Emma

Életen át tartó tanulás

2015.09.13. 12:00

Programkereső

Dolgoztak egy színházban, játszottak egy színpadon, az viszont csak a beszélgetés során derült ki, hogy Schneider Zoltán nemcsak emlékeket, de lopott képeket is őriz Udvaros Dorottyáról.

Udvaros Dorottya – Nemzeti Színház

Schneider Zoltán – Radnóti Színház

– Milyen volt a 2014/2015-ös évadotok?

Udvaros Dorottya: Az egyik szemem nevet is meg sír is, a másik nevet: másfél bemutatóm volt a Nemzetiben. Megnyitottuk a Bajor Gizi Szalont, ami a nagy épületen belül egy kicsi, remek játszóhely. Ott a nézők közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a színészekkel. Nagy örömömre a Marguerite Duras novellájából készült Nyáron, este fél tizenegykor volt az első előadás az új, meghitt térben. A darab majdnem monodráma; egy kiváló gitáros, Petz Bálint van mellettem a színpadon. Nagyon szerettem ezt az előadást. Utána elkezdtük próbálni a Don Quijotét, amit Vidnyánszky Attila rendez, de többszörösen elhalasztottuk a premiert, és végül is csak az új szezonban fogjuk bemutatni. A próbák közben szembesültünk azzal, hogy a monumentális regénnyel nem könnyű megbirkózni. Egy idő után közös kutatómunkává vált a próbafolyamat, mindannyian a Cervantes-kötettel a hónunk alatt rohangáltunk, ötleteket adtunk a dramaturgnak, a rendezőnek és egymásnak, hogy mit tegyünk bele az előadásba. Ahhoz, hogy jó legyen, kegyetlen döntéseket kellett hozni, és valahogy el kellett viselni, hogy a zseniális remekműből mennyi mindennek kell kimaradnia, mert az egészet egyszerűen nem lehet egy este színpadra állítani.

Schneider Zoltán: Az Oresztészben nagyon jó volt Horváth Csabával dolgozni. Róla az a hír járja, hogy „vadállat koreográfus”, aki mindenkiből kihajtja a lelket. Ismertem őt korábbról, remek gondolkodással felépített Oresztészt hozott össze. Van benne ugribugri, de csak annyi, amennyi kell. Aztán jött két húzósabb darab, a Buborékok Mohával (Mohácsi János –a szerk.), és a Spam operett Rudival (Rudolf Péter –a szerk.). Eleve tartok a zenés szerepektől. Mindenki be akarja bizonyítani, hogy van énekhangom, de én tudom, hogy nincs. Nincs fülem hozzá. Kiengedem én a hangomat, de akkor egy egész zenekart félreviszek. Mindig eszembe jut, hogy Alföldi Róbert az István, a király első énekes próbáján csodálkozva megkérdezte: „Zoli, te hogy kerültél ide?” „Robikám, te hívtál” – mondtam. (Nevet.)

– Olyan típusú rendezővel, mint Mohácsi, aki félkész szöveggel kezdi meg a próbákat, inkább öröm vagy idegtépő dolgozni?

SZ: Is-is. Szeretek Mohával dolgozni, mert nagy szabadságot ad a színészeknek, együtt találjuk ki, hogy merre menjen az előadás. A Buborékokban nagyon sok szövegemet átírtam, újakat írtam hozzájuk, és ezt kifejezetten jól fogadta. Hagyta, hogy alakuljon a darab. Sok minden benne maradt, ami a próbák alatt alakult. De a húzásra nehezen szánja rá magát Moha, mert mint saját gyerekéhez, úgy ragaszkodik minden szóhoz.

– Te sosem akartál rendezni?

SZ: Dehogynem, nagyon akartam. De amikor a főiskolán megismertem az osztálytársaimat, rájöttem, hogy agyvérzést kapnék, mert ilyen

makacs, ellenálló emberekkel nem tudnék dolgozni.

Zsámbéki tanár úr mindegyikünkre osztott egy-egy rendezői feladatot, a többiekkel kellett jeleneteket megcsinálnunk. De hiába próbálkoztam, mindenki a maga verziójához ragaszkodott, így letettem a rendezésről. (Nevet.)

