Friderika

Szikszai Rémusz: "Kint végleg megutáltam a cipőt"

2016.04.26. 09:01

Programkereső

A kripli után újabb McDonagh-darabot, A párnaembert tűzi műsorra a Radnóti Színház. Az előadást rendező Szikszai Rémusszal a hatalom kiszolgálásának módjain és a humánum hiányán túl arról is beszélgettünk, milyen élményekkel gazdagodott több mint féléves külföldi tartózkodása során.

- Martin McDonagh az egyik legizgalmasabb élő angol-ír szerző. A mostani az első munkád tőle. Hogyan került a látószögedbe?

- McDonagh rendkívül divatos szerzőnek számít, és nem ok nélkül, hiszen kiváló drámákat ír, ráadásul a filmjei is nagyon közel állnak hozzám. Miután Kováts Adél felkért, hogy rendezzek a Radnótiban, hosszasan kerestünk darabot. Sokat beszélgettünk róla, milyen irányt képzel el a színháznak, végül én bedobtam A párnaembert.

Szikszai Rémusz A párnaember olvasópróbáján
Szikszai Rémusz A párnaember olvasópróbáján
Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház

- Milyen helyet foglalhat el a darab a színház repertoárjában?

Ez egy rizikós vállalkozás. Rendkívül komplex a történet, lélektanilag és műfajilag is összetett, keveredik benne a horrortól kezdve a stílusparódián át sok minden. Amellett, hogy színpadra kívánkozik, nagyon filmszerű is az anyag, olyan, mintha egy zsánerfilm forgatókönyvét olvasná az ember. Több mint tíz éve Egerben láttam Dömötör András rendezését, amit nagyon szerettem, ahhoz viszont elég régen volt, hogy ne befolyásoljon a mostani munkában.

- Mivel fogott meg a darab?

- Elsősorban az egésznek a furcsa, asszociatív világa fogott meg. A darab súlyos témákat érint, amikről beszélni kell. Ilyen a hatalom kiszolgálásának kérdése vagy a szülők felelőssége és a nevelés szerepe. Az előadásban szereplő testvérpárt összekötő szeretet különösen izgalmas, ritkán találni a drámairodalomban ennyire komplex módon történő ábrázolását egy emberi viszonynak. Ehhez jön hozzá az előadás bizarr miliője, ugyanis a darab egy diktatúrában játszódik, ahol bárkit bármikor bevihetnek, gyakorlatilag ok nélkül. Különösen érdekes a fogvatartottak és a rendszert kiszolgáló rendőrök kapcsolata, ahogy egymásra hatnak, illetve az a mód, ahogy ember embert képes bántani, kínozni jól időzített mondatokkal, pofonokkal vagy akár elektrosokkal.

- A filmszerűségre hogyan fogtok rámenni?

- Nem fogunk. Ez azért ízig-vérig színpadi mű. Izgalmas lehetőséget kínál fel a darab: a kilencven százaléka reális térben játszódik, a kihallgatás-cella-újra kihallgatás hármas egységét követi, mint egy triptichon, ám ezt megbontja két különös mese, ami szerintem szürrealista irányt képvisel. Arányaiban mindössze olyanok, mint egy csipetnyi só meg bors, ami a nagy húslevest ízesíti – de mégis nagyon fontos adalék. Ezeket a részeket másfajta színházi formanyelvvel, a bábszínház felől közelítjük meg.

- A bábok tervezésére Hoffer Károlyt kérted fel. Milyen formákban gondolkodtok?

- Többféle műfajjal kísérletezünk. Vásári bábokkal, bunrakuval és tárgyanimációval is dolgozunk, emellett pedig a fekete színházat is kipróbáltuk. Két kiváló bábszínész, Pallai Mara és Ács Norbi mozgatják majd a bábokat, de színészként is kapnak feladatokat.

- A darab egy meg nem nevezett totalitárius rendszerben játszódik. Ismét lehetőséged van a hatalom kérdéskörével is foglalkoznod, ami több rendezésedben hangsúlyosan megjelent már. Itt mi a fő mozgatórugó?

- A diktatúra az a közeg, ami meghatározza a szereplők viselkedését. Az előadásban látható két rendőr eltérő módon éli meg ezt a helyzetet, az emberek fölött gyakorolt korlátlan hatalmat: az egyikük része a gépezetnek, míg a másik maga a gépezet. Az egyikben még ott pislákol valami emberi, ami folyton megkérdőjelezi a tettei helyességét, a másik viszont végtelenül elvakult és kegyetlen. A kihallgatások működése is innen érthető meg leginkább. A kínzók alapmotiváltsága az, hogy ők a jó oldalon állnak, emiatt érzik magukat felhatalmazva rá, hogy bármit megtehessenek. És nem feltétlenül csak fizikai kínzásról van szó.

- Egy jó darab tükröt tart elénk. Itt milyen ez a kép?

- Ez érdekes dolog, mivel mindenki azt mondja, hogy ez egy sötét darab, szerintem viszont nagy mértékben szól a humánumról. Ennek a megnyilvánulása persze történhet a humánum hiányának ábrázolásával is, az eltorzult személyiségeken keresztül. Szeretném, ha valamilyen módon a szülői szerepnek is tükröt tartanánk: mikor csinálom jól, felvállalom-e, ha hibázom. Ebből a szemszögből nézve a hatalom is paternalista, tehát mindig apa akar lenni, vezetni akarja a népet és kijelölni a helyes utat.

