Cecília

Ifj. Vidnyánszky Attila: "Feladatunk volna jobban összefogni"

2015.11.23. 13:07

Programkereső

Ifj. Vidnyánszky Attila Liliomfit rendez a Budaörsi Latinovits Színházban, amelynek bemutatóját november 28-án tartják. A próbák idején beszélgettünk vele.

- Színészként végzett, de rendezőként is rendszeresen dolgozik, az elmúlt években szinte kizárólag egyetemistákkal. A diploma utáni első rendezése ez, ahol a társulat három tagja mellett szintén frissen végzett, illetve utolsó éves színészhallgatók láthatóak majd. Hogyan alakult ki a csapat?

- Amikor a felkérést megkaptam, rögtön jeleztem, hogy az Egyetemen szeretnék a diákokkal dolgozni, így megpróbáltunk ebből a kettőből valamit összeütni: a Budaörsi Színházból és az Egyetemből, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Az egyetemistákkal, a barátaimmal dolgozni biztonságot ad, hiszen jól ismerem őket, és nekem az a legfontosabb, hogy jól szót értsek a körülöttem lévő emberekkel, nagyrészt a saját generációmmal, és velük tudjak valami olyat megteremteni, amivel új erőt képviselhetünk.

Azt érzem, hogy ha nem figyelünk, szétforgácsolódunk,

és igen hamar beállunk egy mókuskerék-rendszerbe, holott feladatunk volna jobban összefogni és jobban elindítani valami új dolgot, egy új hullámot. Nagyon ragaszkodom hozzájuk, és szeretném is, hogy kialakuljon egy csapat, egy közösség, akikkel együtt lehet gondolkodni a következő években. Az biztos, hogy most van ez a hármas, ahogy mi dolgozunk: Vecsei H. Miklós, aki átírta, fúrta, faragta a Liliomfit is, Kovács Adrián zeneszerző barátunk és én.

- A budaörsi társulat három tagja: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert és Bregyán Péter játszik még az előadásban. Vannak eszközei, technikái, vagy stratégiája, hogyan jöjjön létre az összhang?

- Nem tudom, lehet-e ezt tervezni. Nagyon kíváncsi voltam és vagyok rájuk, nem hiszem, hogy lenne erre recept, ilyen helyzetben még sohase voltam, így természetesen ezt is meg kell tanulnom, hogyan kell egy ilyenkor rendezőként viselkedni. Úgy fogom fel most ezt, mint egy iskolát. Az Egyetemen hasonló konstrukcióban, tehát szintén Vecsei H. Miklóssal és a hallgatókkal hoztuk létre az Athéni Timont, ott Hegedűs D. Géza tanár úrral dolgoztam a fiatalokon kívül, de nyilván ő, mint tanár, pátyolgatta a lelkünket és segítette a produkciót, tehát az egy kicsit más helyzet volt. Most ezt élesben is ki kell próbálnom.

- A próbaidőszak finiséhez érkezve hogyan fogalmazná meg, milyen előadás lesz a Liliomfi?

- Úgy tűnik, sikerül tartanunk azt az elképzelést, amit a legelején eldöntöttünk, hogy az egész előadás a játékról szóljon, s a játék komolyságáról, fontosságáról, azon belül a színházról. Meg szeretnénk mutatni, hogy mi hogy látjuk a színházat, hogy mi hogy érezzük magunkat egy színházban, vagy abban a színházban, amiben éppen vagyunk, és emellett azt a fajta rajongást a szerelemért, amit, azt hiszem, mindannyian érzünk.

- Ez azt is jelenti, hogy a darabban megjelenő színészek és az ő általuk játszott színház hasonlítható valamilyen szempontból a ma színházához, akár ahhoz, amit ön gondol a színházról?

- Végig arra törekszünk, hogy minél közelebb hozzuk magunkhoz az anyagot. Teljes mértékben le tudtuk volna fordítani saját magunkra, át tudtuk volna írni az egészet saját nyelvünkre és habitusunkra, mégis azt gondoltuk, hogy

nem szabad ezt a darabot lehozni a földre,

hanem meg kell hagyni, hogy egy derűs, játékos lebegés legyen az egész – ahogy a film is, és ahogy a darab is szerintem ilyen. Úgyhogy abban maradtunk, hogy valahogy a kettő között maradunk. Hogy érezhetően rólunk szóljon, de mégis megmaradjon ennek az 1840-es világnak a bája és hangulata, ahogy az ember most elolvassa a Liliomfit, vagy amilyen nekem mostani fejjel megnézni a filmet. De természetesen azon vagyunk, hogy ez az előadás rólunk szóljon.

- A Liliomfit követően a kaposvári főiskolásokkal Rómeó és Júliát, a budapestiekkel III. Richardot tervez, és aztán várja a Radnóti Színház is – egyik munka hozza a másikat?

- Ez egy különleges dolog itt Magyarországon, hogy nagyon kíváncsi a közvélemény és a szakma a fiatal rendezőkre, valószínűleg egészen addig, míg meg nem buknak. Én viszont nem is tartom magam rendezőnek, elég furán is érzem magam, próbálom magamat óvni ettől az egésztől, és ezért is próbálom magam minél jobban bebiztosítani, hogy olyan munka szülessen, ami különleges, ami nem pusztán egy előadás, hanem többet jelent számunkra, számomra. Most azt gondolom, hogy a Liliomfiban a végzős és éppen végzett színészekkel és a három helyi színésszel, ez a konstrukció több tud lenni, mint pusztán egy vígjáték.

