Hedvig

Nagy öregek

2015.04.09. 08:00

Programkereső

Izgalmas előadás, Shakespeare egyik leghíresebb tragédiája, a Lear király csábítja a nézőket Bécsbe, a Burgtheaterbe. A rendező, Peter Stein olvasatában Klaus Maria Brandauer Learje maga az őserő, aki alapvetően egoizmusa miatt veszíti el hatalmát. KRITIKA

Mert nem gondol másra, nincsenek B tervei, az ő kérdéseire az elutasítás teljességgel elfogadhatatlan válasz. Akarata van, amiről azt hiszi, bármikor bárkire rá tudja kényszeríteni. Mindent deklarál, nem egyszerűen kijelent. Az ő világában nincs apelláta. Elképzelhetetlen, hogy ellentmondjanak neki akár apai, akár uralkodói minőségében. Nem érti a világot, ha nem ő irányítja. Pedig maga a karakter ellentmondásos.

Lear király
Lear király

Az öregség szikrája sincs benne, vitális és sármos, (minden tekintetben) sokat élt és megélt hetvenes férfi testében a dackorszakát élő óvodás lélek. Szent szörnyeteg, aki azonnal szűkölő állattá válik, amint elveszti kapaszkodóit. A földhöz, a természethez tartozó, annak egyértelműségét értő barbár, aki a nyerset, a zsigerit, a húst, a vért és az egyéb testnedveket ismeri, tetteire izmai még az őrület alatt emlékeznek. Felnőni és a szabadságát feladni nem akaró őshippi, aki muszájból király. Betörhetetlen vad a szabályok ketrecében. Nem játszik szerepet, priméren éli meg az érzéseit. Nem ismeri a félelmet, meghitt érzelmekre képtelen. Nincs nő körülötte, nem érti lányait, az apaságot csak a rá leginkább hasonlító - vele ellentétben azonban a hazugság felismerésére képes - Cordelia halálával tapasztalja és érti-érzi meg. A győzelem érdekli csupán, arra viszont csak a trónteremben meg a csatatéren képes. Hosszú haján korona, majd kötött hipsztersapka, szőrmebundája a sötét középkorból való. Annamaria Heinreich jelmezében sűríti a félelmetes, mégis vonzó végletességet.

Lear egyetlen dologra képtelen: az őszintétlenségre. Igaz, mások őszintétlenségének felismerése megoldhatatlan feladat elé állítja, s ez indítja el a tragédiát. Univerzuma nem bonyolult, nem kifejezetten barátságos. Leginkább emberek, jórészt férfiak - lovagok, lézengő meg a vezetőhöz ragaszkodó ritterek - töltik be. Gyakorlatilag üres a Burgtheater hatalmas színpada, hátul a mélységben vászon zárja le - egyetlen apró ajtó van rajta, amiről kiderül, a perspektíva érzékileg megcsal, mert embermagasságú -, a padlót mintha föld borítaná. A lélek senkiföldjén vagy átokföldjén játszatja Peter Stein a formátumos férfi magántragédiáját, aki az empátiát veszteség által, ünnepből katasztrófába zuhanva tanulja meg. Díszlettervezőjével, Ferdinand Wögerbauerrel teret adnak ennek a monumentális egónak, ami masszív trónjáról uralja és teremti a világot. Durva és riasztó ez az üresség, benne különösen poétikus a semmiből (jó, persze, a zsinórpadlásról) leeresztett, rebbenően lebegő fehér sátor a csata előtt.

Lear király
Lear király

Burgtheaterbeli debütálásával (ki gondolta volna, hogy erre 2013. decemberig kellett várni!) Peter Stein a konzervatív és a kortárs színháznézőket is eléri. Az előadás különös elegyében egyszerre idők feletti és historizáló (a csatajelenethez felvonultatott zászlók és a felcsendülő fanfár letűnt színházesztétikát idéz), a színkódolt kosztümökben izgalmasan találkozik történeti hitelesség a mai hétköznapokkal. A rendezőt nem a világ illúziótlansága érdekli. Az általánosságokat az emberi kapcsolatokra konkretizálja, így a más előadásokban egzisztencialistának ható, szinte becketti mondatok - Lear, a Bolond, Gloster, a bolond Tamást játszó Edgar esetében - itt minden esetben a magánszféra átélhető szintjére kerülnek. Jan Kott-tal ellentétben ezen a színpadon nincs szó bibliai tematikáról, világrendek sem ütköznek. Klaus Maria Brandauer a címszerepben autoritásától saját makacssága és párbeszéd-képtelensége miatt megfosztatott király és apa, aki privát út- és lélekvesztőbe kerül. Ha csak egyetlen pillanatra merne gyenge lenni, mindent túlélhetne. De nem mer, és ez lesz a végzete.


 További kulturális érdekességeket talál Bécsből ide kattintva.