Emma

Színházat "nézni" - szívvel és füllel

2016.06.20. 08:22

Programkereső

Miért lenne a színház élménye csupán azok kiváltsága, akik mind az öt érzékszervvel rendelkeznek? Így gondolkodott a MOL ÚJ Európa Alapítványa, akik az AKKU, a Vak Diákok egyesülete (Vakoda) és a Szól a Szív alapítvánnyal közösen most elindítottak egy olyan komplex, akadálymentesített beavatószínházi programot, amely során nemcsak audionarrációval, de előkészítő foglalkozással és színpadbejárással is hozzásegítik a vak és gyengénlátó fiatalokat a minél teljesebb színházi élményhez. Az első ilyen alkalomra mi is ellátogattunk a Katona József Színház Kamra színpadára, az Ahogy tetszik című előadásra.

Az ÚJ Európa Alapítvány 11 éve támogat gyermekgyógyító szervezeteket. Az akadálymentes színházi program ötletét Ónodi Eszter személye is inspirálta, aki már negyedik éve az alapítvány jószolgálati nagykövete, volt már beteg gyerekekkel barlangászni vagy a KÖSZ! Program keretében ételt osztani. A helyszín tehát nem véletlen, a Katona Kamrájában az ő szereplésével, Kovács D. Dániel rendezésében látható Ahogy tetszik című előadás köré épül az alapítvány első, kísérleti programja, amivel egyúttal a modern színházi nyelvezetbe is beavatást kaphattak a résztvevők.

Ónodi Eszter, a Katona színművésze nagy lendülettel köszönti a Vakoda öt résztvevőjét (akik között van, aki „csak” gyengénlátó, van, aki csak fényeket érzékel, és olyan is, aki soha sem részesedett a látás csodájából), majd még egy kis zavarral a hangjában eddigi színházi élményeikről kérdezi őket. Ádi – aki aliglátó, vagyis színeket és alakokat bizonyos távolságból lát – azonnal elsorolja tapasztalatait és lazán feloldja az első találkozás enyhe feszültségét. Mint mondja, látott már musicalt a Madáchban, volt a Vígszínházban és az Ódry színpadon is. (A látni, nézni kifejezések használata egyébként teljesen elfogadott a vakok körében, mint azt előzetesen megtudtuk). Innentől ő lesz a csapatban a vezéregyéniség. A többiek egyelőre még csendben vannak, de a következő kérdésnél már nyílnak. „Igaz az, hogy meg lehet érezni a színek rezgését?” – kérdezi Ónodi Eszter. „Én például utálom a lilát” – mondja kis öniróniával Roli, aki szintén vak, és végig a gyengénlátó lány kezét szorongatja, aki úgy tűnik, egyszerre segítője és szerelme. Mindenki nevet, majd megegyeznek abban, hogy a színek tulajdonképpen egy-egy érzelemként jelennek meg azokban, akiknek nem volt erről érzéki tapasztalata.

Ezután közösen elindulunk a Kamra kulisszái felé. Ónodi Eszter körültekintően írja le a zegzugos, szűk folyosók és takarások minden részletét, amiben látóként sem könnyű elsőre eligazodni, majd megérkezünk a színpadra. A díszlet olyan, mint egy nagy „fénymásoló”: a járófelületet megvilágított lapok borítják, amelyek önálló világító testként működnek, hasonló világító lapok helyezkednek el a plafonon is, amelyeket zöld növényindákkal fedtek be. „Érzékelitek a fényeket?” - kérdezi Ónodi Eszter. „Talán ha lekapcsolnánk a színpadot megvilágító külső reflektorokat, könnyebb lenne” - segít Ádi. Itt megjegyzendő, hogy Ónodi Eszter annyira természetesen, és olyan empátiával jellemezte a környezetet, mintha évek óta ezzel foglalkozna. A díszlet megismerése után az előadásban játszó színészek sorban bejöttek, leírták jelmezüket és karakterüket. Kocsis Gergő, Pálos Hanna, Hegymegi Máté, Keresztes Tamás, Tasnádi Bence és Fekete Ernő is bemutatkozik így.

