Vilhelmina

Bereményi Géza: „Az élő szerző kellemetlen"

2016.06.24. 09:17

Programkereső

A Shakespeare királynője című művet mutatják be június 24-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon, Udvaros Dorottyával és Rátóti Zoltánnal a főszerepben. Az előadás kettős jubileumhoz kapcsolódik, hiszen Shakespeare halálának 400. évfordulójára esik a bemutató, amellyel a darab íróját, az idén 70 éves Bereményi Gézát is köszöntik.

- Miért éppen Shakespeare-ről és I. Erzsébetről írt darabot?

- Gyerekkorom óta izgat Shakespeare alakja. Nagy irodalma van Angliában, egyre újabb fordítások jelentek meg magyarul, azokat mind elolvastam, és egyre nagyobb kedvem támadt írni róla. I. Erzsébetről rengeteg dokumentum maradt fenn, Shakespeare-ről pedig szinte semmi. Kiderült, hogy akik az ő jelleméről vagy az élete eseményeiről írtak, csak fantáziáltak. A színdarabjaiból próbálták kikövetkeztetni, milyen ember volt, mert feltételezték, hogy egy színdarabíró önmagáról vall egy-egy szereplőjével. Ebből a legzűrzavarosabb, egymásnak ellentmondó képzelgések támadtak. Valóban úgy tűnik, mintha minden sora személyes vallomás volna, ugyanakkor egy ködalak van mögöttük. Szinte lehetetlen megtudni, ki volt ő. Mivel kelet-európai vagyok, én úgy kezdtem el fantáziálni, hogy a történelmi-politikai hatásokból próbáltam egy életet összeállítani.

Bereményi Géza
Bereményi Géza
Fotó: Éder Vera / BNYF

Kelet-európaiként miből indult ki?

– Abból, hogymivel itt a családjainkat közvetlenül is brutális erővel érte a történelem, és szinte minden mai magyar ember életét ki lehet következtetni az őt ért történelmi-politikai hatásokból, ez igaz lehet akár Shakespeare életére is. Amikor I. Erzsébet kegyencének kivégzéséről és annak a londoni népre tett hatásáról olvastam, arra gondoltam, Shakespeare vajon hogyan viselkedhetett, mit gondolhatott akkor minderről. Vajon ott van-e a darabjaiban például ennek a politikai intrikának a lenyomata? Így állítottam össze egy fantomalakot, amelyből egy „kelet-európai Shakespeare” kerekedett ki. Mi sokkal többet tudunk a politika következményeiről, mint az angolok, mert ők úgy érezhetik, ki tudják vonni magukat a hatása alól. Azt ókumláltam ki, hogy Shakespeare, ez a rejtelmes ember, tudatosan ki akarta vonni magát a politikából, de ez nem feltétlenül sikerült neki.

Miből következtetett erre?

– A legszorosabb összefüggéseket a Globe Színházról szóló feljegyzések mutatták. Abban a színházban alkotott, tehát lehetetlen, hogy függetleníteni tudta magát a társulatot ért hatások alól. 1600 körül volt egy politikai botrány, amibe a Globe is belekeveredett, méghozzá a II. Richárd előadása miatt. A darabban a címszereplő lemond a trónról.

Amikor bemutatták, a feljegyzések szerint I. Erzsébet azt mondta: jól tudom, hogy II. Richárd én vagyok.

Tehát az ő lemondását jósolta meg, illetve egyes értelmezések szerint követelte Shakespeare, és azt a jelenetet, amelyben a király konkrétan lemond, törölni kellett az előadásokból. Hogy ez hogyan érintette a szerzőt, nem tudjuk, nem szerepel a neve a dokumentumokban, de azt tudjuk, hogy a korabeli szerző attól kezdve, hogy megkapta a fizetséget a színdarabjáért, nem volt felelős érte. Akkortól a darabot megvásároló színház részvényesei feleltek a darabért, ők tárgyaltak a cenzorral, és ők változtattak rajta, ha kellett. Az alig több mint fél tucat Globe-részvényes férfi között viszont ott volt Shakespeare is. De az ő neve nem szerepel sehol. Vagy lelépett, vagy elintézte, hogy ne szerepeltessék nyilvánosan.

