságtartalma, a komoly szakmai felkészültsége, amitől a nézők nem csalatkoznak kvázi a márkanévben.

- Egyik utóbbi rendezése, a Hedda Gabler fájdalmas szikársággal beszél a létezés ürességéről, kiábrándultságról. Jövőre A Karamazov testvéreket viszi színre. Az is egyfajta reflexió lesz az ember erkölcsi állapotára?

- Valóban, így a pályám vége felé leginkább az a keserű megcsalattatás foglalkoztat, amivel tulajdonképpen az ember szembesült, amire fel lehetett volna készülve, ha kicsit okosabb, mint amilyen. Igazán nem arra vettük az irányt, amire gondoltunk fiatalkorunkban, amikor nagyon bizakodók, tevékenyek, lázasak voltunk. Nyilván én a színházi közönségen keresztül ítélkezem a legpontosabban arról, hogy mi zajlik a világban. És ez nem hogy javult volna, inkább romlott a tárgyi tudást, a felkészültséget, a kultúra iránti fogékonyságot tekintve. Idővel komolyan elkezdett foglalkoztatni a világ erkölcsi természete. Nagy izgalommal, mondhatni boldogsággal készülök A Karamazov testvérekre. Lehetőséget kaptam a színházamtól, hogy elkészíthetem a saját verziómat. Pontosabban Morcsányi Gézával közösen egy olyan példányon dolgozunk, ami kifejezetten csak A Karamazov testvérek lételemi részéről fog szólni, remélhetőleg nem unalmasan. Arról, hogy mi a bűn, létezik-e még ember egyáltalán az emberben, és ha igen, akkor hol van benne elrejtve, és hogy lehet előkaparni belőle.

Trokán Anna A kávéházban
Trokán Anna A kávéházban

- Huszonöt éve Bálint Andrással karöltve jegyzik a Radnóti Színházat, ami szerény irodalmi színpadból megkerülhetetlen kulturális intézménnyé, Budapest rangos művészszínházává nőtte ki magát. Bálint András mandátuma jövőre lejár, és nem pályázik újra. Önnek nincsenek színházigazgatói ambíciói?

- Sok rosszal megvert az élet, de ettől a legrosszabbtól valahogy mindig sikerült megmenekülnöm. A hatalomból bőven elég, még sok is az, amit egy rendező a próbákon birtokol. Az igazgatásnak van egy nagyon komoly adminisztratív része, ami teljesen idegen az alkatomtól. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni ezt a foglalkozást, mert nagyon sok ember egzisztenciájáért felel az, aki elvállalja.  Aki ebbe belevág, tudja, hogy azzal a felelősséggel jár, hogy sokak kenyéradó gazdája lesz, akikkel nem lehet packázni. Igyekszem bízni abban, bár nem vagyok egy túlzottan optimista alkat, hogy olyan igazgató jön Bálint András után a Radnóti Színházba, aki tiszteli ennek a színháznak az értékét, életben tartja, nem akarja elkótyavetyélni.

- Nem tart attól, hogy a hatalom radikális kultúrpolitikai átrendezései a Radnótit is fenyegethetik? 

- A hatalom mindig nagyon erőteljesen, erőszakosan lépett fel az intézményrendszerrel szemben. Ezt a kérdést azért kezelem némileg megadóan, mert sajnos a művészet történetében mindvégig hozzá kellett szokni ahhoz, hogy a mecenatúra jogot formál magának arra, hogy beleszóljon a dolgok menetébe. Ez az általunk oly csodált reneszánsz korban is ugyanígy volt. Nem kell túlzott fordulatokról gondolkodni. Nem történik más, mint ami eddig is történt. Inkább arról van szó, hogy milyen ízlés, szakértelem, attitűd mentén szólnak bele a kultúra irányításába. Ebből a szempontból kétségtelen, hogy egy nagyon erős elitváltás zajlik, amihez mintha egyelőre még nem lennének meg a személyi feltételek. A második világháború után - szinte pontosan ugyanilyen formában - rettenetesen erőszakos, személyi állományában nem létező egyedekre támaszkodó elitcsere zajlott. És ez valóban okozhat némi félelmet. A másik félelmet keltő ok nem magyar jelenség: a kultúra felhígul, belekényszerül valamiféle kommercialitásba, szórakoztatóiparba. És az, amivel foglalkoztunk, mintha átkeveredne egy olyan elitkultúrába, amit csak nagyon kevesen néznek. Visszatért az elitizmus, amihez nem voltunk hozzászokva, mert pont a mi életünk nagy részében nem így volt. De ezt is túlvészelte már a színházművészet, amit semmilyen formájában nem vagyok hajlandó temetni. Azt hiszem, az összes művészeti ág közül mi, színházművészek szenvedtük el a legkisebb sérüléseket ebben a kultúraellenes világban, amiben most élünk. Nagyon bízom benne, hogy a színház továbbra is ki fog tartani, mint eddig. Miért pont most lenne másként?