– Dorottya, azt szereted, ha egy rendező minél nagyobb szabadságot ad a színészeinek, vagy azt, ha nagyon precíz koncepcióval áll elő, és ahhoz csak igazodni kell?

UD: Egyfelől nagyon szeretem, ha a rendezőnek pontos elképzelése van arról, mit szeretne látni, ugyanakkor azt is szeretem, ha van benne annyi játékos kedv, kíváncsiság a színészei iránt, hogy meghallgatja, elfogadja, beépíti az ötleteiket, és így a próbafolyamatban nem csak végrehajtóként, hanem alkotótársként működünk. Számomra ez az ideális helyzet.

– Milyen módszerrel tanultok? Vizuális típusok vagytok, akik lefotózzák az agyukkal a szövegkönyvet?

SZ: Én nem tanulok. Nem tudom megfogalmazni, mi a módszerem; többnyire buszon, villamoson és szabad perceimben otthon olvasgatom a példányt, aztán egyszer csak a fejemben a szöveg. A tanulást mint folyamatot nem is tudom felidézni. Az egyetlen emlékképem iskolás koromból, hogy kinyitom a földrajzkönyvet, rám bólogatnak az olajkutak ábrái, már dőlök is az asztalra és alszom. Édesanyámnak is feltűnt, hogy nem tanulok, és azzal az „átokkal” sújtott, hogy életem végéig tanulnom kelljen, minél többet. Anyu, ez bejött! (Nevet.) De ismerek olyan kollégákat, akik vizuális típusok, akik pontosan tudják, hogy egy bizonyos szöveg az oldal alján vagy tetején van, hányadik sor, milyen betűvel kezdődik és körülbelül hány betűből áll. Nem tudom eldönteni, ez jó vagy rossz, de ilyen színész is van.

UD: Abszolút vizuális vagyok. Látom magam előtt, hogy hol volt az a bizonyos szöveg az oldalon. Ezért is ragaszkodom mindig a nyomtatatott példányhoz, amiben aláhúzgálok, kijelölök, beírok ezt-azt, gyűrögetem, cipelem magammal. Amikor már nagyon sok benne a változtatás, és a súgó vagy az asszisztens felajánlja, hogy készít egy új példányt, mindig tiltakozom ellene: nekem a régi, rongyos kell, amit már ismerek.

– Volt komoly rövidzárlatod színpadon?

UD: Nem, aminek nagyon örülök, mert már volt bennem némi aggodalom. Annyi évtizede vagyok a pályán, hogy attól tartottam, előbb-utóbb előfordul velem is. Idősebb kollégákon látom, hogy bár megpróbáljuk a már nem játszott szerepeket törölni, nem lehet, valami ott marad belőle, és egyszer csak telítődik az agy. Ez akár rövidzárlatot is okozhat. Lekopogom, velem még nem fordult elő, hogy fogalmam se lett volna, mit kellene mondanom.

– Mit tekintetek sikernek? Miből méritek le, a tapsból, a kollégák tekintetéből, a jó kritikákból?

SZ: Szerintem bármi lehet sikeres, ha felfújják. Nekem az a siker, ha az előadás minden egyes résztvevője egyetért a végeredménnyel, és nem hókuszpókuszt csinálunk. Ha annak van olyan tartalma, ami leülepszik a nézőben, és két nap múlva egyszer csak vastapsba kezd otthon a fürdőszobában, mert megértette, akkor az nekem siker. Mondok egy konkrét példát: A kripliben minden összejött. Először is nagyon jó volt a darab, sziporkázó volt Varró Dani fordítása, és Gothár Péter, a rendező, egy fantasztikus, őrült világot talált ki hozzá. A főszereplő fiatal Lengyel Tamásból – ahogy kell – a lelket is kiverte. Na, az siker volt. Több mint kétszázszor játszottuk.

UD: Nem szeretném lebecsülni a visszajelzéseket, de számomra nem azok a siker mércéi. Még a pályám elején hallottam Balczó Andrástól egy nyilatkozatot, amelyben azt mondta: az a siker, ha tudja, hogy beleadta a képességei maximumát a teljesítménybe. Az akkor is siker, ha nem érte el a kitűzött célt. Egy sportoló iszonyatosan sokat dolgozik, aztán, hogy abban a néhány percben, pont ott, pont akkor „csak” az ezüstérem sikerül-e vagy az arany, annyi mindenen múlik. Muszáj felvérteznie a lelkét a kudarcra. Ez mélyem belém ívódott, és a siker szempontjából én is így tekintek magamra.

