Kelemen, Klementina

Az iskolapadtól a deszkákig

2015.09.18. 09:46 Módosítva: 2015-09-18 11:47:50

Programkereső

Szüleik révén mindketten korán kapcsolatba kerültek a színház és a filmek világával, nem csoda, hogy őket is korán megfertőzte ez a világ. Azt pedig mi sem bizonyíthatja jobban, hogy jól választottak hivatást, hogy idén mindketten ott szerepelnek a Kritikusdíj várományosai között. Pálos Hannával és ifj. Vidnyánszky Attilával beszélgettünk.

Pálos Hanna – Katona József Színház

ifj. Vidnyánszky Attila – Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

- A kezdetektől támogatták otthon, hogy erre a pályára lépjetek?

ifj. Vidnyánszky Attila: Nálam ez nem volt kérdés, egész kicsi koromtól világos volt számomra, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Én lényegében a beregszászi társulattal nőttem fel, és kamaszként elkezdett egyre jobban érdekelni ez a szakma, meg akartam tanulni. Nem kerültem emiatt különösebb konfliktusba a szüleimmel, csak édesanyám mondogatja néha, hogy hasznosabb szakmám is lehetne. (Nevet.) De máskülönben nagyon nyitott a családom, mindig támogatták az én és a testvéreim elképzeléseit.

Pálos Hanna: Én is egy elég nyitott családban nőttem fel, négyen vagyunk testvérek, és mindannyian meglehetősen fogékonyak a művészetre. Sem apukám, sem anyukám nem ajánlotta nekem, hogy a színészetet válasszam, előfordul, hogy aggódnak értem, de már megbékéltek a döntésemmel.

- Azt hogyan élitek meg, amikor tudjátok, hogy a szüleitek is a nézőtéren vannak?

PH: Számomra olyankor egészen más egy előadás. Nem könnyű helyzet, de

fontos, hogy lássanak a szerepeimben.

Szerencsére olyan még nem fordult elő, hogy meg kellett volna kérnem őket, hogy valamire ne jöjjenek el.

VA: Én sokkal feszültebb vagyok olyankor, de ez jó értelemben vett feszültség.

PH: Igen, koncentráltabb vagy. Mintha egy picit az ő szemükkel is látnád saját magadat.

- Fontos, hogy mit szólnak az alakításotokhoz? Kikéritek a véleményüket?

PH: Az én családom nagyon kritikus. Persze ez nem úgy néz ki, hogy előadás után leülünk és elmondják, amit gondolnak, hanem valahogy szóba jön, mondjuk reggeli közben és átbeszéljük. De akkor se szólnak bele, inkább csak kérdéseket tesznek fel, hogy megértsék, min is dolgoztunk.

VA: Nálunk is így van. Borzasztóan jól esik, hogy kíváncsiak arra, amit csinálok, és én nagyon adok a szavukra.

- Hanna, két év Kaposvár után váltottál a budapesti Színművészetire. Mi állt a döntésed hátterében?

PH: A Kaposvári Egyetem színházi kara akkoriban volt kialakulóban, és én két év elteltével valahogy úgy éreztem, hogy nem kapom meg azt a tudást, amire szükségem lenne. Mintha bedobtak volna a mélyvízbe és azt mondták volna, hogy ússz! Amikor viszont elkerültem Pestre, itt egy sokkal stabilabb képzéssel találkoztam és így már hosszabban tudok fennmaradni a vízen.

- Attila, te próbálkoztál Kaposvárral?

VA: Nem, sőt, nem is akartam felvételizni sehova, Beregszászon szerettem volna maradni a társulattal. A felvételi utolsó hetében azonban mégis beadtam a jelentkezésemet, és

amikor először beléptem a terembe az első fordulón, rögtön tudtam, hogy nekem ez kell.

Hirtelen tétje lett számomra, hogy ide bekerüljek, pedig nem ismertem az egyetemet, nem hallottam róla legendákat, és mégis.

- Legendája pedig akad, szinte árad az épületből a múlt. Idén volt százötven éves az egyetem, kívülről nézve olyan varázsa van, mint a színházaknak. Belülről is így éltétek meg ezt?

VA: Amikor én például felfogtam azt, hogy ugyanezeken a lépcsőkön jártak Törőcsik Mariék is, az iszonyatos doppingot és egyben felelősségérzetet is adott. Nekem a legnagyobb élmény az itteni közösség. Mindenhonnan érkeznek ide az emberek, és mindenki azzal foglalkozhat, amiben hisz. Én csak most kerültem ki az egyetemről, de ezt máris hiányolom.

PH: Amikor végeztem az egyetemen, akkor elhatároztam, hogy nem fogok túl gyakran visszajárni. Nekem valahogy szükségem van erre a továbblépéshez. Inkább azt volt nehéz megszoknom, ami ez után következett, hogy egy színházban találjam meg a helyemet. Míg az egyetemen mi alakítottuk ki, milyen lesz az osztályunk és hogyan fogunk tudni együtt dolgozni, addig itt egy már kialakult rendszerhez kellett alkalmazkodnom.

- Van valamilyen közös élményetek az egyetemi éveitekből?

VA: Még a felvételin történt a negyedik rostán, hogy összeraktak minket egy jelenetbe. Ez volt az első komolyabbnak tekinthető szereplésem az egyetemen. Emlékszel? (Nevet.)

PH: Persze, hogy emlékszem. Fekete Tomi rendezőszak-felvételi jelenetét csináltuk meg ketten. Még most is előttem van, ahogy ott áll az a tizenhat éves fiú.

- Később is megmaradnak az itt kialakuló kapcsolatok? Tudtok rájuk építeni?