Hegymegi Máté, aki egyszerre az előadás koreográfusa és szereplője, a darab egy emblematikus jelenetéről, a botos táncról beszél, amikor Tasnádi Bencével a szamurájokéhoz hasonló harci táncot járnak úgy, hogy a mozdulatok az előre rögzített zene és hangeffektek végszavaira érkeznek. (Később be is mutatják ezt: a fiatalok testközelből érzékelik a suhogó botokat és a mozdulatok dinamikáját, úgy tűnik, teljesen beszippantja őket a jelenet).

Keresztes Tamás, aki ebben az előadásban zeneszerzőként is dolgozott, arról mesél, milyen érzés dalokat írni. „Én nem írom ezeket a dallamokat, hanem csak előidézem. Akkor jó egy zene, ha az az érzésem van vele kapcsolatban, hogy ez már megírta valaki korábban, én pedig csak rekonstruálom a tudatalattimból” - mondja. A kulisszajárás után belehallgathatunk az énekpróbába is: többszólamú, katartikus kórusszámot gyakorolnak Keresztes Tamás zongorakíséretével.

A színészek bemutatkozása után a résztvevők bejárják a színpadot, minden különös kelléket, díszletelemet megvizsgálnak tapintással. A nem látók meglepő gyorsasággal ismerik fel a ready-made kelléktárgyak alkotóelemeit, köztük a bicikliváz alakú alkalmatosságot, ami porszívócsőből, mankóból, teniszütőből, légycsapóból, kempinglámpából áll, de megtapogatják a csaknem életnagyságú plüss, kibelezett szarvast is.

A kellékek megismerését követően Kovács D. Dániel is beszél rendezői koncepciójáról. Elmondja, hogy számára is egyfajta terápia volt a próbafolyamat, lévén a szerelemről alkotott elképzelések ütköztek közte és a színészek között. Arról is beszél, hogy Nádasdy Ádám és Závada Péter fordításának felhasználásával igyekeztek a mai fiatalok utcai nyelvét és a szlenget is integrálni az előadásba, mindezt azért, hogy ha már lehetőséget kapott itt a rendezésre, képviselje darabjával a saját korosztályát. A Vakoda résztvevőinek kisugárzásából érzékelhető, hogy azokban is felülkerekedett az érdeklődés, akiket eddig a kamaszkori passzivitás még visszatartott.

Az AKKU-Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület 2014-ben alakult és azóta akadálymentesít színházi előadásokat, filmeket, kiállításokat látás- és hallássérülteknek. Az egyesület tagjai képzett narrátorok, akik a Színház- és Filmművészeti Egyetem és az FSZK közös szervezésében megvalósuló első, hivatalos audionarrátor- képzésén szerezték bizonyítványukat. A 2015/16-os színházi évadban 46 előadást valósítottak meg. Az akadálymentesítés gyakorlati megvalósításán túl a teljes, a narrációhoz szükséges technikát is az egyesület biztosítja az előadásokhoz.

Beülünk az előadásra. Mi, újságírók is kapunk audionarrációhoz szükséges telefont és fülhallgatót. Ennek különlegessége, hogy nem szűrődik ki belőle semmilyen hang, így aztán valóban alkalmas arra, hogy a nem látók a látókkal együtt nézzék az előadást. (Ez is hozzájárul a tulajdonképpeni akadálymentességhez.)