– Fullajtár Andrea végzett egy felmérést, amelyből kiderült: a színészek több mint nyolcvan százaléka átesett már krízisen. Sokuk nem tudja feldolgozni egy-egy nehéz szerep feszültségeit, és alkoholhoz vagy droghoz nyúl. Voltatok már krízisben?

SZ: Én fogyasztok alkoholt! (Nevet.) A feleségem biztos azt mondaná, hogy egy-egy nehezebb darabot nem tudok letenni, otthon is viszem tovább, magamba fordulóbb, csendesebb, mogorvább vagyok, de krízisbe még nem kerültem. Viszont azt megfigyeltem magamon és a többieken is, hogy amikor elkezdünk próbálni egy darabot, akkor az új, alakítandó figura valahogy belekerül a már futó előadásokba is.

Akaratlanul átveszünk egy-egy gesztust, hanghordozást, amivel éppen sokat foglalkozunk az új szerepben.

UD: Amikor már sűrűsödik egy próbafolyamat, én is látom a kollégáimon a más tudat- és idegállapotot. Nem feltétlenül játsszák másképp a szerepüket, de számomra abszolút érezhető, hogy a lelkük nagyon tele van a készülődő darabbal. Valószínűleg szerencsém van, mert a pályám elejétől kezdve párhuzamosan több előadásban szerepelek. Hozzászoktam és azt hiszem, jól kezelem, hogy egyik este ezt játszom, másik este amazt. Abban is szerencsés vagyok, hogy a felmérés alapján én a húsz százalékba tartozom.Az öröklött adottságokon túl ez nyilván annak is köszönhető, hogy részint ösztönösen, részint tudatosan sosem törődöm olyasmivel, ami eltérít attól, hogy a célra tudjak tartani. Ehhez az is hozzátartozik, hogy

elég magas a kudarctűrésem.

Tisztában vagyok azzal, hogy kegyetlen munkába kerül megkeresni valaminek a legjobb megoldását, és bizony ez folyamatos „nem sikerül”-ökkel jár. Minden művész őrlődik, hogy elég jó-e, még mindig jó-e vagy újra tud-e jó lenni. Én egyszerűen nem tudok és nem is akarok semmi másra összpontosítani, csak arra, hogy ha valami ma nem volt jó, holnap hogyan tehetem azzá. Nem nyafizok, nem emésztem magam, és nem folyamodom semmilyen szerhez. A szakmám egyik felbecsülhetetlen ajándékának tartom, hogy bármilyen szörnyűség ér az életemben, egyszer csak felmehetek egy színpadra, és ott kiönthetem magamból minden fájdalmamat, kétségbeesésemet. Már a próbafolyamat is egy terápia, amely nem csak számomra hasznos, hanem a többieknek is. Minél inkább ismeri az ember a szakmát, annál szerelmesebb bele, mert rájön, hogy – minden nyűge ellenére – a színpad a legjobb hely neki.

– A mackós alkatú embereket általában nyugodtnak és kedélyesnek képzeljük. Mennyire igaz ez rád, Zoli?

SZ: A nagy testűek bölcs nyugalma jellemzi az egész családomat, főleg anyai ágon. Fiatal korában morog az ember, szeretné minél hamarabb megváltani a világot. Én is zsörtölődtem, de most már, így húsz éve a pályán, miért morogjak?

– Már egy kicsit sem akarod megváltani a világot?

SZ: De, csak másképp. Úgy, hogy rendesen megcsinálom azt a feladatot, amit rám bíznak.

– Néhányszor játszottatok együtt. Milyen emlékeket raktároztatok el egymásról?

