Lukács

Fehér köpenyes istenek

2016.01.25. 08:00

Programkereső

Egy kórház világát és az ott zajló döntéshozatalok komolyságát varázsolja a Rózsavölgyi Szalonba Valló Péter, akivel új rendezéséről, az Istenek tanácsáról, valamint a Radnóti Színházban esedékes igazgatóváltásról beszélgettünk.

- Nem ez az első Mark St. Germain-darab, amit a Rózsavölgyi Szalon bemutat. Minek tudható be a szerző népszerűsége?

- Évek óta nagy sikerrel fut a Szalonban Az utolsó óra című előadás, amely Freud életének utolsó éveiben játszódik. Az Istenek tanácsában is különös mezsgyére téved a szerző, hiszen ebben orvosok szerepelnek, akik egy transzplantációs döntőbizottságban foglalnak helyet. Sok múlik a témaválasztáson. A Rózsavölgyi olyan hely, ahol jelentős befogadókészség mutatkozik ez iránt a hangvétel iránt, kvalifikált közönség jár ide, akik szívesen néznek ilyen darabokat, amik egyszerre könnyűek és egyszerre nehezek. A néző azzal a jóérzéssel ülhet be hozzánk, hogy nem valami talmi, felszínes és tartalmatlan előadásra vásárolt jegyet, hanem kap valami érvényeset, tartalmasat és különöset. Ez még annak ellenére is igaz, hogy magát a színdarabot úgy írta meg a szerző, ahogy egy amerikai színdarabot általában szokás: van benne némi, a szó jó értemében vett kommercialitás.

Valló Péter
Valló Péter
Fotó: Radnóti Színház

- A Rózsavölgyi Szalon egy speciális helyszín, mihez kellett alkalmazkodnia?

- Hat szereplővel ez a darab ide rettenetesen nagy, ilyen értelemben teljesen kísérleti jellegű. Igyekszem valamiféle hitelességet adni a miliőnek, hiszen ez mégiscsak egy kórház tárgyalója, ugyanakkor próbálom valahogy kitágítani az egész mondandóját, hogy be lehessen vonni a nézőket. Az előadásban kivetítem a szereplők arcát, mintha videódokumentáció készülne az ülésről, ami ma már nem szokatlan. Ez kiterjeszti a teret. A fő szempontom az volt, hogy érzékeltetni tudjam a lélektani rezdüléseket, kihasználva ezt a különös színházszerűséget, hogy itt körbeülünk.

- Egy kritikus a Tizenkét dühös emberhez hasonlította a darabot.

- Valóban hasonló a struktúra, a Tizenkét dühös ember is táncol a kommercialitás és a komolyság határán, mint a mi darabunk. Ennek is ugyanaz a kulcsa: sok különböző álláspont összecsapása egy téma körül, ami itt ráadásul nagyon rázós, hiszen szervátültetésről van szó. Egy országban mindig kevesebb a donor, mint a sorban álló betegek, akik arra a bizonyos transzplantálódó szervre várnak, és sajnos azoknak, akik várakoznak, effektíve az életéről van szó. Nagyobb tét tehát nem is lehet. Döntést kell hozni, ki éljen tovább, és ki haljon meg. Ezért is Istenek tanácsa a címe, hiszen a bizottságban helyet foglaló orvosoknak olyan súlyos a felelősségük, mintha istenek lennének. Azzal kompenzálják ezt az emberinek nem nevezhető helyzetet, hogy megpróbálják a legobjektívebb döntést hozni. Ez persze kétséges, egyáltalán lehetséges-e, hiszen ők is csak emberek, akik a saját gyarlóságaikkal állnak hozzá a konfliktushelyzetekhez.

- A téma a színészek számára is megosztó lehet. Hogyan küzdöttek meg a szerepükkel?

- El kellett döntenünk, hogyan interpretáljuk a darabot. A téma jellegéből fakadóan az egészet lehetne nagyon érzelmesen is átadni, vagy lehet nagyon szárazan és hivatalosan. Én ez utóbbi állásponton vagyok, hiszen ezek orvosok, és pontosan a túlzott lelki részvétel ellen küzdenek végig az egész döntéshozatali processzus során. St. Germain másik erőssége, hogy mindig egymástól jelentősen eltérő lelki berendezkedésű embereket ugraszt össze, azzal a kitétellel, hogy mindegyiknek legyen valamilyen személyes problémája, ami alapvetően meghatározhatja a hozzáállását. Azért küzdenek, hogy a saját gyarlóságukon fölülemelkedve legyenek képesek meghozni a súlyos döntéseket. A csapat Stagione-alapon szerveződött, tehát innen-onnan összeszedett kompánia, ami mindenki számára jó élmény, hiszen olyanokkal játszhatnak együtt, akikkel még sose.