Alkalmanként háromezren ültek a Globe nézőterén, ezért a színház komoly politikai tényező volt.

Shakespeare fiatal kortársának, Benjamin Jonsonnak a Kutyák szigete című darabja miatt például London összes színházának működését betiltották fél évre, Jonsont pedig börtönbe vetették. Utána alig tudta magát visszakaparni.

Bereményi Géza
Bereményi Géza
Fotó: Éder Vera / BNYF

Hogyan sikerült neki egyáltalán?

– Úgy, hogy leülte a büntetését, és ezzel el volt intézve a dolog. Brutálisan kemény világ volt, máglyára küldtek embereket, nyakaztak és akasztottak. Levágott fejekkel voltak teletűzdelve a hídkorlátok, azokon keresztül haladt át a közönség a Temze túlsó partjára a Globe-ba, ráadásul mindenkit ismertek, akinek a fejét ott látták – ez jó bevezetés lehetett az előadásokhoz. Ugyanakkor az ítélkezésnek, de még a politikai intrikáknak is volt közük a fair play-hez.

Nem csoda, hogy Shakespeare igyekezett távol maradni a politikától.

– Gyerekkorában nagyon sokat tanult a rettenetes vallási viszályokból, visszaélésekből és a korabeli politikai viszonyokból, éppen ezért óvatos volt, és a pártatlanságra törekedett egész életében. Az apja Stratford polgármestere volt, és mint módos köztisztviselő egy levitézlett előkelő családból való katolikus lányt vett feleségül. Shakespeare tizenhét éves volt, amikor egyik napról a másikra leváltották az apját. A jegyzőkönyv szerint azért, mert nem járt el a városi tanács üléseire, de ez csak fedőtörténet lehetett, nyilván titkos katolikus volt a család. El is szegényedtek azonnal; Shakespeare húszévesen azért ment Londonba, hogy pénzt keressen, és azt haza küldje.

Bereményi Géza
Bereményi Géza
Fotó: Éder Vera / BNYF

Milyen viszonyban volt I. Erzsébettel? El tudja képzelni, hogy megrendelésre írt olyan darabot, amelyben dicsőítette a királynőt?

– Nem, mert ha dicsőített is valakit, az kétes dicsőség volt.

Ő mindenben kétértelmű volt. Mint az élet.

Ahhoz, hogy plasztikus legyen egy szereplő, a jó és a rossz oldalát is meg kell mutatni, és ehhez Shakespeare borzasztóan értett. Megrendelései biztosan voltak. Erzsébetnek például nagyon megtetszett a IV. Henrikben a kövér lovag, Falstaff, és az előadás után felkérte Shakespeare-t, hogy írjon egy olyan színdarabot, amiben szerelmes lesz. Mutassa meg Falstaff érzelmi életét. Így született meg a Windsori víg nők, amit nagyon élvezett Erzsébet, de ennél tovább nem ment.

A színházról mint politikai tényezőről sokat mond lord Essex esete.

– Volt egy nagyon különös II. Richárd-előadás – ez szerepel is a Shakespeare királynőjében. Erzsébet kegyencét, Essex lordját házi őrizetre ítélték a kudarcot vallott írországi hadjárata után. Míg a sorsáról töprengtek és intrikáltak az udvarban, addig Essex azt szervezte, hogy egy vasárnapi mise után lármás kíséretével fellázítja London népét, és a rivális politikus leváltását követelik. Azt képzelte, hogy egész London a pártjára áll, és az idősödő királynő leváltására is sor kerülhet. Úgy tervezték, hogy előtte, szombaton, eljátszatják a Globe-bal a II. Richárdot. Nagy pénz ígértek nekik érte. Ez tény, jegyzőkönyv is készült róla. (Később színház azzal védekezett, hogy azért játszották el azt a darabot, amelyben benne volt a király lemondása, mert rájuk parancsoltak a zendülők.) A puccsisták úgy gondolták, az előadás annyira felajzza a háromezer fős közönséget, hogy segítségükre lesznek a másnapi zendülésen. Erzsébet természetesen tudott erről, és az előadás másnapján kikiáltotta lord Essexet lázadónak, majd felszólíttatta a híveket, hogy zárják be a kapuikat, ne menjenek ki az utcára, és ne engedelmeskedjenek a lázítóknak. Essexet elfogták, és rövid úton, de természetesen bírósági tárgyalás után le is fejezték a többi lázadóval együtt.

