Olga, Liliána

Elmosódó határok

2016.01.08. 08:36 Módosítva: 2016-01-08 08:36:55

Programkereső

Mikó Csaba Apátlanok című drámáját mutatja be az Örkény Színház január 15-én, Gáspár Ildikó színrevitelében. Az apátlan nemzedékről és a múlttal való szembenézés fontosságáról is kérdeztük a szerzőt és a rendezőt.

- A darab egy trilógia első része. Csaba, mikor fogalmazódott meg benned, hogy többrészes legyen és hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz?

Mikó Csaba: Már a darab írása közben gondolkodtam a folytatáson, mivel az egyik karakter, Simon olyan fejlődéstörténeten megy át, amit úgy éreztem, érdemes lenne a továbbiakban is követni. A trilógia első része időrendben az utolsó, amely egyfajta történelmi áttekintést is ad a rendszerváltás óta eltelt húsz-huszonöt évről.

- Ildikó, hogyan találtál rá a műre?

Gáspár Ildikó: Már akkor megfogott a darab, amikor Csaba 2012 novemberében átküldte nekem, és miután a Stuart Mária rendezésemet követően Mácsai Pál igazgatónk újra felkért, hogy rendezzek, akkor én ezt választottam. A darab olvasásakor az volt az érzésem, mintha dokumentarista dráma lenne, kísérlet egy fiktív család bemutatására monológ-foszlányokon és interjúrészleteken keresztül. A dokumentarista színház már régóta érdekel, 2005-ben láttam itthon először a Rimini Protokollt, ami nagyon izgalmas formanyelvet használt. Régóta vágyom rá, hogy a másik oldalról közelítsem ezt meg: vagyis meglévő irodalmi anyagot tálaljak úgy, mintha valóság lenne. Próbálom összemosni a civil ember és a karakter határait.

Gáspár Ildikó és Mikó Csaba
Gáspár Ildikó és Mikó Csaba
Fotó: Nagy Gergő / Örkény Színház

- Csaba, részt veszel a próbákon?

MCS: Nem, mivel már elengedtem a történetet, másban vagyok benne. Különben sem tartom jónak, ha a szerző bent van a próbákon, mert valószínűleg teljesen mást gondolna, mint az alkotók, illetve elveszi tőlük a lehetőséget, hogy hozzátegyenek ahhoz, amit ő kitalált. Amit a szöveg önmagában közöl, az még nem színház, a rendező találja meg hozzá a megfelelő színházi formát.

GI: Úgy érzem, értem, amit Csaba írt, ezért nem kérdezgetem őt. (Nevet.) Amióta elkezdtem ezen dolgozni, kétszer volt olyan, hogy megerősítés miatt valamit megkérdeztem, de inkább a színészekkel beszélgettünk sokat a próbafolyamat elején. Az ő személyiségük által folyamatosan gazdagodik az előadás.

Gáspár Ildikó első nagyszínpadi rendezésének éve 2014 volt: ekkor mutatta be az Örkény Színház Friedrich Schiller Stuart Mária című művét, amelynek színpadi átdolgozását Mikó Csaba jegyzi. A ma is sikerrel futó előadásról írt kritikánkat itt olvashatja.

- Az előadás szereplői és az általuk megformált karakterek között sok a hasonlóság: nagyjából ugyanakkor születtek, mint ők, közös a történelmi tapasztalatuk, részben a hátterük is.

GI: Igen, azért is szeretném elmosni a határt, mert ettől úgy érzem, hogy személyesebbé tudna válni az előadás. Azért működik ez ilyen jól, mivel azonosak a gyökerek, ismerős számukra a közeg és a korszak is, mindenről van saját élményük, legyen szó egy disznótorról, karácsonyról vagy a születésnapokról. Kerekes Éva fiatalabb, mint a darabbeli karaktere, azonban Tenki Réka, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Nagy Zsolt vagy Patkós Marci életkora közel van az Apátlanok többi szereplőjéhez.

Nagy Zsolt és Tenki Réka az Apátlanok olvasópróbáján
Nagy Zsolt és Tenki Réka az Apátlanok olvasópróbáján
Fotó: Gordon Eszter / Örkény Színház

- Tenki Réka az egyik művész, aki nem a társulat tagja. Hogyan került a látószögedbe?

GI: Rékát tizenhét éves kora óta ismerem, a zalaszentgróti színjátszótáborból, tehát még abból a kamaszlány korából, amiben a darab elején is találjuk őt, amikor még nem került fel a fővárosba. Régóta figyelemmel követem a pályáját, megvolt a közös alap és örülök, hogy végre lehetőségünk van együtt dolgozni.

- Mit takar pontosan az apátlan nemzedék, amire a cím is utal?

MCS: Az apa számára a rendszerváltás nagy szabadságot és új lehetőségeket jelent, ám mivel a korábbi rezsim alatt nőtt fel, megmaradt benne a bizalmatlanság a világ felé. A családja számára is azt erősíti, hogy össze kell tartaniuk, nem számíthatnak senki másra. Eleinte mindenfélével próbálkozik, ám ezek az ötletek sorra elbuknak, a gyerekekben pedig az erős apakép, ami addig összetartotta a családot, halványulni kezd, és ottmaradnak a maguk teremtette vákuumban, nem tudnak érvényesülni. Lényegében erre a gyökértelenségre utal a cím, amiben nincs megfelelő híd a múlthoz, és a jövő sem rajzolódik ki biztosan.

GI: Lényeges elem a szocializáció, tehát hogy ki miben nő fel és ez hogyan segíti vagy sem a későbbi életútjukat. Én ezt úgy fordítanám le, hogy az apa nem csupán az apát jelenti, hanem azt a férfiközpontú rendszert, ahol az képviseli a folytonosságot, ahogy az apák generációról generációra átadják ezt a szellemiséget a fiaiknak. Ugyanakkor mivel ez a szellem nem őszinte, hiszen már a mi szüleink is egy olyan világban éltek, ami megtagadta a saját múltját és gyökereit, ezért kialakul ez a bizonyos vákuum körülöttünk. Fontos kérdés, hogy mi az a frusztráció, kisebbségi komplexus és önbizalomhiány, ami folyamatosan átörökítődik és elmélyítődik a társadalomban.

- Megjelenik egy lehetséges kiút?

MCS: A családon belül az idősebb gyerekek valakit folyamatosan hazugsággal vádolnak, az önmagukkal való szembenézés viszont nem történik meg. Csak a kisebbeknél érződik valamiféle nyitottság és kiút felé törekvés.

GI: Amikor szembenézünk a múltunkkal, akkor egyfajta önvizsgálatot tartunk. Az előadásban olyan asszociációkat, zsigeri pontokat próbálunk megpiszkálni, ami a nézőben elindíthatja azt, hogy a saját fiatalkorán, családi helyzetén kezdjen el gondolkodni, és így valamivel közelebb tudjon kerülni önmagához.