- Nem lelőve a poént, mennyire zárul megnyugtatóan az előadás?

- Hozzátartozik egy jól megírt amerikai színdarab természetrajzához, hogy a végének kapnia kell egy olyan különös, fanyar, előre nem kiszámítható, de mégis a lelkekben valamiféle békességet gerjesztő feloldást, amitől nem maradnak nyitva kínzó kérdések. Itt is megvan ez a különleges balansz, amit szerintem elég ügyesen és jól írt meg a szerző.

- Közeleg február elseje, amikortól a Radnóti Színház igazgatását Kováts Adél veszi át, akinek a pályázatában ön is közreműködött. Miben lesz érezhető változás?

- Ahogy azt a pályázatban megígértük, szeretnénk fiatalítani, különösen – ami engem is érint – a rendezői állományban. Ez egyfajta megújulást jelent a vizualitásban, a darabválasztásban és az egész szellemiségben. A társulat összetételében is történhet változás, ami egy új vezető érkeztélvel természetes, még akkor is, ha megőrzi azt az alapvetést, hogy megmaradjon az a kimunkált polgári hangvétel, amivel a Radnóti sok sikert elért az elmúlt évtizedekben. Ha egy közösség harminc éven keresztül szinte változatlanul együtt marad, akkor egy idő után a kopás jelei mutatkoznak rajta, ezért megpróbálunk most új lendületet venni. Azt hiszem, az én személyem a kontinuitást képviseli, mégis igyekszem majd adaptálódni ehhez az új helyzethez.

Valló Péter
Valló Péter
Fotó: Éder Vera / Rózsavölgyi Szalon

- Az Istenek tanácsa mellett jelenleg a Pesti Színházban rendezi A velencei kalmárt. Melyek azok a főbb pontok az darabban, amelyek mentén egy rendező megfogalmazhatja a saját álláspontját?

- Mindenki megpróbálja a saját társadalmának az égető kérdéseihez igazítani Shakespeare darabjait. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, előbb el kell mesélni rendesen a történetet, hogy a nézők értsék, mi történik, ki mit mond, és ennek mi a következménye. Annak érdekében, hogy követhető legyen az események menete, olyan jeleneteket is megrendezek az előadásban, amiket a szerző bele se írt. Ennek az elmesélt történetnek kell valamilyen módon viszonyulnia a mi társadalmunkhoz. A velencei kalmár kapcsán mindig sok szó esik a zsidókérdésről, de én azt gondolom, hogy legalább ennyire égető kérdés az a probléma, hogy a középosztálybeli fiatal nemzedék teljesen céltalanul, dologtalanul, motiválatlanul és jövőkép nélkül áll előttünk. Az előadásban ez egy velencei aranyifjú társaságot jelent, akiknek semmi dolga az élettel, kivéve a nők megszerzését és a papa pénzének az elköltését. Közben ebbe emberek halnak bele, barátságok mennek tönkre és egy egész katasztrófa özön támad amiatt, hogy ők nem találják az életben a helyüket. Ez a fajta céltalanság erodálja leginkább az erkölcsöket. Ezt a történetet szeretném elmesélni, és emiatt más lesz, mint azok a feldolgozások, amik az antiszemitizmus vagy a vallások, rasszok, mentalitások harcaként értelmezi a művet. Nálunk valamivel talán több vígjátéki elem maradhat meg, hiszen Shakespeare idejében ez vígjátéknak íródott, és csak a holokauszt tett belőle visszavonhatatlanul és végérvényesen egy tragikus felhangokkal telitűzdelt darabot, ahol arra az alapvetésre, hogy ez antiszemita darab-e egyáltalán válaszolni kell. Ám a szerző bizonyosan nem ezzel a premisszával írta. Mi már ezt nem tudjuk megtenni, és természetesen nekem is válaszolnom kell majd valamit erre a kérdésre.

DSC 0411

Eltitkolt rezdülések

Rejtélyes viszonyok címmel látható a Rózsavölgyi Szalonban a francia származású Eric-Emmanuel Schmitt darabja, amelyről Kolos István rendezőt kérdeztük.

A részletekért kattints!