PH: Van olyan osztálytársam, akivel máig szoros a kapcsolatom, van, akivel csak ritkán futok össze. Az életünknek egy nagyon fontos időszakában majdnem napi huszonnégy órákat töltöttünk együtt, de ha találkozom velük, akkor tudom, hogy egy nyelvet beszélünk.

VA: Nálunk sose volt az téma, hogy mi egy csapat lennénk. Ez elejétől fogva világos volt. A harmadik év után már mindenki úgy érezte, hogy új impulzusokat akar. De például az a közös nyelv, amit Hanna említett, fontos, hogy kialakuljon. Számomra az a négy-öt kapcsolat most a legfontosabb, ami az évek során megszületett. Szerintem nagyon fontos, hogy megpróbáljunk kapaszkodni egymásba.

- Hanna, otthonra leltél a Katonában? Kialakult már a közös nyelv?

PH: Igen, azt hiszem, megtaláltam a helyemet, sokat tanulok és kezdem érteni a színház belső rendszerét. Azt, hogy mi lesz velem, nem tudom, de most jó helyen vagyok. Jól esik társulatban lenni, viszont a függetlenség is vonzó a számomra.

- Amikor egy színész kirepül az egyetemről, "késznek" érezheti magát?

PH: Egy színész soha nem mondhatja azt, hogy kész van.

Arra jó az egyetem, hogy rájössz, semmit nem tudsz! (Nevet.)

VA: Én sokkal felkészültebbnek éreztem magam az egyetem előtt, mint most. De ez természetesen nem baj, szerintem az hasznos tud lenni, ha egy színész bizonytalan.

- Hogyan folytatódik a tanulás a színházban?

PH: Az már önmagában tanulás, hogy tapasztalt kollégák mellett dolgozhatunk. Akár az egyetemen, akár a színházban maga a próbafolyamat nagyon izgalmas, hogy ott mik történnek meg. Az egyetemen az a jó, hogy bármit játszhatsz, míg egy társulatban mindenkinek megvan a kialakult szerepköre. Az osztályban állandóan én voltam az öregasszony, de a Katonában ez elképzelhetetlen lenne, hacsak nem valamiért erre épül a rendezés.

VA: Számomra nem feltétlenül a kollégáktól kapott tanácsok a legfontosabbak, hanem azt ellesni, hogyan dolgoznak. Ebből nagyon sokat lehet tanulni.

Borzasztóan ijesztő, hogy egyszer csak a munkahelyeddé válik a színház.

Próbálom óvni magam, vigyázni arra, hogy megmaradjon azaz érzékeny hangulat, munkamódszer amit az egyetemen tapasztaltam. Nem készültem még fel arra, hogy havi huszonnyolc előadásom legyen.

- Idén mindketten szerepeltek a Színikritikusok Díjának várományosai között. Hogyan fogadtátok a jelölést?

PH: Arra nagyon büszke vagyok, hogy Monori Lilivel és Törőcsik Marival együtt jelöltek. A Kurázsi mama Kattrinjaként jelöltek. Erről a szerepről egyébként Zsámbéki Gábor az olvasópróbán azt mondta, hogy annyira jól meg lett írva, hogy aki ezt eljátssza, az díjat kap. (Nevet.)

- Kattrin egy néma szereplő – hogyan éled meg színpadon ezt a nyelvi korlátot?

PH: Az egyik legcsodálatosabb szerep, amivel eddig találkoztam. Nagyon izgalmas belső munka, és az is lehet, hogy a megoldások, amikre jutottam, végig az én titkaim maradnak.

- Attila, téged másodszorra jelölnek a legígéretesebb pályakezdő díjára.

VA: Az első jelöléskor otthon, a faluban azt mondták nekem, hogy

hallották, én lettem az egyik legígéretesebb pályatévesztő!

(Nevet.) Nagyon tanulságos volt az egy évvel ezelőtti díjátadó gála, megpróbálok távol maradni tőle.

- Idén is a díjátadó előestéjén tartják a Színházak Éjszakáját. Milyen élményeitek vannak az elmúlt évekből?

PH: Mi tavaly egy nagyszabású népdalestet tartottunk, az egész társulat részvételével és a közönség nagyon élvezte. Alapvetően az egy jó kezdeményezés, hogy a színészek és a nézők közötti falakat ezen az estén kicsit le lehet bontani. Régebben, ha megláttam egy színészt az utcán, aki tetszett valamiben, biztos, hogy odamentem hozzá vagy megpróbáltam nagyon bizalmasan pillogni, jelezve, hogy felismertem őt. Ma képtelen vagyok jól reagálni, ha ez velem történik meg.

VA: Mi a Hamletet adtuk elő tavaly az egyetemen. 120-an fértek volna be, ehhez képest 230-an jöttek el, mindenkit beültettünk. Hatalmas élmény volt. Jó azt érezni, hogy a színházak közösen készülnek erre az estére. Több ilyen ünnep lehetne.

Találkozzon Ön is kedvenc színészeivel!

Idén negyedik alkalommal rendezik meg 2015. szeptember 19-én, 25 fővárosi színház részvételével a Színházak Éjszakáját.

Résztvevő színházak: Átrium Film-Színház, Bethlen Téri Színház, Budapesti Operettszínház, Centrál Színház, Dumaszínház, Játékszín, József Attila Színház, Jurányi Inkubátorház, Karinthy Színház, Katona József Színház, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház, Madách Színház, Magyar Állami Operaház, MU Színház, Nemzeti Színház, Örkény István Színház, Pinceszínház, Radnóti Miklós Színház, Rózsavölgyi Szalon Arts&Café, Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Szkéné Színház, Thália Színház, Trafó, Újszínház, Vígszínház.

Vásárolja meg jegyét itt és most!