A Globe társulata megúszta?

– A megtorlás nyilván kezdett fáradni, mire a Globe Színház sorra került, ezért még csak feddésben sem részesültek. De – bizonyos kutatások szerint – Shakespeare-nek rövidesen meg kellett írnia a III. Richárdot, és a királynő vigasztalására a Globe-nak el kellett játszania Essex kivégzésének előestéjén. Erzsébetnek nagyon tetszett a darab, amelyben az ő szépapja győzött le egy trónbitorlót. Mindezt úgy lehet kihüvelyezni a korabeli politikai törmelékből, hogy név szerint sehol nincs megemlítve Shakespeare. Egyetlen egy helyen, egy zűrös házasság miatti anyagi per tanújaként idézik a szavait a bírósági jegyzőkönyvben, de abból sem lehet semmit megtudni, mert úgy beszélt, hogy nem foglalt állást. Nincs több idézet tőle.

Bán Teodóra és Bereményi Géza
Bán Teodóra és Bereményi Géza
Fotó: Éder Vera / BNYF

Ezek szerint a „hozott anyag” nem sok, hogyan sikerült mégis hús-vér Shakespeare-figurát gyúrnia a darabban?

– A Shakespeare királynőjének két címszereplője van. Udvaros Dorottya játssza a királynőt, kora egyik legműveltebb és legindulatosabb uralkodóját. Egyrészt érintetlen kislány volt, másrészt rendkívül romlott asszony, akinél sűrűn váltották egymást a férfi kegyencek, harmadrészt „államférfi” volt. Teljhatalommal bírt, családok sorsáról épp úgy ő döntött, mint birodalmi ügyekben, és Anglia korabeli világhatalommá válásában nagy szerepet töltött be. De mert nő volt, mindig bizonytalankodással vádolták. Mindegyik körülötte settenkedő udvaronc el akart érni valamit nála, viszont ő semmit nem sietett el. Amit bizonytalankodásnak gondoltak, nem tétovázás volt, hanem a megfelelő időpont kivárása. Mivel a színpad a személyes konfliktusok terepe, a kegyencekhez való viszonyában lehetett igazán megmutatni ezt a királynőt. Udvaros Dorottya egy jól körvonalazható, plasztikus alak szerepét kapta.

Shakespeare konfliktuskerülő, kibúvókat kereső, és egy ilyen figura nem színpadra való. Ezért nekem mint szerzőnek némi lelkiismeret-furdalásom volt Rátóti Zoltánnal szemben, ugyanakkor azzal vigasztaltam magam, hogy aki Shakespeare-t játssza, az eleve számíthat a nézők érdeklődésére. Egyszer azt mondták nekem, hogy kétféle színész van: az, aki tud titkot játszani és az, aki nem. Ez nem ítélkezés, csak tény. Voltak nagy színészek, akik nem tudtak titkot játszani. Például Bessenyei Ferenc. Ő olyan volt, amilyen. Őze Lajos viszont akármilyen határozott hatást gyakorolt a színpadon, abban mindig volt valami sejtelmes, és kíváncsi lett a néző a mögöttes gondolatra. Ilyesfajta színésznek kell lennie annak, aki Shakespeare-t játssza.

Abban minden korabeli leírás megegyezik, hogy Shakespeare igazi gentleman volt, továbbá nagyon művelt – bár ezt vitatták azok a kortársai, akik egyetemet végeztek, nem úgy, mint Shakespeare. Tudjuk, hogy az összes társulat közül a Globe Színház szerepelt a legtöbbször a királyi udvarban I. Erzsébet és a külföldi követek színe előtt. Az is igaz, hogy a királynő rendelt darabot Shakespeare-től. Nem tudni, melyik darabja született megrendelésből, melyik témát választotta ki ő vagy az írópartnerei. Tény, hogy ritkán volt eredeti, mindig a kor divatjának megfelelő vagy mások által már megírt, bevált témákat választott és írt újra, gyakran társakkal, de hiába bújt el a többiek között, mindig fölismerhető a stílusa. Azt is tudjuk például, hogy olyan megfeszített tempóban vetette papírra a szavakat, hogy időnként elfelejtette a szereplő nevét, új nevet írt be, vagy összetévesztette a figuráit. Viszont olyan emberek vették a kezükbe a kézírását, akik pontosan átlátták a dramaturgiát, és a profi színészek kikövetkeztették, hogy melyik a saját szerepük. Shakespeare bízhatott a társaiban, ezért engedte meg magának ezeket a pontatlanságokat.

