Ilona

Toni Servillo: "A film elvesz, a színház ad"

2015.03.26. 06:43

Programkereső

A nápolyi színjátszás hagyományait viszi tovább az amatőrként indult, mára már nemzetközileg elismert színész, rendező. A Teatro Uniti társalapítója a legjobb rendezés és alakítás díját is elnyerte a Belső hangokkal, ami a MITEM keretében áprilisban a Nemzeti Színházban lesz látható. INTERJÚ

- A világ több mint harminc városában egyöntetű kritikai és közönségsiker övezte a Belső hangok című előadást. Hogyan látja, Eduardo De Filippo reneszánszáról lehet beszélni?

- De Filippo a második világháború romjain írta ezt a komédiát, amely a valóság és az illúzió atmoszférája között lebeg. A szerző a szereplők és egyúttal a közönség rossz lelkiismeretét kívánta feléleszteni, élesen ábrázolva az emberi értékek vesztését, ami nem csak az olasz társadalmat jellemezte a háború utáni évtizedekben. A Belső hangok turnéja - mellesleg éppen Budapesten érkezünk a háromszázötvenedik előadáshoz - 2013 májusában Marseille-ben kezdődött, majd számos olasz színpadon került bemutatásra, a milánói Piccolo Teatróban, a római  Teatro Argentinában, Chicagóban, Szentpétervárott, Párizsban, Madridban, Barcelonában, Genfben és a londoni Barbicanban, ahol évek óta nem szerepelt olasz színtársulat. Eduardo De Filippót nagyon szereti a közönség, de ami engem személy szerint még nagyobb örömmel tölt el, hogy a nápolyi szerzőt hosszú évtizedek óta Európában és világszerte a huszadik század nagyjaiként tartják számon. Nem véletlen az sem, hogy Beckett, Pinter, Ionesco színházának a jelentőségéhez mérik az életművét.

Toni Servillo - Belső hangok
Toni Servillo - Belső hangok

- De Filippót az olasz Molière-nek is nevezik. Milyen személyes vonzódása van hozzá színészként, rendezőként?

- Nemcsak az egyik legnagyobb olasz színész volt a maga korában, de éppúgy egy különleges példája az erkölcsiségnek és az elkötelezettségnek. Talán az utolsó képviselője a kortárs dramaturgiával építkező népszínháznak. Ráadásul olyan szerző, aki színész lévén a legnagyobb hatással tudta érvényesíteni a dramaturgiai szerkesztésen belül a találkozást, nem pedig az elkülönülést szöveg és rendezés között. De Filippo műveinek a színrevitele annyit tesz, mint behatolni az írott és a beszélt nyelv közötti bizonytalan egyensúlyba, ami mindig kétértelművé és meglepővé avatja a színházát. A szöveg, a színészek és a közönség közötti mély csöndes teret kell megtölteni estéről estére, dialógusról dialógusra a színpadon.

- A családi színtársulatok hagyományának a szellemében választotta színpadi partneréül az Itália-szerte leginkább koncertező zenész-énekesként ismert öccsét, Peppe Servillót?

- Peppe már az első előadásaimban is szerepelt Casertában, majd énekesként folytatta a Piccola Orchestra Avion Travel elnevezésű együttesével, sikerekre és népszerűségre szert téve külföldön is. Volt néhány közös zenés színházi kísérletezésünk Franco Marcoaldi szövegeire és Giorgio Battistelli zenéjére olasz szimfonikus zenekarokkal. Még az is előfordult, hogy együtt énekeltünk. A családi kötelék, a testvéri szálak a közös művészi választásainkban is szerepet játszanak. Amikor elhatároztam, hogy Goldoni Nyaralás trilógiája után visszatérek De Filippo színházához, magától értetődőnek tűnt, hogy Peppére gondoltam. Hasonlítunk egymásra, ugyanazon a kultúrán nevelkedtünk, félszavakból is megértjük egymást. Amikor együtt játszunk, megsokszorozódik a valóság és a fikció kölcsönhatása, mintegy arra invitálva a közönséget, hogy a színpadi kapcsolaton belül válasszon a tanult természetesség és a váratlan hatáskeltés között.

Belső hangok
Belső hangok

- Milyen érzést kelt önben, hogy miközben az év nagy részét a színpadon tölti, addig a hazáján kívül főként markáns filmszerepeiről ismerik?

- Amikor arról kérdeznek, hogy mi a munkám, mindig azt válaszolom, hogy olyan színész vagyok, aki a szerzők, a darabok, a szerepek szolgálatában áll. És mindezt a színházban a személyes választásaim alapján tehetem meg. A hetvenes évek közepén még diákszínjátszóként kezdtem, majd társulatot alapítottunk a barátaimmal egy olyan ismeretlen kisvárosban, mint Caserta. Gondolni sem mertem volna, hogy más is létezik a színházon kívül. Meglepetésként ért, amikor a negyvenes éveimben filmezni hívtak. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, és nagyon hálás vagyok azért, hogy nemzetközi elismerésekben lehetett részem a mozi révén. A nagy szépség Oscar-díjára különösen büszke vagyok. Élvezem a sikert, de a színház hétköznapi költészete az, ami igazán kiegyensúlyozottá és kreatívvá tesz.

- Miben látja a lényegi különbséget a színpadi munka és a filmezés között?

- Nem mondok azzal újat, hogy a színház a pillanat, a jelenlét művészete, a közönséggel megosztott szertartás behatárolt térben és időben. A film esetében nem beszélhetünk valódi teljesítményről, addig ismételünk egy jelenetet, amíg a rendező elkapja a kívánt pillanatot, amin aztán nem lehet változtatni. Leegyszerűsítve: a film elvesz, a színház ad.

Belső hangok
Belső hangok

- Autodidaktaként kezdte a színészi pályát, mára elismert színházi alkotóvá vált. Milyen tanácsot adna a mostani pályakezdőknek?

- Színház és zeneimádó családban nőttem fel, a szüleimtől örököltem a művészetek iránti szenvedélyt. Aki erre a mesterségre adja a fejét, annak elsősorban önmaga előtt kell lemeztelenednie, szembenézni a saját vágyaival, frusztrációival, ambícióival és kételyeivel. Úgy tapasztaltam, hogy csak a naponta gyakorolt őszinte önmagunkba nézés hozza meg a maga kínjait és gyönyörűségeit ezen a pályán. Hiszem, hogy a tudatosság az alap, amire aztán a fiatalok a választásukat, a képzésüket, az ismereteiket építhetik.

- Ön Paolo Sorrentino fetisizált színésze a mozivásznon. Többnyire a mérhetetlen különcség és a hétköznapiság szélsőségeit hozza az ő filmjeiben. Mi a titka kettejük együttműködésének?

- Titok helyett egy kivételes tehetségű mesélőről, filmíróról beszélhetek, aki folyamatosan változtatja a nézőpontját a dolgokról. Elképzelni sem tudok heterogénebb rendezőt Sorrentinónál. Ha csak azt a négy filmet veszem, amiben nála játszottam, mennyire eltérő személyiségek Pisapia A felesleges emberben, Titta Di Girolamo A szerelem következményeiben, Andreotti az Il Divo- A megfoghatatlanban, Jep Gambardella  A nagy szépségben.