- Szaporodnak a rendezői munkáid. Mi hajt, hogy rendezz?

- Minden munkánál más. Itt McDonagh stílusa és ez a műfajilag behatárolhatatlan darab volt, ami érdekelt. Még nem csináltam ilyesmit. Másrészt izgat a világ, amiben élünk. Mindig erről akarok beszélni valamilyen formában. Jelen esetben ahogy az ember és a hatalom működik. Mostanában színészként már kevésbé jutok az emberek eszébe, inkább rendezőként kérnek fel. Pedig szívesen játszanék, el bírnék képzelni egy a mostaninál jobb egyensúlyt is, ráadásul nem gondolom, hogy ötöt rendezni normális egy évben, mert ez egy gyilkos tempó. Legalábbis úgy, ahogy én csinálom. Fizikailag és szellemileg is megvisel.

- Több meghívott művész is szerepel az előadásban, mi alapján állt össze a csapat?

- Köles Ferivel több mint tíz éve ismerjük egymást, játszottunk is együtt Pécsett, kimagasló képességű színésznek tartom. Az, hogy ő vendégként részt vehet az előadásban, Adél elképzeléseivel is találkozik, mivel szeretné, ha több köze lenne a színházhoz. Rusznák Andris igazából nem vendég, hiszen ősztől ideszerződik. Mellettük főszerepben látható még Pál Andris és Schneider Zoli, akik oszlopos tagjai a Radnótinak.

- Szerte az országban futnak rendezéseid. Debrecenben a Rómeó és Júliá t vitted színre. Mi újat tudott mondani számodra a dráma?

- Abból az őrült világból indultam ki, ami körülvesz minket. Az ország félelmetes mértékben itatódott át gyűlölettel, az emberek egy ideológia mentén utálják egymást aszerint, hogy jobb vagy baloldali-e valaki. Érezhető a feszültség, bármikor elpattanhat a húr. A darabban is ez a fajta gyűlölet érdekelt, ami nincs világosan meghatározva Shakespeare-nél. Nem tudjuk, hogy miért utálja egymást ez a két család. Ezek a gyerekek ebben nőnek föl: a gyűlöletben. Akárcsak a mai tizenévesek. Sem Rómeó, sem Júlia nem meséli el az apjának vagy az anyjának, hogy mi történik velük, egyáltalán nem kommunikálnak a szüleikkel, hiszen azok ezzel az állandósult rivalizálással vannak elfoglalva. Ezért keresnek maguknak egy-egy segítőt, a dadát vagy Lőrinc barátot, akiben bízni lehet, aki arra kíváncsi, hogy szerelmesek, nem pedig arra, hogy kibe. Valódi tragédia, hogy a végén minden jó szándékú, életre érdemes fiatal holtan fekszik. Az pedig hazugság, hogy a két család ezután kibékül. Holnapután újrakezdik. És persze a szerelem is érdekelt. Ez a felhőtlen, korlátlan, megzabolázhatatlan szerelem, ami halálra van ítélve egy ilyen közegben.

- A tatabányai Tartuffe-rendezésed meghívást kapott az idei POSZT-ra. Parti Nagy Lajos szövegkönyve mire adott lehetőséget?

- Izgalmas volt ezzel a szöveggel dolgozni, különösen a zárófelvonás miatt, ami már Molière-nél sem volt egyértelmű, hiszen kényszerből írta, hogy bemutathassák az előadást. Amikor Parti Nagy Alföldi Róbert nemzetis rendezéséhez elkészítette a saját változatát, akkor ők úgy, ahogy van, kihagyták az ötödik felvonást. Engem viszont érdekelt, mit lehet még kihozni a végéből, ezért nem hagytuk el teljesen ezt a részt. Parti Nagy írt a kérésemre egy olyan befejezést, ami azt feszegeti, hogyan tudjuk majd folytatni a közös életünket, ha egyszer vége lesz ennek az őrületnek, amiben létezünk.

Tartuffe
Tartuffe
Fotó: Jászai Mari Színház

- Tavaly egy időre magad mögött hagytad a hazai valóságot és a családoddal több hónapra külföldre költöztél. Megengedheti magának egy színházi ember, hogy hosszabb időre kiszakadjon?

- Amikor meghoztuk ezt a döntést, sokan kérdezték, hogy mi lesz a pályámmal. Én úgy gondoltam, hogy attól nem leszek más, ha egy évre elmegyek. Az itthoni mókuskerék sokkal inkább rombolt volna, mint az egy év kihagyás. Akkor nyolc futó előadásom volt, mindenhol szóltam időben és nem volt ebből probléma.

- Hogyan jelennek meg a kint szerzett tapasztalataid egy-egy munkádban?

- Nem tudom. A rendezéseimben talán van valami a bennem felhalmozódott tudásból. A mai napig nagyon hiányzik az ottani élet. Hét hónapot töltöttünk kint, ami hosszabb időtartam volt annál, hogy az ember simán turistának érezze magát. Beépül a szervezetedbe, a gondolkodásodba. Érdekes dolog tizenegyezer kilométerről rátekinteni az európai civilizációra és megérteni, milyen gazdag a mi kultúránk, és közben mennyire kirekesztő és magába forduló, nem befogadó. A másik dolog, amit kint végleg megutáltam, az a cipő. Ha tehetem, már itthon se hordom.

Felkeltettük érdeklődését? Váltsa meg jegyét egyszerűen, a PORT.hu felületén!