Tudjuk, hogy Shakespeare korának szerzői, tulajdonképpen az ő színpadi mesterei, szinte kivétel nélkül nagyon korán, huszonévesen haltak meg. Vagy zsoldosnak álltak, és elestek valamelyik hadjáratban, vagy kocsmai verekedésben haltak meg, vagy rendőrségi besúgónak álltak, és ezért agyonverték őket. Shakespeare nem járt kocsmába, mindig nagyon finoman viselkedett, távolságtartó volt, és nagyon szerénynek tűnt. Ilyen apró, tudott dolgokból, jelekből, egyetlen erőteljes testtartásból vagy visszatérő jellemvonásokból lehet megteremteni az alakját a színpadon. Rengeteg finomságot meg lehet mutatni a szerepben.

A Shakespeare királynőjét 2001-ben mutatták be először, a mostani darab annak az átdolgozása. Miben változott?

– Jelentősen csökkentettem a szereplők számát, így más irányokat vett a darab. Szerintem jobbakat. Jobban ki tudtam élezni a személyes konfliktusokat. A korabeli dokumentumokat tartottam szentírásnak, azok szerint csináltam meg a dramaturgiát, azok alapján választottam ki szereplőket. Erzsébet királynő utolsó éveit nagyítja ki ez a darab, benne van a halála is, ami azért fontos, mert állva halt meg. Azt mondta: egy királynő állva hal meg, és mivel a jelenlétében nem volt szabad leülni, az egész udvar kénytelen volt tizenhat órán át állva vagy térden statisztálni a halálához. A darab tulajdonképpen arról szól – nagyon leegyszerűsítve a dolgot –, hogy a király és az udvar szereplői mind-mind színészek, színház az egész műfaj. Az udvar színház, a színház királyi udvar.

Bereményi Géza
Fotó: Éder Vera / BNYF

Mit mond nekünk ma ez a darab, illetve előadás?

– Én úgy voltam vele, hogy elég, ha a magam Shakespeare-feltételezéseit és I. Erzsébet alakját sikerül színre vinnem, semmilyen más szándék nem volt bennem. De a színpad úgyis áthallásokkal dolgozik, bejönnek az egyéb hatások, és az előadás megszólal a mának. Az erőltetett párhuzam teljesen fölösleges. Vagy nyersen kimond az ember valamit, vagy létrehozza egy jó előadás librettóját, amiből a közönség leszűri a számára fontosat.

Követte az előadás próbafolyamatát?

– Nem.Ahogy Major Tamás mondta: a színház csupa meglepetés. Tehát biztos, hogy meg fogok lepődni.

Nem is konzultáltak önnel az alkotók?

– De, a rendező megkérdezte a véleményemet egy-két jelenet megoldásáról.

Nem izgul amiatt, hogy mit művelnek a „gyerekével”?

– A gyerekemmel mindenféleképpen csinálnak valamit, és így is úgy is meg fogok lepődni.

Inkább a magatehetetlenség tompaságát érzem magamban, de ez a szerzőre általában jellemző.

Fültanúja voltam már életemben színházi próbán, hogy odasúgták a színészeknek: vigyázzatok, itt van a szerző! Az élő szerző nem jó, az élő szerző kellemetlen, és kellemetlenül érzi magát. Az élő szerző meglepődik.

Egészen fiataloknak is ajánlja az előadást, vagy elkél a 12-es, esetleg a 18-as korhatáros karika?

– Ilyenkor szokták azt mondani, hogy erre hirtelenjében nem tudom a választ.

Írt bele disznóságokat?

– Írtam. (Nevet.)