SZ: BrechtJó embert keresünkje volt az első, aztán a Merlin avagy a puszta országban játszottunk együtt az Új Színházban, utána pedig az Alföldi Róbert-féle István, a királyban. Dorottya arról legendás, hogy mindig az utolsó pillanatban, az utolsó utáni másodpercben ér be a színházba. Főiskolásként a Katonában voltam gyakorlaton, ott fordult elő, hogy néha már a porta utáni kis bútorraktárban lehúzták róla a civil ruhát, és adták rá a jelmezt, majd színpadra lépés előtt lihegett kettőt, belépett, és már szerepelt is. És csodáltam őt! Lehet, hogy neki ez kell, ez a doppingszere. A Jó embert keresünkben annyira bírtam, hogy képeket is loptam róla. Az Új Színházban egyszer találtunk egy csomó fotót, és annyi szuper fénykép volt, hogy muszáj volt lopikálnom belőlük. Otthon valahol még mindig megvannak.

UD: (Nevet.) Tényleg örök késő vagyok, mindig rezgett a léc, hogy odaérek-e valahová. De azért természetesen a jelenetekről nem szoktam lecsúszni. Türelmetlen vagyok. Nem bírom a várakozást, szétzilál.

Finiselő típusként azt szeretem, amikor nagyon célra tartva kell rohanni.

Vannak kollégáim, akik már ötkor, fél hatkor jelmezben, sminkben, parókában üldögélnek a büfében, és várják a hét órai kezdést. Én ettől megőrülnék. Bemegyek időben a színházba, ennek ellenére addig húzom az időt, amíg úgy nem érzem, hogy na, most aztán puff, fejest ugrom. Nincs idő hezitálni, a léleknek kész kell lennie a startra.

Zolival kapcsolatban számomra a Jó embert keresünk a legemlékezetesebb. Akkor került az Új Színházhoz. Még mielőtt elkezdtük a próbákat, volt bennem némi tartózkodás, mert arra számítottam, hogy egy ilyen magas, jóképű fiú biztos fontosabbnak tartja majd saját magát, mint a közös munkát. De pillanatokon belül kiderült, hogy tévedtem. Ez már jó régen történt, mégis emlékszem rá, mert őszintén meglepett, hogy pályakezdő színészként milyen hihetetlen odaadással, figyelemmel, erővel képes dolgozni az előadás egészéért. Ács János rendezőn és a főszereplők munkáján kívül az ő nagyon intenzív jelenléte is kellett ahhoz, hogy egyszer csak megszülessen a csoda, amire mindannyian vágytunk. A Jó ember kizárólagazért nem ért meg száz előadást, mert közben igazgatóváltás történt az Új Színházban. „Csak” kilencvennyolcszor ment, ami példátlan, mert Brechtet ennyiszer még soha nem játszottak magyar színházban.

– Mit jelent számotokra a Színházak Éjszakája?

SZ: Idén negyedik alkalommal veszünk részt a Színházak Éjszakáján. Mindig lázas felkészülés előzi meg az esemény napját. Tavaly nagy sikert aratott a nézőtéri torna, amelyben Martin Mártával bemutattuk, hogyan lehet elviselni a hosszú előadásokat. Még a melltartója is lekerült. (Nevet.) A Radnóti színészei most egy különleges zenés esttel is készülnek: megpróbálunk a félhomályban különleges hangulatot teremteni a füstös Radnóti Bárban. Fontosnak tartom, hogy találkozzunk a közönségünkkel kötetlenebb, közvetlenebb formában is, és ez az esemény nagyon jó lehetőséget kínál rá.

UD: Az idén különösen izgalmas Színházak Éjszakájára készülök, mert a színház előtti téren lesz egy koncertszínpad, ahol a Majdnem – valaki című vadonatúj lemez dalaiból fogok énekelni. A zenét Hrutka Róbert, a dalszövegeket Bereményi Géza írta. Már sok mindent csináltam a Színházak Éjszakáján, például csoportokat vezettem körbe a Nemzeti épületében. Nagyon jó ötletnek tartom ezt a programot, és azt tapasztalom, hogy a közönség is kíváncsian, szeretettel várja. Ilyenkor még azokat a nézőket is meg tudjuk lepni különleges, bensőséges élményekkel, akik rendszeres látogatói a Nemzetinek.

Találkozzon Ön is kedvenc színészeivel!

Idén negyedik alkalommal rendezik meg 2015. szeptember 19-én, 25 fővárosi színház részvételével a Színházak Éjszakáját.

Résztvevő színházak: Átrium Film-Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Inkubátorház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, MU Színház, Nemzeti Színház, Örkény István Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Arts&Café, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Újszínház, Vígszínház.

Vásárolja meg jegyét itt és most!