- Ön nem játszik az előadásban. Hiányzik a színészi részvétel?

- A Marton-módszer, vagyis Marton László tanár úr iskolája az, amiben abszolút hiszek ilyen téren, hogy színházi emberek vagyunk. Nem tartom magam most sem rendezőnek, sem színésznek, sem díszlettervezőnek, hanem az előadást és az egész munkafolyamatot egyben látom. És hogyha adott próbahelyzetben azt érzem, közösen kell játszanunk, akkor közösen elkezdünk játszani, akkor is, ha ez látszólag nem tartozik közvetlenül a jelenethez. Természetesen borzasztóan hiányzik a színészet, szeretek marháskodni velük, azt hiszem, ők is velem, olykor pedig nagyon jó érzés, hogy együtt turkáljuk a ruhákat, tehát együtt válogatjuk ki a jelmezeket, együtt szigetelőszalagozzuk be a cipőnket, pontosan azért, hogy komplex dolog szülessen, hogy minden egyes része passzoljon és rólunk szóljon. Ez sokkal nehezebb, viszont azt gondolom, hogy sokkal izgalmasabb, nem csak számunkra, hanem a nézőknek is. Ezért szokták mondani mindig, hogy egy egyetemi vizsgaelőadásnak valamiért más hangulata van, ezt a hangulatot szeretném én megtartani. Azért van más hangulata szerintem, mert róluk szól, azokról, akik csinálják. Most is azt szeretném, hogy ne egy gyárban dolgozzunk, ne csak elvégezzük a munkánkat.

- A budaörsi színház társulatának három tagjára milyen szerep hárul ebben a viszonylag zárt rendszerben?

- Most jutottunk el abba a próbaszakaszba, amikor megvan már az előadás váza. Az egész élő zenére készül és nekem az az álmom, hogy az előadás alapja olyan legyen, mint egy CD-felvétel, tehát ha 1 óra 48 perc akkor minden előadás 1 óra 48 percig tartson, mintha a CD-t betennénk és az elejétől a végéig minden ugyanúgy kell, hogy történjen. Tehát teljesen takkra, ezen dolgozunk most és amikor ez teljesen elkészül, azt hiszem, akkor nagyon sokat fog tudni nekünk segíteni a három színészünk, hogy egyes helyzetekben milyen a kellő jó humor. Mert azt érzem, hogy hatalmas tapasztalatuk és tudásuk van erről, hiszen rengeteg előadás van a hátuk mögött. Én életemben először dolgozom egyértelműen vígjátékon és azt tapasztalom, hogy sokkal nehezebb, mint tragédiát előadni, mert a színészeknek általában sokkal inkább van kedvük drámai dolgot mutatni, drámaian játszani, mint vidámnak lenni. A dráma az nagyon könnyen megvan, szomorúnak lenni a színpadon sokkal könnyebb, mint vidámnak. És ez most nekem nagyon nagy fejtörést okoz, hogy hogyan érjem el nálunk.

- A budaörsi nézőkről valószínűsíthető, hogy talán nincsen annyira az érdeklődésük előterében, hogy hogyan érzik magukat a színművészeti egyetemisták, vagy egyáltalán kik ők. Sokkal inkább a filmadaptációból jól ismert Liliomfit, vagy annak valamilyen lenyomatát szeretnék majd látni. Számukra mit ígérhetünk előre ?

- Az előadásokat egy Mészöly Dezső idézettel fogjuk kezdeni, ahol ő, mikor először átdolgozta a Liliomfit, leírja, hogy a darabokat nem azért dolgozzák át, mert rosszak, hanem, mert fantasztikusak és kiállják a kor próbáit, tehát örökérvényűek. És ő – nem tudom, hány évtizeddel ezelőtt – buzdít arra, hogy ha mi a Liliomfival foglalkozunk, mint a jövő nemzedéke, akkor tessék belenyúlni és tessék átírni, mert Szigligeti is azért így írta meg például a végét, mert abban a korban így kellett, hogy vége legyen az előadásnak. Ezért mi bátran belenyúltunk, és természetesen egyáltalán nem a filmet szeretnénk koppintani, hanem saját magunkat. Nem kell ahhoz a mai egyetemi létbe belelátni, hogy érezze bárki, hogy ez egy olyan hangulat, amit mindenki tapasztal az élete során: hogy milyen az, amikor az ember szabadon tud élni, szabadon tud dolgozni. Arról is beszélgettünk a próbák kezdetén a srácokkal, hogy lényegében a feladatunk és célunk az, hogy a végén a nézőknek kedvük legyen velünk maradni. Tehát ha a végén csinálnánk egy táncházat, vagy bármit, akkor ők azt mondják, itt akarok ezzel a csapattal maradni és velük táncolni.

Forrás: Budaörsi Latinovits Színház

Ifj. Vidnyánszky Attila 1993-ban született Beregszászon. Apja Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója. 2015-ben szerzett oklevelet a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán, osztályvezető tanárai Forgács Péter, Hegedűs D. Géza és Marton László voltak. 2015-ben a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdőnek választották.