Kelemen, Klementina

Fehér maszk, fekete napszemüveg

2014.11.14. 07:00

Programkereső

Robert Wilson 1914-e után pár héttel ismét látványszínházat és ismét bábokat láthattunk, ezúttal a Nemzeti Színházban és Viktor Rizsakov rendezésében. Az Éjjeli menedékhely esetében azonban a látvány és a rendezői koncepció maga alá gyűri a színházat. KRITIKA

Fekete-fehér, fent-lent. Fehér, kényszerzubbonyra emlékeztető ruhába öltözött, arcukon fehér maszkot viselő színészek fehér székeken, a rézsútosra billentett színpad tetején - ember nagyságú, fekete bábok az egyébként üres színpad alján. Ezzel a nagyon karakteres képpel indul az előadás, még azelőtt, hogy ténylegesen megkezdődne, hiszen már a nézőtérre belépve ez a látvány fogad bennünket, és a kezdés után is kitartják még egy-két percig. Nézzük egymást a színészekkel. A fekete-fehértől vagy annak árnyalataitól élesen elütő első szín majd jó egy óra múlva tűnik fel a színpadon, egy piros virág képében, és ekkor jön el az a pillanat is, amikor a színészek néhány percre kilépnek a stilizált játékmódból, és még némi humor is megcsillan.

Éjjeli menedékhely - Nemzeti Színház
Éjjeli menedékhely - Nemzeti Színház

Egészen addig a hol elhagyott, hol magukkal cipelt-vonszolt bábok, a székekkel való játék, a megkoreografáltságot kifejezetten hangsúlyozó mozgások, az idő nagyobb részében pedig a nézőtér felé forduló mozdulatlanság határozza meg az előadást. A színészek nem egymáshoz, hanem egymás mellett beszélnek, de még inkább kibeszélnek hozzánk. Mindehhez a hátsó, hatalmas vászonra kivetített képek járulnak. Az előadás első részében például egy folyamatosan növekvő, majd folyamatosan eltűnő fa, amelynek párja a toll- vagy hópihés fehér padlón rajzolódik ki.

A látvány (Vlagyimir Guszev munkája) sokszor festménybe illően pazar, és akkor még nem is beszéltünk az utolsó harmad tengerparti üdülőt idéző helyszínéről, a fehér mellé társuló homoksárgáról, a kivetített kékekről. A színészek arcát itt már nem fehér maszk, hanem fekete napszemüveg takarja. És eljön az a pillanat is, amikor leveszik a napszemüveget, és vele együtt levetik a stilizált beszédmódot is. Van, akit csak ekkor lehet felismerni, annyira eltűnik az álarcok és a - rendezői koncepcióból következő - egyenjátékmód mögött. Beszédes az is, hogy a saját múltjukat, hibáikat vagy másik énjüket folyamatosan magukkal cipelő szereplőket a mindezt megszemélyesíteni hivatott bábok sokszor ténylegesen is kitakarják. De azért vannak, akik így is határozott kontúrt adnak a karakterüknek: mint például Szűcs Nelli (Vaszilisza) vagy Kristán Attila (Színész).

Éjjeli menedékhely - Nemzeti Színház
Éjjeli menedékhely - Nemzeti Színház

Törőcsik Mari - Lukát alakítva - mintha egy másik bolygóról érkezne ebbe a szerepekbe dermedt egyenvilágba. Festetlen arccal, az egyszerű és igaz gesztusok erejével szembesíti a körülötte lévőket a saját életükkel, anélkül, hogy bárkire is rá akarná erőltetni a saját igazát.  A kontraszt nagy és beszédes, de ez a kontraszt amennyire előnye, éppen annyira hátránya is az előadásnak, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a többiek által követett, nézők felé orientált, sokszor statikus és stilizált játékmód egy idő után el-elengedi a nézők figyelmét, és a szereplők közötti viszonyok felfejtését sem könnyíti meg. Szemben Törőcsik Mari Lukájának a figyelmet magához bilincselő és el nem engedő, intenzív jelenlétével.

A formai megoldásokon és a színészvezetés kérdésein túl a legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy mit kezd az előadás Gorkij művével, hogyan tudja eljuttatni hozzánk ezt az 1902-ben íródott darabot?  (A szöveget egyébként Kozma András újrafordította, a mához simította, és a négy felvonást egyetlen egybe húzták, sűrítették.) Hogy Gorkij drámái mennyire húsba vágóak lehetnek nekünk, azt a Katona József Színházban néhány év alatt bemutatott három előadás (Barbárok, Kispolgárok, Fényevők) is bizonyítja. A lecsúszott, perifériára szorult életek, lézengő, kilátástalanul létező munkások, értelmiségiek, művészek világa itt és most jelen idő, és erről az előadás nem mond semmit. Viktor Rizsakov célja nyilvánvalóan nem ez volt, nem a közeli tapasztalatokkal, hanem az általános, emberi lelki szegénységgel kívánt szembesíteni - ahogyan ez a Nemzeti Színház lapjának adott interjújában is olvasható. De hiába az előadás több pontján a szemünkbe világító reflektor, a hozzánk beszélő színészek, a vászonra kivetített üres színpad, ez a szembesítés túl elvont és túl általános marad. Mert ha nem tudunk legalább egy szereplővel azonosulni, ha nem látjuk ebben az éjjeli menedékhelyben a saját szűkebb világunkat, akkor nagyon nehéz a (színlap által megjelölt) „zsákutcába került emberiség" általános képéhez kapcsolódni.

Törőcsik Mari és Trill Zsolt az Éjjeli menedékhelyben
Törőcsik Mari és Trill Zsolt az Éjjeli menedékhelyben

Az előadás a darab Szatyinhoz (Trill Zsolt) fűződő, szállóigévé vált zárlatával ("Eh... elrontotta a nótát... Ez a bolond!") nem fejeződik be, Rizsakov nem elégszik meg a zsákutca-vízió látványos felmutatásával, nem hagyja végleg elrontani a nótát, a színészek új dalba kezdenek, és - ha jól sikerült kivenni a szövegből - a napról énekelnek. Mindezt úgy, mintha egy, már lezárt előadás végén adnának ráadásszámot, félkörívben újra összeállva a színpadon. Szépen énekelnek egy szép előadás végén, egy szép gondolat jegyében - mi pedig nézzük és hallgatjuk, de nem tudunk bekapcsolódni.