Nem akartam a magam számára megkönnyíteni a befogadást, így elhatároztam, hogy amikor csak tudom, csukott szemmel fogom nézni az előadást, hogy kipróbáljam, mennyit tudok összerakni a jelenetből az audionarráció segítségével. A várakozásaimhoz képest sokkal kevesebb ideig bírtam csukva tartani a szemem. Számomra, aki a mindennapi életben elsődlegesen a látást használom az információbefogadáshoz, nagyon nehéz volt lemondani a színészek gesztusairól és mimikájáról, ami sokszor többet mondott számomra a darab sziporkázó nyelvezeténél is. Ráadásul nem egy kétszemélyes darabról beszélünk, hanem olyanról, amiben folyamatosan 3-6 ember van a színpadon, akik között nagyon aktív interakció folyik, nem csak a szöveg szintjén. Az előadást Petneházy Emőke, az AKKU (Az Akadálymentes és Korlátlan Kultúráért Egyesület) munkatársa narrálta. Miközben hallgattam (hol nyitott-, hol csukott szemmel), végig arra gondoltam, hogy milyen szubjektív az, ahogyan az emberek szavakra fordítják le egy-egy összetett gesztus, arcjáték jelentését. Mindazonáltal azok számára, akik soha nem láttak, a gesztusok magyarázata érthető módon sokszor felesleges információ, hiszen -mint megtudtam- ők tanulnak a gesztikus jelekről, de ez csak elméleti szinten marad meg náluk, nem épül be tapasztalati ingerként.

Az audionarrációval kapcsolatban Petneházy Emőke kérdésemre elmondta: a legfontosabb szempont, hogy a narrátor szövege beférjen az előadáson elhangzó párbeszédek szüneteibe. Ha a narrátor ismeri a leendő nézőket, mint ebben az esetben is, mindezt úgy kell a narráció szövegét megírni, hogy illeszkedjen a látássérült korábbi tapasztalataihoz, vagyis például a fiatalok esetében ne legyenek benne túl bonyolult/vagy a látássérültek számára értelmezhetetlen kifejezések. Az audionarráció elkészítése, a teljes felkészülés több hetet is igénybe vehet, de ennek időtartama függ a darab hosszától, a vizuális jelek mennyiségétől, a párbeszédszünetek gyakoriságától és a szereplők mennyiségétől is. Mielőtt az audionarrációt élesben alkalmazzák, előzetesen tapasztalati -vagyis nem látó- szakértővel egyeztetnek annak követhetőségéről. Ha a színész improvizál, akkor a narrátor is improvizál. Figyeli a képernyőt, amin az előadás fut élőben és megpróbál azonnal reagálni. Előfordul, hogy előbb jelez egy történést, gesztust a narrátor, mint az megtörténik, mert tudja, hogy később a párbeszéd, hangos zene miatt nem lesz ideje elmondani azt. Ebben az esetben nincs lehetősége korrigálni, ha a színész mást csinál.

Az előadás a mai nyelvezeten túl sok más újszerű eszközzel élt, köztük nagyon karakteres volt a filmes effektek színpadi alkalmazása. A résztvevő fiatalok utólag kérdésünkre pont ezeket a jeleneteket, a hangtechnika profizmusát, a filmes hanghatások használatát emelték ki legerősebb élményként. Kérdésünkre, hogy követhető volt-e a történet és átjöttek-e poénok, határozott igennel feleltek. „Az arckifejezéseket az is felismeri, aki soha nem látott, legalábbis a hangsúlyból el lehet képzelni ezeket” - mondta egyikük. „A cselekmény több szálon futott, nagyon sok volt a történés, de jól lehetett követni” - mondta szűkszavúan Roli, majd fricskaként hozzátette: „Bevallom, én az előkészítő foglalkozáson direkt nem figyeltem a jelenetekre, mert akkor már nem ért volna akkora meglepetés az előadáson”.

Nem könnyű tehát közös nevezőre hozni a gyengénlátó és a vak nézőket abból a szempontból, hogy kit milyen élményekkel lehet leginkább gazdagítani a befogadás során, de az biztos, hogy az akadálymentes kultúrafogyasztás felé egy nagyon nagy lépést tett most az Új Európa Alapítvány ezzel a programmal. Talán egy-két év, és ez a most még újdonságként ható foglalkozás és a színpadbejárással egybekötött audionarráció sokak számára már evidencia lesz.